„Nem illek bele a balett-táncos klisébe” – Interjú Leblanc Gergellyel

Tíz éve szerződtél az Opera balett-társulatához, és fénysebességgel törtél az élre.

Szerencsésnek érzem magam: sok minden kellett ahhoz, hogy ez összejöjjön. Amit tíz év alatt táncművészként el lehet érni, azt elértem. Végigmásztam a ranglétrán. Kartáncosként kezdtem, de rögtön az első év végén kisebb szólószerepeket kaptam. A második évben címzetes magántáncos lettem, jó két év múlva magántáncos, majd első magántáncos, tavaly pedig principál. Kilenc év kellett ahhoz, hogy felérjek a ranglétra tetejére. Jelenleg hárman-négyen vagyunk ilyen státusban, akik a főszerepeket és a címszerepeket táncoljuk.

Azt mondod, sok minden kellett ahhoz, hogy idáig eljuss. Mi minden?

Az első, amit kiemelkedő fontosságúnak tartok, a körülmények, ezen belül pedig a diákévek és az oktatás. Sok pozitív és negatív példát láttam a kollégáim, annak idején az évfolyamtársaim körében és más együtteseknél is, ezeket összegezve fogalmazódott meg bennem, hogy ha valaki az iskolában nem tanul meg dolgozni, kitartónak, alázatosnak lenni, azt később már nem lehet erre megtanítani. Kulcsfontosságú, hogy milyen pedagógusok foglalkoznak az emberrel, milyen motivációi, példaképei vannak, mennyit jár színházba, milyen darabokat lát. Ha azt kérdezed, mi a siker titka, először is az, hogy táncművésznövendékként milyen hatások érnek: milyen körülmények között nősz fel és tanulsz.

A második nélkülözhetetlen dolog a szerencse. Amikor valaki kijön az iskolából, meghatározó a befogadószínház, ahova felveszik, az, hogy éppen legyen egy szabad státus, munkalehetőség. A mai világban táncművészként munkát találni nem kis feladat, kritikus pont egy kezdő művész számára. Borzasztóan sajnálom azokat a növendékeket, akik a járványidőszakban jöttek ki az iskolából, mert jelenleg még a legnagyobb nyugati színházak is elbocsátják a művészeiket, nem adnak fizetést, nem működnek. Ember legyen a talpán, aki ilyenkor munkát tud találni. Azután ha valaki bekerül egy társulatba, tudnia kell alkalmazkodni ahhoz, hogy ott teljesen más az élet, mint az iskolában. Az a tapasztalatom, hogy a vezetőség, a próbavezető balettmesterek és a koreográfusok számára – akiknek a kezei között napról napra dolgozunk – elengedhetetlen a megbízhatóság.

A technikai tudás is alapvető elvárás, de talán még sokkal fontosabb, hogy az ember gyorsan tanuljon, figyeljen, ne legyenek gyanús hiányzásai, és amikor kell, legyen ott, hozzon mindig megfelelő szintet. Ezt nevezem megbízhatóságnak. Egy ilyen táncosra sokkal inkább építenek, mint egy olyanra, aki frenetikusan ugrik, elképesztően forog, de megbízhatatlan. Ők hamar lemorzsolódnak. Mérvadó, hogy az ember jó légkört, hangulatot teremtsen a próbákon, valamint együttműködő legyen a gyakorlatokon. Az Operaház nívós, emblematikus intézmény a saját szabályaival és stílusával, alapvető a tisztelet egymás iránt. Sok munkatárs dolgozik együtt, a társulat és az egész színház maga egy óriási szervezet. Ahhoz, hogy ez a gépezet jól működjön a hétköznapokban, elengedhetetlen, hogy jól megértsük egymást, jól kommunikáljunk.

Meglehetősen szigorúnak tűnik az intézmény és a balettegyüttes, ahogyan mesélsz róla.

Egy klasszikus balettegyüttesnek van egy komolysága. Ha nincs fegyelem, nem lehet együtt tartani egy olyan produkciót, amelyben – mint nálunk – több száz ember vesz részt, mozog egy időben a színpadon. Ennek ellenére nekem mindig otthonos volt az Operaház. Találkoztam már olyan emberekkel, akik azt mondták, nem mernek az Operaházba jönni előadást nézni, mert nincs semmilyen zenei előképzettségük. Meggyőzöm őket, hogy ez szórakoztató műfaj, semmiféle előképzettséget nem igényel. Amikor idegen társaságban bemutatkozom, és azt mondom, hogy operaházi művész vagyok, azt veszem észre, hogy ez egyfajta kulturáltságot, intellektuális szintet sejtet magamról. Érdeklődést, elismerő meglepetést tapasztalok.

Leblanc Győző és Csonka Zsuzsanna operaénekesek gyermekeként nem csoda, hogy az Operaházba kiskorodtól fogva hazajársz.

Azt a mennyiségű operát, amit egy ember az élete folyamán egészségesen el tud fogyasztani, én 12 éves koromig bezárólag megtettem. Manapság nem nagyon járok operát nézni. A Covid miatt 2020-ban csak egyet néztem meg, mert a párom és sok kollégám szerepelt benne. Gyermekként nem voltam színházrajongó, valahogy nem fogott meg. Azért mentem szívesen az előadásokra, mert a testvéremmel és az unokatestvéremmel együtt jártunk, és mindig lehetett nevetgélni, szórakozni, jókat szaladgálni a kulisszában. Azonban tudat alatt biztosan rengeteget fejlődött a személyiségem attól, amit láttam, hallottam, de alapvetően nem nyúztam a szüleimet, hogy művész szeretnék lenni.

Mégis az lettél.

Anyukám vitt el a Balettintézetbe, nem az én döntésem volt. Egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan fiúval találkoztam, aki nyolcéves korában azt mondta, hogy „balett-táncos akarok lenni, vigyetek el a felvételire”. Nem tudom azt mondani, hogy kezdetektől erre a pályára készültem, és nem vagyok az a tipikus művész, aki órákig tud filozofálni és monológokat mesélni az érzelmeiről. Sokkal földhözragadtabbnak tartom magam. Gyerekként is az átlagos, fiús dolgok érdekeltek. Amikor rám néztek, nem tudták azt mondani, hogy belőlem balett-táncos lesz. Valahogy mégis kialakult. Így sikerült.

Elégedett vagy magaddal?

A balettban bármennyit gyakorol az ember, sosem lesz tökéletes. Főleg a klasszikus balett ilyen: igényes, maximalista műfaj, olyan magasak az elvárások, hogy bármennyit dolgozik valaki, soha nem lesz tökéletes. Egy igazi művész saját magával sosem elégedett.

Ha megelégednénk, elveszne a fejlődés, és oda az egész.

Egyszer azt mondtam apukámnak, hogy milyen jó az énekeseknek, mert a zeneművészetin rövidebb a képzés, 18 évesen elkezdi az ember, és 25 évesen már az Operaházban énekel. Bezzeg a balettosok nyolcévesen kezdik a képzést, és tíz évig járnak a táncművészetire. Édesapám elmagyarázta, hogy ez óriási tévedés. Lehet, hogy a valóságshow-k fellépői egy-két év alatt a fürdőszobában megtanulhatnak énekelni, de nem azon a színvonalon, amelyen egy operaénekes nap mint nap teljesít. Egy profi énekes speciális izommunkával tudja megszólaltatni a hangját, és ehhez nem elég pár év hangképzés, hanem jó 10-15 év kell, mire egy operát el tud énekelni. Egyetlen szakmát sem lehet normálisan elsajátítani egy-két év alatt. Sem az éneklés, sem a tánc nem sikerül mindenkinek, mert az adottság mellett éveken át tartó gyakorlás szükséges. Tizenöt évembe került olyan szintre eljutnom, amire azt mondom, hogy ez már valami.

Nem bántad meg, hogy anyukád erre a pályára orientált? Nyilván sok lemondással járt.

Nem. Annak ellenére, hogy sokat panaszkodom. Van egy olyan rossz szokásom, hogy amikor jól mennek a dolgok, megveregetem a vállamat, amikor pedig rosszul, mindig megpróbálom a körülményekre fogni, hogy miért van így. Amikor rengeteget készülök egy szerepre, egy darabra, majd visszanézve magamat nem azt látom, amire számítottam, ki szoktak jönni belőlem a mélyen megbúvó, belső feszültségek. Igyekszem elhessegetni magamtól a negatív gondolatokat, és miután kiadom a feszültséget, mindig belátom, hogy minden áldozat és nehézség ellenére

nem bánom, nem bántam meg ezt a húsz évet.

Nagyon örülök, hogy így alakult. Jó helyem van. Amit kaptam és kapok a mai napig, az bőven kompenzál az időmért, az energiámért, a gyerekkoromért, a verejtékemért. Sokan vannak a táncművészet világában, akiket viszont sajnálok, mert nincsenek kompenzálva: nem kapnak tiszteletet, elismerést, jó szerepeket, rossz munkakörülmények között kell dolgozniuk. Hálás vagyok, hogy én operaházi művészként ezekben az értékekben részesülök a színház által.

Hogyan adod ki a feszültséget?

Ha sokat dolgozom, sok a stressz és nincs idő pihenésre, akkor gyakran betegeskedem. Talán abban jön ki a fáradtság és a feszültség. Van a munkahelyemnek egy zseniális adottsága: minden nyáron bezár, ekkor a dolgozóknak hat hét fizetett szabadság jár. Komplett nyári szünet, ahogyan a növendékeknek az iskolában. Ez fantasztikus! A szezon végére, úgy május körül már minden évben eléggé elfáradok, várom a színházi pauzát. Az utolsó nehézségeknél, kihívásoknál az tartja bennem a lelket, hogy jön a nyári szünet, lehet majd nagyokat pihenni, aludni, utazni. 

Hogyan szoktad tölteni a szabadságod, amikor nincs járvány?

Aktívan és passzívan egyaránt szeretek pihenni. A lényeg az, hogy a szabadság idején ne azzal foglalkozzam, amivel évad közben, mert ha az ember nonstop balettozik és évekig nem ad magának nyári szünetet, akkor robot lesz. Kihal belőle a kreativitás, elmegy az életkedve, és egy ilyen ember kevesebbet tud nyújtani a színpadon.

Van egy nagy szerelmem, erről nem szoktam beszélni: jó pár éve nyaranta sárkányrepülök. Van egy jó csapat, hosszú hétvégékre Szlovéniába, Ausztriába szoktam velük utazni, és itthon is van pár jó hely ehhez a sporthoz, a legtöbbet a Velencei-tó mellé járok.

Szeretek új helyeket felfedezni az utazásaim során, de semmittevésben is jó vagyok, abszolút megy a tengerparton fekvés.

Egyre jobban érdekelnek az egzotikus országok. Japánba nagyon vágyom, mivel a párom onnan származik, és szívesen felfedezném az ő kultúráját. Sokat mesél róla, jó ideje tervezzük, hogy elutazunk oda. A sárkányrepülés által megismertem Szlovéniát. A Soca-völgy paradicsomi környezet, és az osztrák Alpok is hasonló. Európa a legjobb hely a világon. Jártam már Amerikában, Kubában, Ázsiában, de általában dolgozni. A munka révén voltam Kazahsztánban, Grúziában, Kínában, Ausztráliában, Európában pedig szinte mindenhol, kivéve a Benelux államokat. A legtöbb egyéni meghívás volt, vagy egy-egy partneremmel az együttesből utaztunk ki. Sok helyre eljutottam, de sok helyből semmit sem láttam a munka miatt.

Milyen szerep illik hozzád leginkább? A fazonodban rengeteg lehetőség rejlik, amit a koreográfusok ki is használnak. Univerzális alkat vagy.

Mázlim van, mert olyan a testalkatom és a karakterem, amire sok szerepet rá lehet húzni. Nemcsak a hősszerelmes figurák illenek hozzám, hanem a kicsit „koszosabb”, karakteresebb szerepek is, mint a Spartacus vagy Seregi László Makrancos Katájában Petruccio, akit kifejezetten élveztem táncolni. Kedvenc darabom az Anyegin, ami nehéz címszerep. Volt szerencsém párszor a zárás előtt eltáncolni, remélem, még lesz is. Gyönyörű, de nagyon nehéz főszerep. Technikailag és karakterformálás szempontjából egyaránt komoly, időigényes munka. Kifinomultnak kell lenni, hogy egyszerre át tudjam adni Anyegin sármját és a lekezelő, kicsit pökhendi stílusát. Messze ülnek a nézők, ezért ha túl nagyban csinálja az ember, elrontja az egészet, ha pedig túl kicsiben, akkor nem megy át. Nemrég tartottuk a Don Juan online premierjét, amelyet egy francia koreográfus feldolgozásában adtunk elő. Az ő karaktere is tetszett.

Milyen a te Don Juanod?

Megpróbál ahhoz az alakhoz közelíteni, akit a koreográfus megálmodott. Ezt minden szerepemre el tudom mondani: nem önmagamat próbálom a színpadon megvalósítani, hanem igyekszem hű maradni ahhoz, amit a koreográfus kitalált. Tudom, hogy ők olykor érzékenyek az alkotásukra, és ha egy művésznek van egyénisége, anélkül is kijön a színpadon, hogy erőltetnénk. Ebben a feldolgozásban három szereplő testesítette meg Don Juant, az ő különböző személyiségjegyeit, stílusait. Volt egy fiatal, egy macsó és egy agresszív. Én az voltam, aki a nőket pokrócként kezeli. Mindhárom alaknak megvolt a maga identitása. Ha emellé még a sajátunkat is belevinnénk, káosz lenne az egyfelvonásos műből. Táncművészként nekem a darab nem Leblanc Geriről szól, hanem Spartacusról, Don Juanról, Anyeginről, Siegfriedről…

Nehéz rólad bármilyen agressziót elképzelni.

Jó színész vagyok, el tudom játszani, de amúgy nem vagyok az. Imádom a nőket! Mindkét szülőmtől sokat tanultam a párkapcsolatokról és egymás tiszteletéről. A személyiségünk a másik tükrében valamelyest mindig változik. Kicsit olyanok vagyunk, mint amilyen emberekkel körül vagyunk véve.

Számos elismerést kaptál már. Mi tesz különlegessé?

Nehéz erre válaszolni. Talán az, hogy nem próbálom meg magam beleerőltetni abba a balett-táncos klisébe, amibe sokan, és ezáltal átlagossá válnak. Nem illek bele a szokványos képbe, ezt vállalom és ki merem mondani: így emelkedem ki a tömegből. Az egyik legkedvesebb elismerés egy fiatal sráctól érkezett, akinek semmi köze nincs a szakmához. Az egyik kolléganőm párja, őt jött el megnézni, és az előadásunk után azt mondta, nagyon tetszett neki, ahogy táncoltam. Az, hogy egy ilyen nehéz klasszikus műfajt meg tudtam kedveltetni egy olyan emberrel, akitől távol áll a balett, csodás elismerés volt. Ennyire külső szemnek megfelelni igazán nagy elismerés.

Nyitókép: Giselle / Csibi Szilvia