Krisztiánt nagyfokú realitásérzék, tárgyszerűség jellemzi, és rosszallóan beszél az olyan lokálpatriótákról, akik lírával pótolják a tartalmat. De amikor azok csoportjának tagjaként említi magát, „akik itt maradtunk”, abból nem lehet nem kiérezni a Miskolc iránti engesztelhetetlen ragaszkodást.
Egyik jóbarátom Budapestre vonatkozóan gyakran bosszankodik a városmarketing hiánya miatt. Például azt szokta emlegetni, hogy senki sem tudja: a Bambi írója, Felix Salten Budapesten született. Mi a helyzet városmarketing szempontjából Miskolcra vonatkozóan?
A marketing csalfaság, és szerintem csalfaságra nem érdemes törekedni. Az értékeink Miskolcon narratívak, elmesélendők. Sokszor azért kell mesélni, mert már nincs meg valami, ami fontos volt. Például már nem áll Ferenczi Sándor szülőháza, akit szintén keveset emlegetnek Miskolccal kapcsolatban. Ebben a városban sok olyasmi van, ami világszám lenne, ha nem itt lenne.
Ha olyan vendége érkezne, aki még soha nem járt Miskolcon, mit mutatna meg neki, merre sétálna vele?
Mindenképpen megmutatnám neki a porticusos, tornyos, toronyórás színházunkat, a Kossuth-szobrot az Erzsébet téren. Az Erzsébet tér a millenniumi építészet lenyomata nálunk, mint a fővárosban mondjuk a Hősök tere és az Andrássy út. A Szinvát sem hagynám ki, ahogy a késő gótikus avasi református templomot sem a domboldalon a temetővel, ahol mentális értelemben nagy-nagy csendbe érkezik az ember a város forgatagából. Nem maradhatna ki az archaikus, kacskaringós avasi pincesor és a borházak sem, a kilátóról nem is beszélve.
És hogyan jellemezné a látogató számára Miskolcot dióhéjban?
Olyan közép-európai középvárosként, amelynek kétszáz éves színháza és százhúsz éves múzeuma van, és amelynek az egyetemi városi státusa is meghatározó. Olyan városként, amelyben mindig sokféle felekezet, nemzetiség és szubkultúra volt jelen, és jelentős zsidó múltja van. Szót ejtenék az egykor jelentős szőlőművelésről és persze az ipari múltról is.
A város mely karakterjegyeit, arculati elemeit emelné ki különösen is?
Miskolc a rendszerváltás óta tudathasadásos állapotban van. Az államszocialista évtizedekben a legjelentősebb magyar városnak számított Budapest után, és ezt a nehéziparának köszönhette. Utána azonban munkanélküliség és szociális krízis következett. Az ipari múlt büszke felvállalása egyáltalán nem jellemző itt, ami érthető is, mert az általa okozott károk mindmáig velünk vannak. A város látképét domináló lakótelepet akkor építették, a Miskolc közepét elfoglaló egykori gyárterület pedig meghatározó tájseb, amellyel nehéz mit kezdeni. Ez ügyben szintlépésre lenne szükség. Arra, hogy végre kitaláljuk, mi legyen majd a helyén, és milyen realitás teremthető a különböző ötletek (felhőkarcoló-építés, aquapark) mellé. A munkások számára még a 19. században épített, nehezen korszerűsíthető vörös téglás vasgyári épületekre nem vigyáznak eléggé, nem óvják az eredeti arculatukat. A gyárterület tulajdonjoga rengeteg cég között oszlik meg, ami nem segíti a helyzet rendezését.
Milyennek látja Miskolcot mint egyetemvárost?
Problematikusnak. Hiszen Egyetemváros, mint a neve is jelzi, önálló városként működik a városon belül, ahonnét sok diák ki sem mozdul az itt töltött évei során – Egerrel ellentétben, ahol a város közepén van az egyetem. Miskolcon az egyetemisták eltűnnek a város számára, és alig-alig tudnak meg róla valamit. Nem javít a helyzeten az sem, hogy ma sok diák szinte a neten él. De azt nem vonom kétségbe, hogy a fogyasztásuk, az életmódjuk és az igényeik folytán a város egészére kihat a jelenlétük.
Ön szerint használna Miskolcnak, ha sokan tudnának itt született-működött híres embereket kötni hozzá?
Ferenczi Sándor, Herman Ottó és Lévay József neve szerintem nem elég ismert ehhez, míg Dargay Attila miskolci kötődése például érdekes lehet. A popkultúra világszerte előszeretettel kapcsol össze híres embereket bizonyos városokkal, például Mozartot Salzburggal, Prágát Kafkával vagy Freudot Béccsel, de ezt a mutatványt nehéz jó ízléssel kivitelezni.
Az Észak-Keleti Átjáró Egyesület, amelynek ön is a munkatársa, milyen Miskolc-képet közvetít a kiadványaival, programjaival?
Semmiképpen sem letargikusat. Miskolc egyediségére, az ipari múlthoz való ambivalens viszonyra mutatunk rá, városi felfedezőtúrákat szervezünk fiatalok számára – az egykori Digép és Lenin Kohászati Művek elzárt területére is –, számba vesszük a város építészeti és kulturális értékeit. Egyedi színfoltja például Miskolcnak a kama, más néven erszénylabda, amelyet csak itt játszanak az országban, de itt még bajnokságot is rendeznek belőle. Szemléletformálásra, árnyalt kép kialakítására törekszünk, helytörténeti kiadványokat jelentetünk meg. Az újabban megerősödött miskolci ellenkultúra gyakori fanatizmusa nem feltétlenül vonzó számunkra.
Érezzük a korlátainkat, mert az a benyomásunk, hogy amit bölcsészként meg lehetett tenni a város érdekében, sokan megtették már, köztük mi is – de a továbblépéshez pénz és fejlesztések kellenének.
Ferenczi Sándorral és a miskolciságával miért kezdett foglalkozni?
A szégyen hajtott, mert annak ellenére, hogy Ferenczi a pszichoanalízis úttörő képviselőjeként Freudhoz és Junghoz hasonlóan világhírű, sem én nem tudtam róla eleget, sem a város nem ápolja eléggé az emlékét – bár a kilencvenes években egészségügyi szakközépiskolát neveztek el róla. A Ferenczi családé volt az első könyvesbolt Miskolcon, Sándor 1873-ban itt született, 1890-ben itt érettségizett, és az édesanyját meg a testvérét jóval később, külföldről is gyakran látogatta. A szülei az avasi zsidó temetőben nyugszanak. Mivel a gyermekkornak kiemelt szerepe van a pszichoanalitikus szemléletben, Ferenczi miskolci gyermekkora sem érdektelen téma. Önéletrajzot sajnos nem írt, de a levelezéséből és az esszéiből szerencsére elég sok miskolci életrajzi részletet össze lehet szedni.
Talán marginálisnak tűnik, de engem egzotikus színfoltként mindig nagyon érdekelt a görögök miskolci megtelepedése és ma is eleven jelenléte.
Az 1942–49-es görög polgárháború után több száz görögöt telepítettek le Miskolcon központi, állami szervezésben; a Vasgyárban külön bérházcsoport épült a számukra. A hetvenes években aztán az érkezettek közül már számosan jelen voltak közülük a tanárok, sportolók, művészek körében. Jorgosz Tzortzoglou, a korábbi Barbaro (ma a Balkán Fanatik) énekese például diósgyőri születésű görög. Miskolcon ma is hétköznapi látványnak számítanak a kapucsengőn a görög nevek. Érdekes folytatása a történetnek, hogy a rendszerváltás után az egykori kommunista menekültek leszármazottai közül sokan jelentkeztek tagnak az ortodox egyháznál mint a görög származásukhoz „leginkább illő” felekezetnél.
De a Balkánról már korábban is érkeztek ide népek, például az 1910-es években a bolgárok. Ennek az volt az előzménye, hogy az osztrák–török békekötés után, az 1770-es évektől a két ország adókedvezményt biztosított egymás alattvalói, köztük például a bolgárok, albánok, macedónok számára is. Így ők rengeteg országot bejárhattak, és kedvükre kereskedhettek kávéval, borral, nádcukorral, gabonával. És mivel ortodoxok, azaz görögkeletiek voltak, sokan görögnek nevezték őket csupán a felekezetük alapján. A Vasgyár szívóhatása nemzetközi méretekben is erős volt, és az asszimilációs nyomás folytán a „népek olvasztótégelyeként” működött Miskolcon.
A nyitóképen a miskolci Erzsébet tér a Kossuth-szoborral. Fotó: Shutterstock
Megosztás a Facebookon
Küldés messengeren
link
másolása
