A kiállításban tulajdonképpen minden munka egy feladvány, ami főként intellektuálisan veszi igénybe a nézőt. Olykor ezek a munkák nyelvi játékok vizuális leképeződéseire emlékeztetnek minket, máskor pedig szellemi keresztrejtvények, amelyek interpretációja teljes mértékben a nézőre van bízva. A mű sokszor inkább csak támpont ahhoz, hogy megnyissa a befogadó gondolkodását, és hogy az elméjét szélesebbre tárhassa. Hogy elgondolkodjon arról, volt-e értelme a technológiai fejlődésnek. Vagy hogy közelebb kerültünk-e a boldogsághoz az évszázadok során.
Konceptualitás, költőiség és akkurátus eszkábálás egyszerre jellemzi a munkákat.
Már az első teremben olyan műveket láthatunk, amelyek különféle minőségeket ütköztetnek egymással. Az Álhír I. és II. összepréselt földből és műanyagból készült munkák, amelyeken a különféle betűk egymásra halmozott toronyként jelennek meg. A karakterek elfedik egymást, nem állnak össze szavakká, így a jelentés nem hozzáférhető. A mű anyag pedig folyton szembesít az emberi kultúra efemer jellegére: a betűink, a jelentést hordozó szavaink bármikor szétporladhatnak, akár a porhanyós rög. Ahogy Várnagy Tibor is megfogalmazta egy korábbi cikkében: „Várnai munkáival arról beszél, hogy a megismerés nem lehet abszolút – teljes és befejezett –, ez azt jelenti, hogy az ember és a valóság – objektum és szubjektum – viszonya mint egy, a jövő irányában permanensen meghosszabbított – kvázi örök emberi – lehetőség definiálódik”.
A Vágyaim és lehetőségeim objekt egy magába harapó kígyó formát vesz fel, ami vizuálisan jelzi, hogy sóvárgásaink és óhajaink nem minden esetben válnak valóra. Az ingnyakba bújtatott hengeres alakzat fallikus szimbólumként is értelmezhető, így az egész mű jelentése egészen kitágítható és eltolható a szexualitás irányába.
Míg ez a munka inkább gegként működik, addig a Haiku líraiságánál fogva ragadja meg a befogadó figyelmét. A szalagos magnóból kifutó szálakat finoman mozgásba hozza a ventillátor, olyan hatást keltve, mintha a fent elhelyezett, csillogó felületű felhőkből eső csorogna a falra komponált tájra. Az anyagok efemersége, a felületek érzékenysége egészen finommá teszi ezt az installációt.
A következő teremben a Nagy számok törvénye installációk, valamint a Tánc című mű látható. Ezek a betonra 3D ceruzával épített objektek ellentétes minőségeket ütköztetnek egymással.
A beton ridegsége, keménysége és a vékony, fekete szálak törékenysége és finomsága ütközik egymásnak ezekben az objektekben. Az összekuszálódó szálak matematikai jeleket, képleteket jelenítenek meg, ugyanakkor az erős rétegzettség megnehezíti olvashatóságukat. Az értelem továbbra is hozzáférhetetlen, a vonalak kaotikus dzsungellé olvadnak össze. A Tánc Matisse Danse Macabre festményét idézi, ám itt az embereket betonpropellerek helyettesítik, amelyek tulajdonképpen teljesen megmerevedve kapcsolódnak egymáshoz. A köréjük épített műanyagszálak pedig azt az érzetet keltik, mintha ezek a tárgyak teljesen össze lennének gabalyodva egymással, ezáltal képtelenné válnának a mozgásra.
A következő egység művei a régit és az újat ütköztetik egymással.
Az egyik munkán egy régi szövetre kerülnek rá a 3D-s ceruzával húzott szálak, az Emlékmás műveken pedig az agyaggal megformált kancsók és a fekete műanyagszálakkal létrehozott edények ütköznek meg egymással. A technológiai fejlődés lehetőségei és korlátai, a jelen kor értékvesztettsége tematizálódik ezeken a munkákon.
Várnai csillagképes sorozata az ezoteriát és a természettudományt vegyíti egymással.
Míg a művész a hetvenes években kitartóan hitt a természettudomány és a megismerés hatalmában, nem tartotta lehetetlennek, hogy az emberiség egyszer valóban eljut a csillagokig, addig ezekben a munkákban inkább a kiábrándultság ölt testet.
Nincs ez másképp az 5 perc című, betonplasztikára vetített videómunkában sem. A világ folytonosan körbe-körbeforog, nincs benne előrehaladás, hanem csak ciklikus ismétlődés. A tudomány fejlődése nem visz minket előrébb, nem juttat közelebb a boldogsághoz, csupán segít fenntartani a gazdasági és szellemi erőforrások felett diszponáló kiváltságosok uralmát. Ahogy Hornyik Sándor írta: „Nekünk pedig csupán annyi marad, hogy elmerengjünk azon, hogy a régi mechanikus óriáskerék cirkuszát hogyan és miként váltotta le az interneten keresztül streamingelt szebb és jobb jelen illúziója”.
Nyitókép: Várnai Gyula A tánc (2022; 50 x 70 x 35 cm; beton, betonvas, karton)
Fotók: Áfrány Gábor
