„Nem léteznek törékeny emberek” – Exkluzív interjú Viola Ardonéval

Hogyan emlékszik vissza az iskolás éveire?

Szép évek voltak. Mindig szorgalmas diák voltam. Rendszerint az első padban ültem, aminek egyrészt a kíváncsiságom, másrészt a félénk, visszahúzódó természetem volt a magyarázata. A gimnáziumban ez sokat javult; szerencsére, mert megtapasztalhattam a közösség élményét, amit ünnepként éltem meg. Azért is, mert jelenleg tanárként dolgozom, és ugyanúgy egy iskola kötelékébe tartozom, mint egykor diákként.

Mi vonzotta a tanári pályában? Volt példaképe?

A legigazabb, legmélyebb inspirációs löketet talán azok a tanáraim adták, akik kevésbé tudtak jól tanítani, ám volt bennük valami különleges. Rendkívül műveltek voltak, és szenvedélyesen foglalkoztak a tárgyukkal. Megfogott a személyiségük. Ennek révén értettem meg: annak, hogy valaki jól teljesítő diák legyen, nem feltétele, hogy a tanár is jó legyen. Inkább az a lényeg, hogy felébressze a diákban az akaratot és annak a szándékát, hogy meg akarja érteni a dolgokat, tanulni vágyjon, kíváncsiság dolgozzon benne. Kommunikatív tanárnak tartom magamat, aki részt vesz az órai folyamatokban, párbeszédet folytat a diákjaival, és figyelembe veszi az érzéseiket. 

Mikor és hogyan vált az írás az önkifejező eszközévé?

Mint említettem, gyermekként, de még fiatal felnőttként is zárkózott voltam. Az osztálytársaimmal és más felnőttekkel is nehezen alakítottam ki kapcsolatokat. Míg egyszer rá nem éreztem, hogy az írott szó olyan védett tér, közeg, amelyben nyugodtan elmélyedhetek, kifejezhetem a gondolataimat és az érzéseimet. És a fantáziámat is kiélhetem.

Az irodalom hogyan volt jelen az életében?

Mindig sokat olvastam. És ezt úgy kell elképzelni, mint koncentrikus köröket, mint a fa évkörgyűrűit, amelyek közepén a gyerekirodalom van, és az ifjúsági követi, hisz először azzal barátkoztam meg. Később dél-amerikai és orosz szerzők műveit is sokat forgattam. A 20. század végi írókat, vagyis az akkori kortárs írókat viszont az egyetem idején fedeztem fel. Ekkor rádöbbentem, hogy az iskolában csak a múlt irodalmát tanítják, a kortársakkal nem kötnek össze.

Mely szerzők voltak önre nagy hatással?

Két írót mondanék, mindketten a 20. század második felének kiválóságai. Az egyikük Italo Calvino, aki nagyon sokféle műfajban alkotott. „360 fokos író” volt: a fiataloknak szóló fantasztikus irodalomtól a regényeken és a tanulmányokon át a bölcseleti művekig mindenfélét írt. Irodalmi újítónak tartom. A másik Natalia Ginzburg, aki a regényeivel, a novelláival és a színpadi műveivel egyaránt inspirált. És a nyelvészeti fejlődésemben, kutatásaimban is sokat segített.

Hamarosan magyarul is megjelenik Oliva Denaro című könyve. A 15 éves Oliva története Szicíliában, 1960-ban játszódik, és egy mantrával kezdődik, amit a főhősnek az édesanyja mondogat: „A leány olyan, mint a korsó: aki eltöri, el is viszi.” Miért fontos ez a mondat?

Azt érzékelteti, hogy a nő törékeny létező, akit meg kell védeni, kontroll alatt kell tartani, aki felett a férfi rendelkezik: ő kezeli, irányítja. Ez Olaszországban sokáig így volt, elsősorban Dél-Itáliában, de a mentalitás bizonyos szempontból több helyen a mai napig él. Az anya azért is ismételgeti ezt a mondatot, mert tudatni akarja a lányával: ő is törékeny, és vigyáznia kell magára. Olyan, mint egy korsó, és nem szabad, hogy a férfi kezében darabokra törjön.

Én azonban úgy vélem, hogy nem léteznek törékeny emberek, hanem csak olyanok, akiket a törvény nem véd meg. Akkoriban a férfiakra és a nőkre külön törvények vonatkoztak. 1981-ig az olasz büntetőtörvényben szerepelt két diszkriminatív jogszabály. Az egyiket a becsület védelmében elkövetett bűnténynek nevezték. Arról szólt, hogy ha a feleség megcsalta a férjét, akkor a férjnek jogában állt megölnie. Ezzel „mosta le” az asszony által a becsületén ejtett foltot, és a tettét általában minimális büntetéssel úszta meg. A másik a rehabilitációs házasság volt, amely szerint ha az erőszaktevő felajánlja az áldozatának, hogy feleségül veszi, akkor büntetlenül megússza az egészet. Rengeteg nő belement az ilyen kényszerházasságba, mert ha nem, akkor férj nélkül maradt volna, és emiatt a társadalom kivetette őket magából. Bukott nőként tekintettek volna rá.

Miért ez a téma adta a könyv történetét?

A témaválasztásnak két oka volt. Az egyik az aktualitásából fakad. Ezek a törvények negyven évvel ezelőtt megszűntek, a nők jogait ennek ellenére mind a mai napig megkérdőjelezik Olaszországban. Néhány napja az egyik jobboldali politikai párt képviselője kétségbe vonta a nők abortuszhoz való jogát, és ezzel kapcsolatban újabb politikai vita lángolt fel. Tudni kell, hogy az abortusz 1978 óta legális Olaszországban. Meg vagyok győződve arról, hogy egy nőnek joga van rendelkezni az élete és a teste felett, döntést hozni arról, hogy anya kíván-e lenni vagy sem. Természetesen senkit sem szabad abortuszra kényszeríteni, de azt sem szabad tőle elvárni, hogy azért váljon anyává, mert kötelező.

További komoly probléma, hogy Itáliában egyre több nőt és lányt gyilkolnak meg, és az elkövető legtöbbször családon belüli személy: férj, volt férj, élettárs, barát. A gyilkosság oka birtoklási vágy, féltékenység. A tettesek olyan férfiak, akik nem tudják elfogadni a kapcsolat végét, azt, hogy a nő ki akar lépni. Számos nő esik áldozatul annak, hogy a férfi úgy érzi, tulajdonjoga van a nő felett.

Ami a személyes indíttatásomat illeti: 15 éves voltam, amikor hasonló helyzetbe kerültem. Pontosan annyi idős, mint a mostani könyvem főszereplője. De szerencsére az én helyzetem nem durvult el annyira. Erőszakot nem szenvedtem el, de sokkal rosszabbul is végződhetett volna a történetem. Az élmény így is következménnyel járt: sokáig bűntudatom volt. Úgy éreztem, valamiféleképpen én vagyok a felelős, én váltottam ki az egészet. Rosszkor voltam rossz helyen, és biztosan kiprovokáltam a helyzetet. Én okoztam azt, ami velem történt. Úgy gondolom, ez a fajta bűntudat sok nőt hosszú-hosszú időn keresztül elkísér.

Volt, aki tudott segíteni?

Sajnos senki. Amikor az emberrel ilyesmi történik, borzasztó nehéz bárkivel beszélnie róla – még a szüleivel és a barátaival se. Pontosan a bűntudat miatt, amit az előbb mondtam: szennyesnek érzed magadat, mert valamit okoztál, és ezért büntetés jár neked. Csak hosszú idő múlva érted meg, hogy nem te, hanem a másik a bűnös, de ez nehéz folyamat.

A történet szerint Oliva nemi erőszak áldozata lesz. A karakterét többféle hangon szólaltatja meg a regényben. Ez hogyan érzékelteti a feldolgozási folyamatot és Oliva felnövéstörténetét?

Úgy gondolom, hogy a fejlődését tükröznie kell a narrációnak. Olyan ez, mint egy ruha, amit időről időre lecserélünk. Ezért van az, hogy Oliva az elején gyermeki hangon, később pedig félénk kislányként beszél, aki elszenvedte az erőszakot. A harmadik hang pedig azé a nőé, aki feldolgozta a traumát.

A könyv címe Oliva Denaro, ami az ön nevének anagrammája. Miért döntött így?

Azért ragaszkodtam ehhez, mert Oliva története az enyém is lehetett volna. És úgy érzem, a története bármelyik nő története lehetne. Úgy vélem, bármelyik nő belesodródhat ilyen helyzetbe az élete során. Legyen szó akár előítéletről, akár bántásról, fontos, hogy a nő önálló döntést hozhasson.

A történetben szereplő apa mindenben támogatja a lányát, hogy függetlenné váljon. Bölcsnek tűnik, mégis folyton kételkedik.

Olyan apafigurát akartam létrehozni, amely nem tipikusan déli. Ő is hagyománytisztelő, de a lánya iránt szeretetből felül tud kerekedni a megrögzöttségein. A karakter megformálásában részben az édesapám inspirált. Én is olyan apával nőhettem fel, amilyen a főszereplőé. Nem ítélkezik, nem parancsol, hanem hagyja, hogy a gyermeke szabadon választhasson és dönthessen.

Az erőszaktevő Paterno érti-e a tettének súlyát?

Nem, egészen a végéig nem érti meg, és talán ez a történet legsúlyosabb mondanivalója. Azt akarta, hogy a kislány a felesége legyen, ezért, birtoklásvágyból erőszakolta meg. Azt viszont nem fogja fel: azzal, hogy a lányt erőszakkal tette magáévá, nem asszonyt kapott, hanem egy darabokra hullott lányt, akit megalázott, tönkretett. És ez azért volt lehetséges, mert Olaszországban az előbb említett törvény egyszerűen megengedte a férfiaknak, hogy a nőkről így gondolkodjanak.

Az iskola a regény kulcsmotívuma, hisz a kislány innen indul mint diák, és ide tér vissza mint tanár. Ez mit szimbolizál?

Ez az, ami megkülönbözteti Olivát, hiszen a családjához és ahhoz a helyhez képest, ahol született és felnőtt, az iskola ki tudja kiemelni és mássá tenni.

A 2018-ban megjelent, Gyerekvonat című könyvét 34 nyelvre fordították le. Számított ekkora sikerre?

Egyáltalán nem. Úgy gondoltam, hogy ez olasz történetként nem lép majd túl az ország határain. Idővel azonban rájöttem, hogy minden országnak megvan a maga elválásról, szolidaritásról és vándorlásról szóló története, ezért bárhol is legyen, minden ember magáénak érezheti, azonosulni tud vele. Film is készül a könyvből, ami boldoggá tesz. Kíváncsian várom, hogy a kis főszereplő milyen lesz.

Íróként hogyan viszonyul ahhoz, hogy a szépirodalmi művéből forgatókönyv lesz?

Tisztában vagyok vele, hogy két teljesen eltérő nyelv fog megszólalni: az egyik, ami a könyvben van és a másik, ami a filmben lesz. A történetet nem úgy fogják elbeszélni, mint a könyv oldalain, más szavakat fognak használni. De erre lélekben már felkészültem. Teljesen természetesnek tartom, elfogadom, sőt úgy érzem, a filmnek kicsi „meg kell csalnia” a könyvet, különben nem azt tenné, ami a feladata.

A PesText Nemzetközi Irodalmi Fesztiválon már magyarul is ott lesz ez a regénye.

Nagy örömmel tölt el, és várom, hogy részt vehessek a budapesti irodalmi fesztiválon. Magyarországon még nem jártam. Bár korábban terveztem, a Covid miatt nem utazhattam. Régi vágyam teljesül most. Az ország történetét ismerem, a nyelvét nem, de olasz fordításban ismerek klasszikus magyar műveket. Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című regényét és Márai Sándor műveit is szívesen olvasom. Úgyhogy Magyarországra nemcsak íróként, hanem olvasóként is érkezem. És nagyon kíváncsi vagyok, hogy mivel fogok találkozni.

A tolmácsolásért köszönet Szarka Luciának.

Fotók: Ludovico Brancaccio