Nem mese ez, gyermek

Színházi és történelmi közelmúltunk egy ellentmondásos fejezete elevenedik meg a Kamra játékterében, alighanem az egyetlen lehetséges - vagyis érvényes - intonációban: a komolyan vétel empátiájával. A Színházi Szövetség közgyűléseinek jegyzőkönyveiből, a korabeli színházi élet legjelentősebb alakjainak hozzászólásaiból megrendítő globális dráma kerekedik, a szó színházi és hétköznapi értelmében. És bár sokat vélünk tudni az úgynevezett "ötvenes évekről" - többnyire a sztálinista-rákosista diktatúra korszakát nevezzük így -, mégis varázslatos megelevenedés ez.

Hiszen Hajduk Károly egyszercsak mintha valóban Major Tamás lenne: az okos és zseniális színész-rendező-színházvezető, aki már csak Shakespeare-ből is betéve tudta a hatalmi intrika és erőskezű diktatúra csínját-bínját. És nem voltak gátlásai: alkalmazta is. Megosztott és uralkodott, pofás monológban gyakorolt önkritikát, hatásos filippikában ítélt sorsokról, emberekről, átkozta-gúnyolta a "marsalizált Nyugatot", Sartre-t, Anouilh-t, de hazavágta Bíró Lajost, Szirmayt is.

És Várkonyi Zoltán mély lélegzetet vesz, és már fújja is: a maradi közönség uszályába kerülve tévelyedett el ennyire, de megígéri, hogy másképp lesz eztán...

És Elek Ferenc Hont Ferenc: micsoda elme tördeli kezét és törölgeti homlokát félelmében és igyekezetében, hogy visszaverje Major verbális pörölycsapásait. Ott semmisül meg, a szemünk előtt. Úgy vonja vissza elméletét, mintha sose gondolta volna komolyan. Mintha az élete függne tőle. Függött is, bizonyára.

Horvai István - aki néhány éve halt meg, és számos színésznemzedék imádott tanítója és "Pista bácsija" volt - ez idő tájt Major méltó és ambiciózus párja: az előadás egyik csúcspontja, ahogy ők ketten egymás szavába vágva ostorozzák magukat a túlhatalom miatt, lökdösik el egymást az emelvényről, hogy még és még, hogy mondhassanak még valami rosszat magukról, amellyel mintegy kiérdemlik az alattvalók bámulatát és a főnökség további bizalmát.

És - kelletlenül, dacosan - lefutja a maga kötelező körét Háy Gyula, és szerencsétlenül, dadogva, ügyetlenül és szánalmasan sokan mások is. Gábor Miklós, a Nemzeti akkori párttitkára nekimegy Majornak - aztán, emlékiratai tanúsága szerint még sokáig lidérceseket álmodik vele...

Akár önként és dalolva, akár külső vagy belső kényszer hatására ment mélyre megannyi fényes tehetség és nagyszerű művész, megjárta a poklot utána mindegyik. Ezt a tudást, a távlatot, a visszatekintés bölcsességét egy "útikalauz" segít megszerezni nekünk: Rezes Judit, a kommentátor szerepében. Mi tagadás, neki valószínűleg elkelne több szereplés, a közönségnek meg bőségesebb magyarázat, hátha akad a nézőtéren, aki nem tudja, ki volt Makláry Zoltán.

Az ő drámája pedig mellbevágó: Tímár József fegyelmi ügyében ő elnökölt, és jó barátját, kedves ivócimboráját távolította el a színpadról. Bezerédi Zoltán Makláry szerepében megszenved minden kimondott szót; csupa megértés, szeretet és szolidaritás - inadekvát tulajdonságok egy sivár világban. Tímár az ötvenes évek legvégén eljátssza még Willy Lomant - és meghal.

Vannak aztán humoros, mosolyogtató epizódok: Jordán Adél mint Honthy Hanna Sztanyiszlavszkij elméletéről zeng bájos ódát, mintha csak az Operett színpadáról dalolna "az ő kedves közönségének".

A dokumentumdrámát a rendező Zsámbéki Gábor Fodor Gézával és Lengyel Györggyel állította össze. A szöveggel, és aztán a rendezéssel, a színészi játékkal is sikerült megteremteni a kényes egyensúlyt: az utókor kíváncsi tekintetét odafordítani arra a korszakra, melynek ambivalens következményei máig meghatározzák például a színházi struktúrát. Erről is kerül majd szó a sorozat későbbi darabjaiban. Az alkotók nem ítélkeznek, hanem megmutatnak: a színháztörténet jeleseinek és hétköznapi robotosainak kálváriáját.

Az előadást Somlay Artúr robusztus emléke keretezi. Fullajtár Andrea szikár és szigorú, monumentálisan tragikus figurát teremt. Somlay 1951. november 10-én este eljátszotta Petúr bánt, hazament, írt hat búcsúlevelet, majd öngyilkos lett. A sírkövén csak adatok állnak, de ő ezt szerette volna: "Az emberek veszedelmes közelségében éltem, meglehetősen hosszú ideig. Most talán biztonságban vagyok."