„Fölborul a világ, mint egy könyvespolc!” – olvashatjuk Darvasi László Pálcika, a detektív A nagy Gerbera-nyomozás című ifjúsági regényében. Ebben a könyvben nemcsak a könyvespolc áll a feje tetején, hanem kb. minden. A hagyományos ifjúsági könyvek, a krimik, itt kérem még az előszó sem olyan, mint bármilyen más előszó, legfeljebb a szerzőnek intézett kérdéseink nevezhetők szokványosnak. Azonban minden más izgalmas, mint egy krimi, amelyben van bűnügy, bűnügyi helyszín, és van nyomozó is – jelen esetben Pálcika. 

Vannak gyerek – és ifjúsági krimik, és az ember azt gondolhatná, hogy 2020-ban máshol van az ingerküszöb, keményebb ügyeket kell kideríteni, mint, mondjuk, a ’70-es években megjelent történetekben… A te kedves mesédben viszont egy virág szirmai tűnnek el. Felmerült benned az, hogy emeld-e a tétet, azaz hogy keményebb legyen a sztori kiindulópontja?

A történet egy pillanatában Fűrész úr elveszti az eszét, ki akar vágni egy öreg tölgyet, el akarja fűrészelni Pálcikát és barátait, míg rá nem kiáltanak, mit csinálsz. Egy kopasz virág áll az utcán, egy kopasz nő, a szerelme, Gerbera Erzsébet. Na, most ez elég gyomorszorító jelenet – szerintem. Nem jutott eszedbe például a kemó, ami akármelyik családban előfordulhat?

Soha nem akartam olyan mesekönyvet írni, ahol nyíltan dübörög az erőszak. De például a Trapitiben volt egy Mindent Elfelejtő Mese, ahová mesehősök kerültek. Mintha valamiféle táborba jutottak volna, olyan táborba. Aztán pedig az is szempont, hogy inkább alsó tagozatosoknak szántam az Új Pálcikát. De talán családi mesekönyv lesz belőle.

Darvasi László-01

A Pálcika szerethető humora olyan, mintha kicsit incselegne a gyerekekkel. Mintha ironizálnál magával a mesével, mint formával. A gyerekek ezt ugyanúgy veszik, mint a szülők?

Nem szeretem, ha egy mese túl komolyan veszi magát. Nálam az úgynevezett gonosz hősök is bírnak némi jellegzetes ironikus mázzal.

Érdekes, hogy a főhős, Pálcika nem egy helyes kis állat – sok szereplővel ellentétben, hanem tényleg egy pálcika, illetve egészen emberszerű kis lény. Mit gondolsz, nehezíti, vagy éppen könnyíti a főszereplővel történő azonosulást?

Sok mesefoglalkozást azzal kezdek, hogy megkérdezem a gyerekeket, érdekes dolog-e (jellegzetes, valamilyen) egy pálcika. Nem, dehogy! Aztán nézni kezdjük a rokonokat, ismerősöket, és kiderül, rengeteg van. Akinek ennyi barátja van – ág, fa, fű, nád, villa, daru, oszlop.

Szinte minden tárgyat, növényt megszemélyesítettél, mindenki él és mozog ebben a világban. Mitől függött, hogy valaki kapott-e nevet? (Például nincs neve a pirítósnak, pedig relatíve sokat beszél…)

Szegény pirítós, talán mert gyorsan megeszik. Elég sok névvel dolgoztam, szinte túl sokkal. A lényeg az, hogy a nevek gazdái olyan dramaturgiai rendszerbe kerüljenek, melyben időről időre fölbukkanhatnak, újra és újra jelentőségük lesz, s a ritmizálással segítjük az emlékezést, a fölidézést. Ilyen értelemben a cselekmény folyamatosan hátrafelé is mozog.

A nevek – a tipikus mesenevekkel ellentétben – nem a csilingelő, alliteráló nevek (Kakas Karcsi, Veréb Vili, stb.), hanem beszélőbb nevek. Gyűjtötted a jó neveket egy külön file-ban?

Nem, nem soha. De azért van egy méltóságos Daru Dénesem. A nevek eszembe jutnak, és piff-puff, kész. Pedró Kegyetlen, Alig Jenő ragasztóárus, Barbarossza Kishatalmas, aki ellopott egy országot. Azt hiszem, a cirkuszi erőművésznek is jó neve van, Dervis Kraft.

Beleírtad Békés Pált, akit csak Paliként említesz, és Lázár Ervint, aki Ervin… Kortárs mesék írói közül kik állnak hozzád még igazán közel?

Jó, hadd legyek őszinte. Írok meséket, sőt mesedarabokat, de nem nagyon olvasok. Azt mindig elmondom, hogy Szijj Ferenc Szuromberek királyfi című rendkívül kedves könyve méltatlanul kevés figyelmet kapott húsz év alatt. Bán Zsófi Vagánybaglyát a könyvet ért politikai barbárság ellenére is említeném. Nem olyan régen olvastam Kerékgyártó Pista barátom Márk-történetét, egy hatéves kisfiú menti meg a világot.  

Darvasi László-02
Fotó: Facebook

A könyvben vannak életbölcsességek, gyereklélektani szekvenciák, ha akarom, találok benne elmélkedést a teremtésről, vagy éppen irodalomelméletet….  Mégsincs úgymond leterhelve a szöveg, hanem kimondottan könnyed és játékos marad. Ez úgymond magától jött, mintegy lendületből, vagy szépen „ki van matekozva”…

Ha a gyereknél matekozáshoz fogsz, könnyen belebuksz. Én arra mindig tettem kísérleteket, hogy erősen bonyolult kérdéseket fogalmazzak meg a gyerekek nyelvén, szemével, észjárásával. Mitől fél egy ceruza? Szereti-e a ceruza a hegyezőt? Hogy érzi magát egy tiszta könyv? Sok-sok ilyen kérdésem van, melyekkel végül is a mesék születését is illusztráljuk. És közösen tesszük. És nem is mindig ugyanaz a végeredmény.

Pálcika afféle segítő figura is egyben. Előfordult, hogy különös, nem várt helyeken jelent meg, függetlenül a rajzversenytől… (például érettségi tabló, emlékkönyv, falfirka…)

De hát éppen ez az. Én Pálcikát, aki látszatra jellegtelen és semmitmondó teremtmény, ott látom az egész világban. Iskolában, utcán, otthon, a természetben, a könyvtárban, az étteremben, a kórházban, az íróasztalomon, mindenütt.

Arra próbálom rávenni a gyerekeket is, hogy a látszatra érdektelen dolgok is mennyi kalandban részesülhetnek. Nem kell a királylányt föltétlenül elrabolni. Elég lehet egy jó kis meséhez, ha föllázad a fésűje.

Ki az a Samu, akinek a könyv végén megköszönted a segítséget?

Samu az én szigligeti kisbarátom. A járvány első hulláma alatt írtam a könyvet. Naponta küldtem az oldalakat két héten át neki, ő másnapra elolvasta, javította, néha rákérdezett erre-arra. Aztán most, nem is tudom, iskolába elsőbe ment. Tanítják olvasni. De hát már nagyon tud.

A teljes interjú a Mesecentrum oldalán olvasható.