Idén már másodszor nyerted el a Kodály Zoltán zenei alkotói ösztöndíjat. Mennyire fontos ez a díj ma egy zeneszerző számára?

Ez az egyetemet végzett szerzőknek – amellett, hogy igen nívós díj – szinte az egyetlen olyan lehetőségük, ami valóban a munkájukat ösztönző és a pályakezdésüket valamelyest támogató segítség. És az is remek, hogy három alkalommal lehet elnyerni. Én ki is használom a díj adta lehetőséget: idén hat új darabot komponáltam az ösztöndíjas program résztvevőjeként. Így olyan, számomra hasznos és a szakmai fejlődésemet segítő programba illesztem a pályázati művek megírását, ami jól illeszkedik az egyetemi tanulmányaim utáni időszakhoz, hiszen a zeneszerző is a haláláig tanul.

Idén szólódarabokat írtam, melyek az elmúlt időkben valamiért kimaradtak. Ez a pandémia miatt is előnyös, hiszen most könnyebben lehet egy előadóval felvételeket készíteni vagy egy művet online koncerten előadni. Már csak két hét van a pályázat leadásáig, és az utolsó darab legutolsó mozzanatait még most fejezem be. Az ösztöndíjas időszak végére be kell látnom: nagy vállalás volt a sok szólódarab.

A határidő frusztráló vagy éppen inspiráló tényező?

Engem talán még segít is.

Hogyan lettél zeneszerző?

A zeneszerzői pályám egyik kritikus pontja az volt, amikor a konzis zongoratanárnőm másodéves koromban beküldött zeneszerzésórára azzal a céllal, hogy összhangzattanból kicsit magasabb szinten tudjak dolgozni. Dobszay-Meskó Ilona örömmel fogadott a zeneszerzésosztályában hospitálni. Pár hét múlva megírtam egy darabot: egy hegedű-cselló duót, ami első próbálkozásként nem sikerült rosszul. Ezután motiváltak a tanáraim és a társaim is: nagy lelkesedéssel játszották a darabjaimat. Akkor jöttem rá, hogy

a zeneszerzésben a mindig is jelen lévő alkotói oldalamat tudom hasznosítani, ki tudom magam élni benne.

És ez máig meg is maradt. Szívesen játszom kamarában vagy partnerrel, de az előadói profil nem az én műfajom. A zeneszerzés testhezállóbb számomra.

Volt zenész a családban?

Az apai dédnagyapám és édesapám is szeretett zenélni. Dédnagyapám kovács volt, de épített egy cimbalmot, az otthon meg is van még. Más zenei kötődés nincs a családban. Nekem természetes volt, hogy kapcsolódom a zenéhez, elsősorban a zongorához. Vannak is gyermekkori fotóim, amelyeken pelenkában pötyögök a szintetizátoron. Sokat szerepeltem óvodai farsangi bálokon és iskolai rendezvényeken a művelődési házban. Nyolcéves koromtól zeneiskolában tanultam, később már csak az volt a kérdés, hogy vidéki vagy budapesti konzervatóriumba felvételizzem-e. Így kerültem Budapestre, a Weiner Leó Zeneművészeti Szakközépiskolába.

Hol nőttél fel?

Nagykökényesen éltem 14 éves koromig, amely egy hármas megyehatáron lévő békés, barátságos település jó levegővel és szép környezettel. Nógrád, Pest és Heves megye határolja. Sokan foglalkoznak gazdálkodással, az öcsém is a mezőgazdasági szövetkezetnél dolgozik.

Jól ment az átállás a nagyvárosi életre?

Az általános iskolám néhány alkalommal kirándulást szervezett Budapestre. Az a stressz, amit a metró, a budapesti tömegközlekedés okozott, akkor is megmaradt, amikor felköltöztem. Nagyon furcsa volt a sok ember, a tömeg és az, hogy itt máshogy gondolkodnak. De szerencsére jól alkalmazkodó személyiség vagyok, amellett, hogy kritikus és határozott. Megtanultam beilleszkedni, még a nagyvárosi gondolkodásmód is a részemmé vált mára. A mostani életem megköveteli, hogy itt legyek. Alapvetően szeretek Budapesten élni, de bizonyos dolgok miatt szívesebben laknék otthon.

Milyen egy fiatal zeneszerző élete?

2019-ben diplomáztam a Zeneakadémián. Nagyon koncentráltan és tudatosan építkezem. Egy fiatal szerző, ha van hozzá energiája, türelme és ambíciója, keresi a lehetőségeket, és ennek az az egyik legjobb formája, ha versenyez. Szerencsére számos hazai és nemzetközi verseny is van. Nagyon jó weboldalakat ismerek, ahol minden nemzetközi versenyt egy listában meg lehet találni, azokon szoktam keresgélni. Attól függően választok versenyt, hogy milyen apparátussal és témával van kedvem dolgozni, hogy kikből áll a zsűri, milyen előadókkal találkozhatom és jár-e a munkámért szakmai elismerés.

A versenyek kapcsolatszerzési szempontból, tapasztalatként is jók, pénzdíjjal is járnak, és a díjat nyert műveket be is mutatják. Most például így adódik lehetőségem a tavalyi nemzetközi Gustav Mahler zeneszerzőverseny első díjasaként együtt dolgozni a bécsi Trio Klavis együttessel, amely múlt hónapban Bécsben játszotta a darabomat. Úgyhogy mindig van folytatása is egy-egy versenynek.

Az egyik fő feladatom az, hogy újragondoljam a mai kortárs zenei életet.

Tudva, hogy újfajta gondolkodás van kibontakozóban. Ennek az az oka, hogy megváltoztak a világ zenehallgatási szokásai. Az internettel és a könnyű elérhetőséggel aktív és passzív hallgató egyaránt rengeteg tapasztalatot, impulzust kap. Engem rendkívül zavar az, hogy csak nagyon minimális közönsége van a kortárs zenének, és az is inkább szakmai. Miközben számos laikus reflexiója az, hogy mennyire érdekes tud lenni a kortárs zene. Csak meg kell találni azt a témát, amivel meg lehet fogni a hallgatót.

Azt is mondhatnám, hogy azon kell elgondolkodnunk, mi mit kínálunk a hallgatóknak. Azt értem, hogy sokan úgy gondolják: a művészet akkor hiteles és teljes, ha a zeneszerző mindenféle külső hatást kizár, és csak a saját gondolatait, érzéseit, tehetségét próbálja a művekben rendszerezni. De én nem szeretnék csak a fióknak írni, ezért valamiféle kompromisszumot kell kötni.

Az, hogy egy zene hallgatóbarát – és most szigorúan nem a tonális zenére gondolok, hanem arra, hogy egyszerűen van kapcsolódási pont a hallgató és a szerző darabja között –, nem jelenti azt, hogy a szakmai színvonalat lejjebb kéne adni. De ismerjük a jelenséget. Szomorúan hangzik, de így működik a piaci elvű rendszer.

Hogyan születnek a műveid?

A komponálás első szakasza többfajta lehet. A legszerencsésebb az, ha felkérésem van, mert akkor adott a hangszerelés, a műfaj és a határidő: vannak keretek. Ez így kényelmes, bár nem biztos, hogy a legkönnyebb munka.

De előfordul az is, hogy már régóta érlelődik bennem egy gondolat, amit szeretnék zenében megírni. Mostanában nagyon érdekel a csillagászat. Tavaly született egy darabom, ami a NASA legújabb Mars-projektjéhez kapcsolódik, nagy örömömre a Müpa zeneműpályázatán díjat is nyertem vele. Júliusban olyan rakétát indítottak el, amiben a Perseverance marsjáró volt, és idén februárban érkezett meg a Marsra. Még a fellövése előtt elkezdtem írni Mars Mission című darabomat, amiben ezt a történetet dolgozom föl: elindul, megérkezik. Kérdés, hogy mit talál majd. Van a darabban egy pillanat, amikor a komponálás idejében még csak képzeletbeli űrhajónk visszafordul a Föld felé, és a Nappal szemben megpillantja a csodás kék bolygónkat – na, már csak ebben a képzeletbeli képben is meghatódott csodálattal gyönyörködöm.

A fellövés után pár hónappal már kész is voltam a komponálással, még mielőtt a rakéta megérkezett volna a Marsra. Mi van akkor, hogyha tényleg talál életre utaló nyomokat vagy életet? Ez hogyan változtatná meg a gondolkodásunkat, a társadalmunkat, a vallásunkat? Ennek a küldetésnek nagyon mélyreható jelentősége van. Nem azért írtam a darabot, mert sci-fi-rajongó lennék, sokkal inkább a valós, igen jelentős, mindenkit érintő vonatkozásai miatt.

Van-e olyan szerző, aki nagy hatással volt rád?

Példaképet nem mondanék. Van néhány zeneszerző, akinek szeretem a zenéjét, és valószínű, hogy hasonlóan gondolkodik, mint én: Thomas Adès, David Lang és George Crumb. De nem ez határozza meg a zenei gondolkodásomat.

Hogyan lehet bekerülni a nemzetközi körfogásba?

Nagyon bonyolult nemzetközi szintre lépni. Sokszor szerencse kérdése is. Hallottam olyat, hogy valakit megkerestek, mert látták valahol; akár évekkel az után, hogy felkerült az internetre a felvétele. Az online jelenlét megkerülhetetlen feltétel, és az ösztöndíjak is jó lehetőséget jelentenek.

Olvastam, hogy színházi zenét is írtál már.

Együttműködtem egy kortársaimból álló színtársulattal, összművészeti előadásokkal kísérleteztünk. Zenei felelős voltam, és zenészként működtem közre az előadásokon, ez is jó tapasztalat volt. Számomra fontosak a társművészetek – a zeneakadémiai BA-diplomámra például balettet írtam, és rendszeresen használok a műveimben irodalmat is –, mindig érdekelt, hogy a különböző művészetek hogyan tudnak kapcsolódni egymáshoz. Lehetséges, hogy egy társalkotó másképp gondolkodik, mint én, de a közös munkánknak épp ez adja az esszenciáját.

Úgy tudom, hogy tanítasz is. Lehet-e egyáltalán a zeneszerzést tanítani?

A zenei gondolkodásunkra – hogy hogyan hallgatunk zenét, milyen a kapcsolatunk a zenével – erős hatást gyakorol az európai zenekultúra, ami nagyon gazdag volt az elmúlt évszázadokban. A zeneszerzés részben szubjektív, de tudni kell objektíven nézni. A szakma elméleti részét meg lehet tanítani.

Amikor egy növendék ír, először is meg kell tudni, hogy mit szeretne kifejezni a művel, s ezt megismerve tudjuk segíteni, jobb megoldásokat javasolni neki. Tanárként nyitottnak kell lenni; nem szabad a saját gondolkodásunkat a növendékre vetíteni, ráerőltetni. Az a leghatékonyabb hozzáállás, ha az egyénhez igazítjuk, hogyan építjük fel az oktatását. Számomra is újabb és újabb problémákat hoz minden darabom megírása, amikre megoldást kell találnom. De ez szerintem így lesz évtizedek múlva is.

Sokszínű az alkotói palettád. Van kedvenc műfajod vagy olyan álmod, késztetésed, hogy operát, szimfóniát írj?

Vannak ki nem mondott kötelező művek, mint az opera, a mise vagy a vonósnégyes. Ezek a szerző presztízséhez is hozzátartoznak. Nem vagyok a közhelyek híve, inkább kihívásként tekintek a megírásukra. Akkor is annak tekinteném őket, ha holnap egy kisoperára kapnék felkérést.

Kedvenc műfajom nem igazán van. Színes a repertoárom, igyekszem különböző formákat kipróbálni – és itt nem zenei formákra gondolok. Nincs is olyan műfaj, amiben lenne hat azonos hangszercsoportra vagy hangszerre írt darabom; azért nincs, mert úgy nem lenne annyira izgalmas. És legalább annyira szeretem a kamarazenét, mint a nagyzenekart. Szeretek énekhangra írni, szeretem a magyar prozódiát. Izgalmas és komoly feladat a magyar nyelvvel dolgozni, ezért van néhány dalom, énekes művem is.

Ki a kedvenc zeneszerződ?

Nehéz feladat kedvenc szerzőt megjelölni. Sztravinszkijnak minden korszaka nagyon tetszik, ő nagyon különböző zenei stílusokban írt. De mondhatnám Bartókot is, aki elképesztően precíz, és mindegyik darabja önmagában egy kis univerzum. Elektronikus téren – mert elektronikus zenével is foglalkozom – Pierre Henryt kedvelem.

Most min dolgozol?

Az utolsó, az ösztöndíjhoz kapcsolódó darabomat írom zongorára és élő elektronikára. A zongorista egymaga kezeli az elektronikát, az elektronikus részeket pedig előre beprogramozza, így automatizálva vannak a folyamatok, amit a zongorista egy külső elektronikus pedállal kezel. Ez kicsit kötöttnek tűnik, de így az elektronikus részeket is élőben tudjuk rögzíteni, ezáltal azok is az élő megszólalást formálják.

Tíz évvel ezelőtt gondoltad volna, hogy mára ilyen sikeres leszel?

A tíz évvel ezelőtti énemnek fogalma sem volt arról, hogy mivel néz szembe. Biztosan nem tudta volna megmondani, hogy amik történtek vele, azok meg fognak történni. De nem is tudom, mi volt az elvárása a 18 éves énemnek – ahogy most sincs elvárásom szakmai téren. Tudom, hogy milyen lehetőségeim vannak, milyenek lehetnek, miért érdemes dolgozni. Ezeket szigorúan kell venni, s eszerint próbálok dolgozni.

Szoktál könnyűzenét hallgatni?

Igen, legalább annyit, mint kortárs zenét. Nálam a könnyűzene-hallgatás időszakos. Főleg az elmúlt ötven-hatvan év zenéit kedvelem, és egy-egy előadót néhány napig hallgatok, aztán áttérek valaki másra. Ez kitisztítja a fülem.

Mik a terveid?

Van néhány lehetőség, amire nem tudtam nemet mondani: például egy együttessel való együttműködés, továbbá hazai és külföldi koncertek. De jövőre kevesebb zenét szeretnék írni. Főleg azzal szeretnék foglalkozni, hogy átgondoljam, mit lehet a mostani helyzettel kezdeni: hogyan lehet a fiatalokat megszólítani, hogy érdeklődjenek a kortárs zene és a kortárs művészetek iránt. Az emberek többsége sajnos nem tudja, milyen a kortárs zene, vagy ha gondol is róla valamit, az számunkra jelen pillanatban nem előnyös.

Lehetne ismeretterjesztő sorozatot indítani a kollégákkal együttműködve, és elmondani, mit jelent a mai kortárs zene.

Szeretném valahogy leküzdeni a jogosan kialakult negatív sztereotípiákat.

Jó lenne, ha örömmel jönnének az emberek a koncertekre, kapnának is ott valamit, és én is örülnék annak, amit adni tudok.

Fotók: Kultúra.hu/Belicza László Gábor

#kortársak fekete-fehérben