Nem vasárnapi iskola - TÉREY JÁNOS

Portrék: Nándorfi Máté

- A Nibelung-lakópark, a Kazamaták után ismét drámát írtál. Ez most a drámaíró korszak? Miért foglalkoztat jobban ez a forma? Milyen viszonyban vannak ezek az írások a verseiddel?

 

- Mindenki tudja, aki olvasta, hogy A Nibelung... sokkal inkább négytételes családregény versben, mint tőrőlmetszett dráma. Persze, megfelelő koncepció birtokában, elég gördülékeny előadás születhet belőle, ahogyan az már egyszer meg is történt. A darabjaim döntően verses formában íródtak, magyarán, életszerű az anyaguk és vers a formájuk.

 

 

- Nem voltak elvárásaim, reális megérzéseim voltak. Komoly elmék tartják becsben ezt a darabot, ehhez nekem nem kell hozzáfűznöm semmit. Másrészt, mint ebben a viharvert, oly sok trauma tépázta országban mindig, akadtak természetesen rettenetesen stupid és primitív olvasatok, amelyek valamiféle politikai üzenetet próbáltak tulajdonítani a Kazamatáknak. Az esztétikai naivitás végleteivel, a szellemi szegényházzal, vagyis a totális korlátoltsággal nem tudok foglalkozni, mert ahhoz bármelyikünk élete rövid, hogy ilyesmivel foglakozzon. 1956 a magyar történelem egyik (ha ugyan nem a) legfölemelőbb eseménye. Engem is kiráz a hideg, mégpedig az örömteli hideg, ha hallom az Egmont-nyitányt. Ezer magasztos mozzanatuk mellett, a forradalmak - azt kell mondjam - természetes velejárója a néhány túlkapás, a helyenkénti fejetlenség, a többnyire érthető, sérelem kiváltotta népharag, időnként a lincselések is. Ezzel együtt is nehezen magyarázható a pártház környéki eseménysor borzalma. A Kazamaták című dráma nem történelmet dokumentál, hanem eseményt modellez. Ha sarkosan akarok fogalmazni, azt mondhatnám: mindenki egy ezen a drámabeli Köztársaság téren, csak a düh vektora más. A tanulatlan parasztfiú, aki a pártházat védi, simán rázhatná az öklét a téren, volna oka rá; ugyanakkor a téren hullámzó tömegben is szép számmal vannak frissen kijózanodott vagy még mindig hithű marxisták, akik meg bentragadhattak volna a védők között. És még ezerféle ember jelen van. A bűnnek nincs politikai előjele, a személyi kultusz ocsmánysága vagy a bosszúvágy vérmessége nem kapcsolható egyetlen politikai oldalhoz vagy rezsimhez, ez a dráma tehát semmiképpen sem azok ellen íródott, akik jobb- vagy baloldali meggyőződésből esetleg csak a szépre hajlandóak emlékezni 1956-ból (is), sem azok ellen, akik a forradalmár vagy óhitű kommunista résztvevők leszármazottjaiként fokozottan érzékenyek a Köztársaság térre. Ezt a mészárlást is halandók vitték végbe, meg a forradalom csodás dolgait is (ha nem is pont ugyanazok az emberek), ez világos. Az irodalom nem vasárnapi iskola vagy pártszeminárium, ahol jókra és rosszakra, nemes és nemtelen cselekedetekre szortírozzuk a világot.

 

- A Kazamaták történelmi dráma. Az Asztalizene, úgymond, polgári. Miért a váltás? Ez a fajta jelen, és helyszín (Buda, étterem) inkább a saját közeged? Ismered a szereplőket?

 

- A Kazamaták, mondanom sem kell, nem történelmi dráma, hanem vízió a történelemről. Szó sincs váltásról, nem a szemléletem változott, hanem a témám. Persze, hogy inkább közegem a jelen, és nem a félmúlt vagy a múlt. De a szereplőim nem a saját eszméim szócsövei, és egyikőjükkel sem vagyok azonos. Meglehet, sokat és szívesen járok például étterembe, ismerem a Liszt Ferenc téri meg a hegyvidéki helyek életét közelről, ez minden. A szereplőimet mégsem az úgynevezett életből másolom, hanem kitalálom. Agyam szüleményei ők; nem arról van szó, hogy kölcsönzök nekik valamilyen "saját", "civil" tudatot vagy gondolatot, hanem arról, hogy igyekszem írás közben a szereplőim fejével gondolkodni. Ha ezek a hősök mégis gazdagabbak valamilyen "életből ellesett" vonással, akkor azt mondhatom: mindegyikőjüknek négy-ötféle vagy akár százféle mintája, mása szaladgál köztünk az utcán. Amúgy kétségbeejtőnek tartom, ha valaki csak saját magáról képes írni, és a mai magyar irodalom, különösen a költészet, hemzseg az ilyen alkotóktól. Én nem vagyok ilyen.

 

 

- Igen, egyfelől ez a simogató aláfestés. Enélkül meztelen az úgynevezett lélek. Több olyan hősöm van ebben a színműben, akit valamilyen művészet intenzív művelése vagy tanulmányozása tart karban érzelmileg. Másrészt pedig, azok a zeneművek, amelyekről szó esik a darabban, a Figaro házassága, a Pillangókisasszony, Turandot, a Lulu, a Parsifal: csupa számomra alapvető, az ízlésem sarokkövét képező mű. Akik szerepelnek a színen, konkrétan meghatározható, elmélyült vagy felszínesebb viszonyban vannak - ki-ki a maga polcán - ezekkel a művekkel, és a valamelyest a cselekményükkel is.

 

 

- Tévedés, nem "számoltam le" semmivel, nem "számoltam föl" semmit: könyveket írok, és nem történelmet alakítok, én már csak ilyen vagyok. A külvilág zaja se nem megsemmisítően bántó, se nem tettre lelkesítő az Asztalizenében. A szereplők a saját pecsenyéjüket sütögetik, a saját egójuk játszóterén bújócskáznak vagy fogócskáznak. Ha leépülésről van szó, az igen ritkán vonatkozik a jelenkori Magyarország politikai viszonyaira (ezek a viszonyok nyilvánvalóan nem vagy alig méltóak arra, hogy valamirevaló irodalmi mű tárgyává váljanak), hanem bizonyos emberi tartalmakra.  

 

- Siralmas a szereplőid érzelmi állapota, a megannyi nárcisz üres szenvedése, a tipikusan mindenki "mást" szeret szituáció. Katasztrofális kép ez a közeljövő Budapestjéről, ennyire rossz a helyzet meglátásod szerint? Hiszel a szerelemben, a másik emberrel való kommunikáció sikerében egyáltalán?

 

- Épp annyira siralmas, vagy még annyira sem, mint Platonové vagy Ivanové, hogy most csupán Anton Pavlovicsnál maradjunk. És egy átlagos Beckett-hős távlataihoz képest pedig kifejezetten napsugaras az életük. A külvilág az én elgondolásomban totálisan részvéttelen, a külvilág számára Niobé vagy Médeia szenvedése is, ahogy mondtad, "üres". Nem hiszek a "cselekvő" részvétben. Ezt a darabot nem pisztolylövés zárja, hanem egy pompás hószakadás. Valaki meg fog születni a végén szerelemgyerekként, fattyúként, vagy új bajnokként az emberiség dicsőségére, nézőpont kérdése. A "harminc fölött ne bízz senkiben" alapérzése, a szakmájuk professzionistájává emelkedő üzletemberek vagy mérnökök vagy művészek érzelmi sivársága, őszintétlensége nem új jelenség. A feltörekvő ifjak és a bearanyozódott mesterek űzte intrika pedig egyidős az emberiséggel. A helyzet kiábrándítóan és hányingert keltően rossz, az volt majdnem mindig, de nagyon jól el lehet lubickolni benne, ha az ember erős: ezt te is jól tudod, és én is jól tudom. Jelen állapotában ez az ország rosszabb, mint kiábrándító, de azért egyelőre távol áll bármiféle horribilis katasztrófától. Beomlanak, bedőlnek eszmék, építmények, személyiségek, de egyelőre nem jelzi robbanás a változást. Másfelől, harminc, harmincöt év fölött, a mértékadó, jellemformáló események után az ember duplán, triplán megbecsüli a barátait, akik kitartottak mellette, és akik mellett valamilyen okból vagy ösztönösen ő is kitartott. Úgy látszik, elkényeztetett az Isten, mert máig van néhány ilyen nagyszerű nő és férfi az életemben; még szakmabeliek is akadnak közöttük.

 

 

- Isten ments. Én magam is feminista vagyok, sőt, férfiként, én lehetek csak igazán feminista. Kedvenc kortárs költőm például Carol Ann Duffy, aki a verseiben korántsem rajzol hízelgő portrékat a maszkulin karakterekről. Az Asztalizene pedig, a maga pártszimpátiától mentes, a politika egésze iránt többnyire általános undort érző szereplőivel, nagyon távol áll bármiféle amortizálódott ideológiától. A feminizmussal, jól tudjuk, tökéletesen összefér a gyerekvállalás gondolata is. Egyébként sok kemény nőt ismerek, aki merő kényszerűségből vagy könnyed praktikumból valóban kizárja az életéből a szülés gondolatát; vagy egyszerűen nem tud mit kezdeni az apróságokkal; és ha valakinek nem fér el az életében a gyermek, én azt az embert is tökéletesen megértem.

 

- Láttad a darab próbafolyamatát? Rész vettél benne? Mi a véleményed így előzetesen a rendezésről, a színészi játékról?

 

- A rendezésről akkor mondhat ítéletet a szerző vagy bárki más, ha a rendező elkészült a munkájával. Erről most, vasárnap délután, még nincsen szó, de annyit az emlékeim alapján biztosan mondhatok, hogy ezek a színészek ott a Radnótiban bizony nagyon jók tudnak lenni, ha jó kézben vannak.

 

 

- Nem, nem vagyok, és sohasem leszek úgynevezett "színházi szerző". Nem tudom, boldog ember-e, aki "csupán" színpadi szerző, és semmi más. Azért ez mégiscsak alkalmazott művészet: bárki beleszólhat a belső döntéseidbe is, ha nem vigyázol; vagyis egy kelepce. Én viszont nemigen alkalmazkodom. A küldetéstudat pedig egy roppant rossz tréfa; de magamban mint alkotóban hiszek, naná. Van megint ezer ötletem, tudom, körülbelül hol folytatom ezt az egészet. Például egy verses regénnyel, vagy egy nagyon más tónusú színművel, mint az eddigiek.