- Milyen volt kortárs táncos-koreográfusként dolgozni az Operaházban?
- Nagyon furcsa, mert általában nem dolgozom kőszínházban. Itt egészen más. Egy több száz éve megszokott rendre álltak be a színház dolgozói, amin nehéz alakítani. Viszont az, ahogy a darabot elképzeltem, megköveteli a változtatást ebben a 'változtathatatlan" közegben is. Minden egy kicsit más: például a zenészeket és a karmestert mint színészeket hozom fel a színpadra, az énekeseket megtáncoltatom, a táncosokat megszólaltatom. A különböző művészeti ágak összekapcsolása a saját társulatom miatt is természetes számomra, de az intézményi keret szokatlan.
- Ezeket a konvenciókat meg lehet törni? Hajlandók a változást elfogadni?
- Iszonyú nehéz, de nagy küzdelmek árán sikerül. Nyolcvan százalékban megcsináltuk azt, amit elképzeltem. Ebben az intézményes rendszerben Kovalik Balázs személye nagyon fontos, aki egy abszolút modern, progresszív vonalat képvisel, így nem teljesen járatlan úton indultam el.
- Hogyan viszonyulsz Benjamin Britten darabjához?
- Brittentől sok mindent ismertem korábban, de A kis kéményseprőt akkor hallottam először, amikor felkértek a rendezésre. Már az első meghallgatáskor eggyé tudtam válni a művel és egy-két dal azonnal a kedvencemmé vált. A másik meghatározó tényező az volt, hogy gyerekdarabról van szó. Korábban is szerettem volna gyerekelőadást létrehozni, de a produkcióhoz szükséges pénz híján le kellett mondanom erről. Ezért nagy öröm, hogy egy ilyen nemes feladatot kaptam.
- Milyen gyerekszínházi tapasztalatod volt korábban?
- Egy művészeti iskolában dolgoztam együtt gyerekekkel pár évet. Ezt követően a koreográfus szakon kezdtem el azzal foglalkozni, hogy rendszeresen eljárjak gyerekdarabokra is. Nagyon érdekelt, hogy mit is rendeznek ma a gyerekeknek, mivel számomra az egyik legfontosabb általános iskolai élmény egy színházi előadás volt: Szikora János rendezésében a Csongor és Tünde Egerben. A mai napig emlékszem, hogy milyen jelmezek voltak, milyen volt a díszlet, emlékszem a jegyszedő nénire, aki bekísért minket. Az egész egy ünnep volt, az előadás pedig egy olyan kezdeti motiváció, ami miatt most itt vagyok.
- A sajtótájékoztatón elhangzott, hogy az Opera feladatának érzi a "gyerekekkel gyerekeknek" előadott művek színrevitelét. Szerinted ezzel a művel megkedveltethető az opera műfaja a legfiatalabb generációval?
- Biztosan. Ebből a szempontból fontos, hogy az előadásban gyerekek hoznak létre valamit. Britten olyan érzékenységgel közelít a gyerekek felé, ami könnyebbé tette a dalok megtanulását a gyerekszereplők számára is. Az első felvonásba hip hop- és rap számok is kerültek, melyek közül a rap kifejezetten ehhez az operához íródott. Ezt a gyerekek nagyon élvezik. Pontosan ez a kis kanyar segíti őket abban, hogy továbblépjenek. Biztos vagyok benne, hogy ezt meg fogják szeretni.
- Fordító-szövegíróként is részt vettél a munkában. Mi volt a célod szövegírás közben?
- Eleinte nehéz volt, mert nem ez a szakmám. Gimnazista koromban írtam novellákat és verseket, de fordításra eddig még nem került sor. Ez a munka azonban lehetővé tette, hogy igazán a szöveg mélyére láthassak. Csak a második felvonás dalai voltak lefordítva, tehát a prózai részt ott is én fordítottam. A koncepcióm letisztulása után átírtam az első felvonást, mert a gyerekek közti 'bandázás" hangulatát szerettem volna belevinni az előadásba. Folyamatosan figyeltem a környezetemet, és a családomban lévő gyerekek beszédét, ezeket is beletűzdeltem. Néhány mondat esetleg felháborítja a nézőket, de fontosnak tartom, hogy szerepeljenek, mivel a gyerekek ezeken keresztül is közelebb kerülnek az előadáshoz, könnyebben bele tudják élni magukat az adott szituációba.
- A szereplőkkel könnyű volt kialakítanod egy működőképes kapcsolatot?
- A táncos gyerekeket én válogattam a Balettintézetből, és koreográfusként tudtam, hogyan kell velük kommunikálni. Kezdetben nagyon csúnyán néztek rám, amikor hiphopot, rapet, kortárs táncot tanítottam nekik. Volt, aki meg is sértődött, hogy nem klasszikázunk, végül persze nagyon megszerették. Az énekes gyerekek esetében nem volt alkalmam válogatásra, ott az Operaház gyerekkórusát kaptam meg kijelölt szereplőkkel. Velük tehát a meglévő karakterek miatt kellett teljesen máshogy dolgozni. Persze teljesen elvarázsoltak. A felnőttekkel nehezen indult a munka, mert egy rendezés sem kért tőlük olyan dolgokat, amiket én. Itt minden ütemre megvan az, hogy hol kell pontosan kilépni, vagy föltenni az ujjad. Most viszont, amikor már látják az eredményt, és biztonságban érzik magukat, ez is jól működik. Óriási feladat volt mindenkinek, nekem is, nekik is.
- Elképzelhetőnek tartod, hogy a jövőben klasszikus operát rendezzél?
- Abszolút. De csakis abban az esetben, ha klasszikus művet a saját stílusomban állíthatom színpadra.