Tíz éve Németországban éltek a feleségeddel és a két lányoddal. Amikor kiköltöztetek, idegen nyelvi és kulturális környezetben kellett helytállnotok, otthonossá válnotok. Gondolom, ez mindannyiótokat kemény kihívás elé állított, beleértve a gyermekeiteket is, akik új közösségekbe kerültek, az addigiaktól eltérő elvárásokkal szembesültek, és az is fontos volt, hogy barátokra találjanak. Nektek, a szüleiknek pedig nemcsak a saját boldogulásotokon kellett dolgoznotok, hanem azért is, hogy ők mindent akadályt venni tudjanak. Hogyan beszéltétek meg egymással és velük a nagy változást?
Henriett másfél, Anna pedig négyéves volt akkor. Ma is megvan a kép arról a pillanatról, amikor elmondtuk nekik, hogy apa most Németországba utazik, és mindent előkészít a többiek számára. Nemsokára újra találkozunk majd, de most el kell válnunk. Mindig elérzékenyülök, ha arra a beszélgetésre gondolok, és hogy mennyire elszomorodtak tőle. Pedig túl sokat akkor még nem érthettek abból, amit mi nagyon is értettünk. A külön töltött időszakom aztán végül két-három hónapra nyúlt, mert a kinti elhelyezkedésem és a lakhatásunk megoldása egyaránt sok teendővel járt. A lányaink a nyelvtanulás szempontjából optimális korukban kerültek idegen nyelvi környezetbe: hihetetlenül gyorsan belejöttek a németbe. Henriett még gyorsabban is, mint a magyarba, ezért rá külön is figyelmet kellett fordítani. Kis településre, zárt közösségbe érkeztünk, ami megnehezítette számunkra a beilleszkedést. Abban, hogy el akartuk magunkat az új lakóhelyünk közösségével fogadtatni, nem különböztünk a lányainktól.
Mik voltak azok a sarokpontok, amelyekben a feleségeddel a gyermekeitek nevelésére és a kinti életetekre vonatkozóan megállapodtatok?
Alapnak tekintettük a közös értékeinkhez való ragaszkodást, így a katolikus és a magyar voltunkat – temesvári származású feleségemnek már korábban, Romániában is erősen meg kellett küzdenie a magyar identitásáért, és az én gyermekkorom sem volt átlagos, hiszen magyarországi svábok voltunk, de szinte az összes rokonunk Németországban élt. Magyar és sváb mivoltunkat egyaránt magától értetődőnek és mindkét elemét hangsúlyosnak tekintettük. A svábsággal pedig a katolicitás is szorosan összetartozott. Amikor kikerültünk, azonnal bekapcsolódtunk a falu katolikusainak életébe, például segítettünk a gyerekmiséken, én gitározással. Sokat adott, hogy bekapcsolódhattunk a Müncheni Magyar Katolikus Misszió munkájába.
Magyar misék szervezésébe kezdtünk, sikerrel: negyvenen-ötvenen ma is mindig részt vesznek rajtuk, és az is megesik, hogy hetvenen jönnek. Mindketten tudjuk, hogy a hit adomány, kegyelem, nem pedig automatizmus. De abban bízunk, hogy ha példát mutatunk a lányainknak; ha látják, hogy a bajainkban természetesnek tartjuk az Istenhez fordulni, és hogy ez nálunk nem képmutatás, hanem mélyen megélt hitből fakad, az erősen hat majd rájuk. A semmibe nem lehet kapaszkodni. Mi négyen esténként sokszor együtt imádkozunk, és olyankor mindenki megszólal, hálát adhat a napért. Ezt a programot általában nagyon várják a lányok. És nálunk az sem ritka, hogy valamelyikük megkérdezi: „Mikor megyünk már misére?” – vagyis nem érzik a részvételt kényszernek.
Hogy a két szülő hogyan akarja nevelni a gyermekeit, az nem mindig tökéletesen egyezik, hiszen ők ketten is mást és mást hoznak magukkal, és nekik is össze kellett csiszolódniuk, amikor összekötötték az életüket. De ez olyan folyamat, amely akár egész életen át tart. Jól ismerjük azt a jelenséget, amikor a gyerekek megérzik, hogy anya és apa milyen ügyekben gondolkodik másképpen, és ennek révén leleményesen kijátsszák az elvileg következetes nevelést: van, amit az egyik szülőnél, van, amit a másiknál sikerül elérniük, és az már nem az ő gondjuk, hogy ők ezt majd hogyan tisztázzák egymás közt. Ti milyen nevelési elvekben állapodtatok meg, amikor gyermekeitek lettek? Milyen szerepet kaptak ebben a magyar hagyományok: mesék, népdalok, néptánc, a történelem, és úgy egyáltalán az, hogy mit jelent magyarnak lenni, melyik nemzeti ünnepünk miről szól, kik a számunkra legtöbbet jelentő költők, írók, versek, regények, filmek.
Igen, a rendszer kijátszhatóságára gyorsan rájöttek a lányaink – mi pedig ennek nyomán arra jöttünk rá, hogy a legjobb minden vitás kérdést minél hamarabb rövidre zárni, megbeszélni egymással és velük. Nagyobb nehézségeink, vitáink soha nem adódtak, egyet kivéve: hogy hova, mikor és kivel mehetnek el. A faluban nincs gond, ott főleg biciklivel közlekednek, és biztonságos hely. Minden egyéb esetben azonban szeretjük tudni, hol vannak, mit csinálnak, és legszívesebben értük megyünk, akár vásárlás, fagyizás, étterem vagy egyszerűen bandázás a programjuk.
Ami a kérdés második részét illeti, az már keményebb dió. Azt hiszem, e téren, a kulturális örökség átadásának feladatát illetően nem vagyunk teljesen sikeresek. De azért sok magyar filmet néztek-néznek, és az előbb említett magyar misszió táboraiban is, a székely nagyszüleik révén is jócskán részesültek a lányok a magyar hagyomány kincseiből. Szép dolog magyarnak lenni, de a német gimnázium versenyistálló, ezért csak intenzív tanulással boldogulhatnak. Marad az este meg a hétvége. Örülök, hogy az alapokat azért annak idején sikerült náluk leraknunk a klasszikus magyar gyereksorozatokkal, például A kockásfülű nyúllal, a Süsüvel és persze a Magyar népmesékkel. A kőszívű ember fiait és az Egri csillagokat is szerették. Otthoni vendégeskedésünk alkalmával elvittük őket a Csárdáskirálynőre, egyszer pedig egy itteni szilveszteri operettgálára is. És mivel a feleségem nagy Cserháti Zsuzsa-rajongó, ők is azzá váltak.
Mit tettetek annak érdekében, hogy olvassanak, és mennyire voltatok e téren sikeresek? Mik voltak személyesen számotokra egyenként és külön-külön a legfontosabb átadandó értékek? Mit tudtatok-tudtok annak érdekében tenni, hogy ezek szépen át is hagyományozódjanak, és ne az legyen a válasz, hogy „hagyjál már, apa, ez annyira unalmas”? Mert sokszor éppen azzal hibázik a szülő a legnagyobbat, hogy amit fontosnak tart (hogy vallásos legyen, értékes könyveket olvasson, filmeket nézzen a gyermeke), rettentően erőlteti. Ti hogyan egyensúlyoztok ez ügyben, és milyen eredményeket értetek el?
Anna újabban sokat olvas, és komoly témákról. Erőltetni soha semmit nem akartunk. Mindig akadnak velük megbeszélnivalóink, mert az osztálytársaik persze hatnak rájuk, és megesik, hogy nem pozitívan. Arra törekszünk, hogy az iskolai nehézségeiket, konfliktusaikat bizalommal megosszák velünk, és hogy mindig velük együtt tudjunk gondolkodni a megoldáson. Hogy ők maguk lássák be: bizonyos osztálytársaik példáját nem helyes követniük, mert rossz úton járnak.
Milyen pályát szántok nekik? Hogyan tekintetek az elé a természetes fejlemény elé, hogy bizonyos értelemben a német identitást is el kell sajátítaniuk, sőt valójában kettős identitásúvá kell válniuk, ha azt akarjátok, hogy Németországban sikeresek legyenek. Biztosan sok mindent másképp kell csinálniuk és gondolniuk, hogy el- és befogadják őket, mint Magyarországon, és amikor a kinti életetekről döntöttetek, egyben erről is döntöttetek – róluk, helyettük. Mi mindennek örültök tiszta szívből arra vonatkozóan, hogy ők mint német iskolások sikeresek, még akkor is, ha ennek az az ára, hogy a német valóságba-kultúrába épülnek be általa?
A 14 éves Anna több máris nyelven tud. A magyarral együtt öt nyelven tanul, és négyen már szépen beszél. Henriett is nagyon jó angolból: noha még csak nyolc hónapja kezdte, máris jobban tud, mint a kollégáim egy része. Németországban nagyon jó az oktatás, és ez összefügg azzal, hogy nyitott és elfogadó a társadalma, vagy legalábbis a nagyobb része. Ennyi kultúrából, földrészről érkezett embert csak az oktatás révén és a munkahelyeken lehet integrálni. Az is nagyszerű ott, hogy egységes a követelményrendszer, és jól nyomon követhető, mérhető, ki hogyan halad.
A lányaink pályaválasztására vonatkozó kérdést még korainak tartom. Az iskolán kívül csak egy-egy kedvtelésre biztosítottunk számukra lehetőséget: ez Heni számára a jazztánc, Anna számára pedig a kick-box és a baseball lett. Érdekes, hogy most ezek iránt lelkesedik annyira, mert korábban inkább művészi hajlamú volt, de az osztálytársaik e téren is hatnak rájuk. Örömmel látjuk, hogy milyen szépen megerősödtek a sok mozgástól.
Valóban fontos, hogy beilleszkedjenek, megállják a helyüket a német környezetben, de igazi németek soha nem lesznek: erős a magyar identitásuk. És más szempontból is nagyon határozottak, tudatosak. Például megmondták, hogy ezt az interjút alaposan átolvassák majd, és javítják, ha szükségesnek látják.
Egyszer Berlinben egy ottani pap vendége voltam, és elvitt egy kedves magyar ismerőséhez. Döbbenetes élmény volt a nyolcvan körüli asszonnyal találkozni, akinek az volt az első mondata, hogy utoljára negyven éve beszélt magyarul – de ezt csodálatos magyarsággal, a legcsekélyebb akcentus nélkül mondta el. Aztán a lakásába invitált, és bemutatta a lányát, aki egyetlen szót sem tudott magyarul. Elgondolkodtam, hogy milyen dráma húzódhat meg emögött, és hogy a hölgy magyar identitása, a magyar nyelvhez való bensőséges viszonya vajon hogyan élte túl a német évtizedeket ilyen tökéletes épségben. Azt az ellentmondást pedig nem tudtam feloldani, hogy a gyermekét miért nem akarta megtanítani magyarul, miért nem adta át neki az anyanyelvét. Nemrég egy énekesnővel beszélgettem, aki A csitári hegyek alatt-nak a közönségre gyakorolt hatását annak tudta be, hogy sok embernek annak idején az anyukája tanította meg. Meg tudod-e pontosan határozni, hogy amikor a nyelvet és a kultúrát átadod a lányaidnak, tulajdonképpen mit akarsz velük együtt átadni, és miért fontos a számodra, hogy átadd őket?
Arra törekszem, hogy megismerjék a gyökereiket, és ragaszkodjanak hozzájuk. Hogy ki miért választott és választ új országot magának lakóhelyül, annak sokféle oka és motívuma lehet. Tudjuk, hogy a történelmünk során jó néhányszor nem is választás kérdése volt az emigráció. Más és más mozgatta azt, aki 1945-ben, ’47–49-ben, ’56-ban vagy a ’90-es években távozott. Én úgy fogom fel, hogy nem Németországba emigráltunk, hanem csupán helyet változtattunk Európán belül, és az sem biztos, hogy végleg itt maradunk. Visszatérhetünk Magyarországra, és választhatunk újabb európai országot is. Én az EU-ban gondolkodom.
Több olyan külföldre távozott családot ismerek, amelyekben egyáltalán nem tartják fontosnak a kint felnövő gyermekeik magyarra tanítását, még akkor sem, ha mindketten magyarok. Ti miért tartottátok annak?
A mi gyerekeink kétnyelvűen nőnek fel. Én gyerekkoromban a gyakori németországi rokonlátogatások ellenére sem tudtam olyan jól megtanulni németül, mint szerettem volna. Erre csak később adódott lehetőségem. Fontosnak tartom, hogy a lányaim németül is, magyarul jól megtanuljanak már most: csak gazdagodnak tőle, csak előnyük származik majd belőle. És hasonlóan van ezzel a feleségem is, aki Temesváron színes nyelvi környezetben nőtt fel, így a kultúrájához tartozott a többnyelvűség.
Beszélgettem egy hölggyel, aki jó húsz éve tért haza Hollandiából, ahol egy évtizedet biztosan töltött, és a nővéremmel – aki már évtizedek óta ott él – barátnők lettek ott, de ő aztán hazaköltözött. Mondtam neki, hogy bizonyos kérdésekben szerintem a nővérem már hollandul gondolkodik, mire ő azzal válaszolt, hogy ez jelzi a legjobban: a nővérem holland integrációja remekül sikerült, míg az övé nem – ezért is tért inkább haza. Szerinted a ti német integrációtok miért volt sikeres?
Mert mi magukat az embereket nézzük, és nem a származásukra, a vallásukra vagy a kultúrájukra való tekintettel ítéljük meg őket. Számunkra az a fontos, hogy emberileg milyenek, és ez alapján barátkozunk.
Mi mindenben gondolkodsz ma már németesebben, és milyen rétegekben maradtál továbbra is a legmélyebb értelemben, megváltoztathatatlanul magyar? Milyen téren szeretnéd a lányaidat inkább németnek látni, mint magyarnak? Ők mit szeretnek jobban a kinti viszonyokban, mint az itthoniakban?
Nagyon német lettem például az ügyben, hogy egy találkozóról nem lehet késni, és a kollégáim többségéhez hasonlóan elképesztően zavar, ha valaki húsz-harminc másodperccel később esik be az értekezletre. Tetszik a német pontosság, alaposság, ami az általuk gyártott termékeket megbízhatóvá teszi. Sokat kaptam tőlük, új látásmódot sajátítottam el Németországban, de mindkét módon: németül és magyarul is tudok gondolkodni ma is. Úgy gondolom, hogy teljesen azonosulni mindennel, ami német, nem is lenne helyes. A jót kell átvenni. A lányaim is hasonlóan vannak ezzel. Mindkét kultúrát ismerik, és hazajárnak Magyarországra, így mondható, hogy két hazájuk is van egyszerre. Önálló gondolkodású, keményfejű székely lányok. Az osztálytársaik többsége amúgy nem német gyökerű. Ami német az iskolában, az a jól leadott, majd jól számon kért tananyag, és az igényesség, a tudás tisztelete. Az az eszmény, hogy inkább tanulj meg kevesebbet, de azt jól. Aztán többet, de azt is jól. Az én gyerekkoromat az jellemezte, hogy az otthoni elvárások komolyabbak voltak, mint az iskolaiak. Feltaláló nagyapámtól megtanultam, hogy egy gépet nem lehet „nagyjából” összerakni.
Kedves ismerősöm, akinek hosszú időn át panziója volt Venezuelában, egyszer az ottani tiszteletbeli konzul segítségével cserkésztábort szervezett olyan venézeknek, akik már alig tudták, hogy magyar gyökereik vannak, mert talán a nagy- vagy a dédszüleik emigráltak oda sok évtizeddel korábban. Megható volt látni a róluk készült fényképeket, amelyeken magyar népviseletbe öltözve néptáncot tanulnak, de abban bizonytalan vagyok, hogy az identitás így, utólag feléleszthető, átadható-e.
Sok ember keresi a gyökereit és a biztos kapaszkodókat. És ahogyan számomra tiniként egyértelmű és stabilitást adó volt, hogy magyar vagyok, hasonlót kívánok a lányaimnak is. Ennek része a vallásosságom is, és hogy az elveim szerint akarok élni. Hiszek a szülői példaadás erejében.
Fotó: Bach Máté / Kultúra.hu
