A hetvenes évek művészete – neoavantgárd tendenciák itthon

A hetvenes években drasztikusan változott a magyar művészeti élet. A korábban négy fal között dolgozó művészek csoportokat alkottak. Egyre fontosabbá vált a neoavantgárd művészek közötti kapcsolati háló: közösségi kiállítások és közösségi alkotások születnek.

Az előzmények

Mivel ekkor Nyugat-Európában és Amerikában is a legprogresszívebb irányok hódítanak, így a kultúrpolitika számára világossá válik, hogy itthon nem tartható tovább a nonfiguratívok és az absztraktok tiltása. 

A nyitás első eleme az 1969. október 18-án nyílt óriási Vasarely-kiállítás a Műcsarnokban, amelyen maga a művész is részt vett.

Ez óriási esemény volt. A magyar absztrakt művészek mégis megcsalatva érezték magukat, hiszen helyettük egy kívülről jött emberrel, egy külföldi sztárművésszel emelték a tűrt kategóriába a nonfiguratív tendenciákat. Major János a vernisszázson bemutatott magánakciója is egy erre adott reakció. Egy tenyérnyi tüntetőtáblára a következő feliratot rótta: Vasarely GO HOME!, amit csak a barátainak mutatott fel, amikor más nem láthatta.

Fontos előzmény még Kassák 1967-es önköltséges kiállítása a Fényes Adolf Teremben.

Kassák régóta szerette volna egy nagy retrospektív kiállításon bemutatni az addigi életművét, ám erős baloldali elkötelezettsége ellenére sokáig nem volt erre lehetősége. Minden szinten és folyamatosan próbálkozott, de nem engedett a saját elképzeléseiből sem, hogy a kizárólag absztrakt műveit állítsa ki. Végül az eredetileg kinézett Ernst Múzeumot nem kapta meg, hanem a marginálisabb Fényes Adolf Teremben mutathatta be a munkáit egy önköltséges kiállítás során, amit aztán maga Kádár is meglátogatott a feleségével.

Schaár Erzsébet érzékeny életműve is fontos előzképnek tekinthető, ami a köztéri, hivatalos szobrászattól egy progresszívebb irányba vezet. Schaár munkáit az 1960-as évek első felében expresszívebb kifejezésmód jellemezte. A Giacometti-stílusú formavilág a 60-as, 70-es évek fordulójára két újítással gazdagodik. A kisplasztikákban a dobozszerű tér megfogalmazása majdnem fontosabbá válik, mint a belé helyezett alak.

E lírai terek egyik legszebb példája az Ajtók. Másfelől Schaár Erzsébet a tragikus életérzést kifejező formaként megtalálja magának a halotti maszkot, amit hasábszerű, hungarocell testoszloppal kapcsol össze. Schaár Erzsébet végül egyetlen nagylélegzetű együttesben, a sokalakos Utcában összegzi mindazt, amit az ember és a körülvevő tér kapcsolatáról el akart mondani. 

A hetvenes évek kultúrpolitikájának hangulatát Méhes László Langyos víz I. hiperrealista festménye is jól visszaadja. Ez a kompozíció tulajdonképpen a kádári rendszer kigúnyolása: látszólag megfelel az elvárásoknak, hiszen realista, azonban a dekomponáltság, a tablószerűség és a kínos voyeur állapot, amibe a nézőt belehelyezi, mégis ironikussá teszi e művet. 

A neoavantgárd

A neoavantgárd egy formai heterogenitást mutató irányzat, ami itthon nem lineáris fejlődés mentén alakult ki. A művészet a politikai ellenállás eszközévé lett, a művészek számára az experimentáció válik műalkotássá. Elmosódnak a határok a műfajok, a műnemek és a művészeti ágak között, sőt az élet és a művészet közötti válaszfal is vékonyabbá válik. Megszűnik a hierarchia a magas művészet és a populáris művészet között, a művészek pedig a műveiken keresztül egyre erősebben reagálnak a világ történéseire. A kiállításokat a művészi csoportok maguk szervezik, ezek nem hivatalosak, a műveket nem zsűrizik előzetesen, emiatt a tárlatokat néhány nap után általában be is zárja a hatalom.

Az Iparterv-generáció

Az Iparterv kiállításai nem előzmény nélkül valók: a Studió ‘66-on kiállító, a Zuglói Körben alkotó és az 1968-ban Sinkovits Péter által rendezett pop art kiállításon szereplő 11 alkotót jelentette. 1968 decemberében a művészettörténész, Sinkovits Péter az ő képeiből rendezett kiállítást az IPARTERV Deák Ferenc utca 10. szám alatti belvárosi irodaházának aulájában. Ez volt az Iparterv I. kiállítás.

A legkülönbözőbb stílusirányzatokhoz tartozók állítottak itt ki: Keserü Ilona gesztusfestészete utalt leginkább vissza az Európai Iskolához, Frey Krisztián és Tót Endre a nyugat-európai gesztusfestészet és az amerikai absztrakt expresszionizmus irányában alkotott. Molnár Sándor monokróm festményekkel jelentkezett. Bak Imre és Nádler István a geometrikus új absztrakciót képviselte a kiállításon. Hencze Tamás op-arthoz, Lakner László és Konkoly Gyula pop-art-hoz közelítő képeit mutatta be.

A Iparterv II. kiállításon a csoporthoz további négy részvevő csatlakozott. Baranyay András és Major János grafikákkal, Méhes László hiperrealista Hétköznap című képével szerepelt, a kiállítás-sorozatot Szentjóby Tamás happeningjével zárták.

A Szürenon művészcsoport

A Szürenon magyarországi művészcsoportosulás neve Csáji Attilától származik, a „sur et non” kifejezésből, ami a szürrealizmus és a nonfigurativitás összeolvadásából született. Az első Szürenon-kiállítást 1969-ben rendezték: a műveket alapjaiban a szürrealizmus tagadása és egy szürreális nonfiguráció jellemezte, de az alkotásokon az informel, a pop-art, az arte povera és a konceptuális irányzatok hatásai is megjelentek. Haris László Csáji a fény-árnyék játékokra erősen építő festményeit fotózta nagyon közelről.

Harasztÿ István kinetikus alkotásai, például az Acélmosoly, a Fügemagozó szerkezetek egyetlen lökéssel mozgásba hozhatók, s „ütköztetik” a képzőművész és az aktuális megismerő néző fantáziáját. Lantos Ferenc az 1970-es évektől kezdve foglalkozott a sűrű, többnyire vízszintes párhuzamos vonalak optikai hatásával. Prutkay Péter az első Szürenon-kiállításon nem nyomataival, hanem a hazai művészetben az elsők között számon tartott térberendezésével, szürrealista szobájával keltett figyelmet. 

Az R-kiállítás

Az R-kiállítás volt a magyar avantgárd művészet egyik legkorábbi és legszélesebb körű seregszemléje, amit szintén Csáji szervezett. A kiállításon az Iparterv és a Szürenon kiállítói is részt vettek a Budapesti Műszaki Egyetem R épületében. A Képzőművészeti Lektorátus engedélyének hiánya miatt a tárlatot három nap múlva bezárták, de addig is sokan látták a hiperrealizmustól a pop-arton és a monokróm festészeten át a konceptualizmusig minden irányzatot felvonultató kiállítást. A legradikálisabb mű Erdély Miklós A szelídség medencéje – itt gáz lesz műve volt. 

A szelídség medencéje a következőkből állt: egy műanyag medence körbevéve 49 szorosan egymás mellé helyezett, kilyukasztott, szovjet sűrített tejkonzervvel, amelyekből a tej a medence közepe felé folyik, ahol nagyobb élesztőtömbök között macesz volt elhelyezve. Ahogy a medence megtelik, a tejben és vízben ázó élesztő erjedni kezd. Az összetevők nem egyszerűen összeadódnak, hanem új minőséget hoznak létre, amelynek jele a termelődő bűz. Erdély a termelődő gázt két gumicsövön keresztül egy szaglászóhelyre vezette, egy asztalra helyezett negatív gipszorrba. Az anekdota szerint Aczél György maga is odament a szaglászóponthoz, az orrát bele is tette a mintába, majd másnapra a tárlatot bezáratta.

Balatonboglári Kápolnatárlatok

A Kápolnaműterem, megkerülve az MSZMP hivatalos kultúrpolitikáját, 1970-től 1973 nyaráig, a hatóság általi erőszakos bezárásáig underground kiállítási helyszínként működött. Nyaranta megrendezett kiállításai és eseményei (koncertek, előadások, performanszok) nagyban meghatározták az 1970–80-as évek progresszív művészeti irányzatainak alakulását. A zsűrizetlen, illegális kiállításokon olyan művészek mutatkoztak be, mint Erdély Miklós, Jovánovics György, Maurer Dóra, Hajas Tibor, Halász Péter és színháza, Szentjóby Tamás, Méhes László, Bak Imre, Nádler István, Türk Péter, Najmányi László, Baksa-Soós János, Najmányi László, Bódy Gábor, Pauer Gyula, Prutkay Péter, Perneczky Géza, Pinczehelyi Sándor, Szkárosi Endre, Szeift Béla, Tandori Dezső.

A kultúrpolitika számára csak egyetlen lehetőség maradt: látható helyre kellett vinni ezeket az alkotókat, hogy szem előtt legyenek. Így jött létre az FMK.

A szentendrei neodada

A modern magyar képzőművészet egyik legizgalmasabb fejezete az 1968-ban indult Szentendrei Szabadtéri Tárlathoz kötődik. efZámbó István és feLugossy lászló vezetésével fiatal, autodidakta képzőművészek a szentendrei Templomdombon, a szabad ég alatt teremtettek maguk számára kiállítási lehetőséget. A botrányt az 1970-es Nalaja happening jelentette, ami rendőri intézkedést vont maga után, de ez egyben megadta a csoport legitimációját is, így a csoportot ezután a Vajda Lajos Stúdióba kanonizálták. 

A konceptuális művészet első korszaka Magyarországon is ebben az időben élte fénykorát. 

Beke László felhívást intézett a művészekhez, hogy küldjenek műdokumentációkat, amiket aztán egy kötetben megjelentethet. Így akarta áthidalni a közismert kiállítási, publikációs nehézségeket és felmérni a reakciót egy viszonylag szokatlan „téma” (a MŰ = az ELKÉPZELÉS DOKUMENTÁCIÓJA) kiírásával szemben. Ezt az akciót Erdély Miklós meghekkelte: egy libazsíros vattát küldött azzal a felirattal, hogy „ne izolálj”. Beke itt nagyon részletesen elemzi a beérkezett „műveket”. 

A mozgalom első és mindmáig legnagyobb hatású mesterei Szentjóby Tamás és Erdély Miklós. Attalai Gábor, Maurer Dóra és Pinczehelyi Sándor tevékenységének fontos részét teszik ki konceptuális alkotások, valamint a konceptualizmussal rokonítható művészi aktivitásuk. Továbbá sok jelentős alkotó készített konceptuális munkákat, így pl. Bak Imre, Birkás Ákos, Csiky Tibor, Halász András, Harasztÿ István, Jovánovics György, Károlyi Zsigmond, Lakner László, Major János, Méhes László, Pauer Gyula, Perneczky Géza, Türk Péter.

Nyitókép: Maurer Dóra: Hét elforgatás V. (részlet), 1977–78.forte-fotópapíron, 23×23 cm.