Népdal nélkül nem érdemes élni

Milyen lenne az életünk, ha nem volna benne népdal?

Kodály szavaival élve: Zene nélkül lehet élni ? de minek? Én ezt úgy fogalmaznám át: népzene nélkül lehet élni, de nem érdemes. A népdal a magyar népi kultúrának olyan csodálatos gyöngyszeme, amely nélkül szegényebbek lennénk. Ha egy nép a múltját nem tiszteli, nem néz visszafelé, az gond, hiszen múlt nélkül nincs jelen és jövő sem. A múltunkhoz pedig hozzátartozik az édes anyanyelvünk és természetesen az édes dalaink is. A magyarnak pedig az altatóktól kezdve a siratókig mindenre van hangja. Örömre, jókedvre, szomorúságra egyaránt. Ezért nagyon örülök, ha olyan édesanyákkal és nagymamákkal találkozom, akik esténként énekelnek a gyermeküknek. Nem tudják még, milyen fantasztikus tettet visznek véghez. Mert annak a gyereknek mindegy, milyen hangon énekelnek neki. Az a fontos, hogy a népdallal egészen más lesz a világhoz, a mindennapi élethez és a tanuláshoz való hozzáállása.

A népdalok szeretetét ön is a szülői házból hozta magával.

Édesanyám énekkel ébresztett és altatott bennünket, édesapám amerre járt, dalolt, fütyült. Az indíttatás biztosan innen ered, de ehhez jöttek még a jobbnál jobb tanárok is. Fontos, hogy ez a kettő ? szülői és pedagógusi hozzáállás ? valahol találkozzon.

Hogyan lehet közelebb hozni a mai fiatalokhoz a népzenét?

Annyira érzékenyek a gyermekek. Pontosan tudják, ki áll velük szemben. Megérzik a hamis hangot ? nem csak az énekben. Ezért fontos, hogy hiteles és őszinte legyen az, aki megszólítja őket. Ami biztos, mindenkinek meg lehet érinteni a lelkét zenével. Csak az nem mindegy, hogyan és mivel. Sátoraljaújhelyen például 16?17 éves fiataloknak tartottam rendhagyó énekórát, és fantasztikus élmény volt. Vidám, tréfás, humoros dalokkal kezdtem, és egyszer csak olyan csend lett, mintha egy angyal szállt volna le. Kitágultak a szemek, és mindenki elkezdett figyelni. Aztán az egyik nagykamasz felállt, és pirulva megkérdezte: Ilonka néni, én a nagymamámtól hallottam egy dalt. Ez most népdal? Majd elkezdett énekelni. A többiek döbbenten figyeltek, én pedig mondtam, hogy bizony, légy büszke, mert a nagymamádtól egy csodálatos népdalt kaptál ajándékba.

Az oktatás sok szállal kötődik az életéhez. A népzene mellett a tanítás is ugyanolyan fontos önnek?

Ez a kettő párhuzamosan futott végig az életemen, hiszen 30 éve vagyok az Óbudai Népzenei Iskola tanára, amely Európában egyedülálló, ugyanis csak népzenét tanítunk: alapfokon magyar népi hangszereket és a népi éneklés technikáját. Nekem mindez nagyon sokat jelent. Az én csodálatos tanárnőm ugyanis, aki elindított a pályán, szeretett énekelni, de magyart oktatott. Ezért sok technikai tudást nem tudott átadni. Akkor megfogadtam: ha nekem lehetőségem lesz tanítani, sok olyan buktatótól szeretném megóvni a gyerekeket, amelyekbe én ösztönösen beleestem, mert nem tudtam, hogyan, merre, mit kell csinálni. Nekem fantasztikus élmény a tanítás, sok ügyes, tehetséges fiatalom van, akik már elindultak a pályán, és felvették őket a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem népiének szakára.

Olvastam, hogy nemcsak hazánkban, hanem a világ minden táján népszerűsíti a magyar népdalokat.

Mindig jó kapcsolatom volt a regös cserkészekkel, akik a népi kultúrát ápolják. Így kezdtem a táboraikban tanítani, és itt találkoztam egy New Jersey-ben élő cserkészvezetővel is, aki hívott Amerikába, a cserkésztáborukba. Én először nem akartam menni, mert nem szeretek nagyon messze lenni az otthonomtól. Végül mégis rábeszélt, és hatalmas élmény volt. Amikor hazajöttem, egyik éjszaka csörgött a telefon. Fogalmam sem volt, ki lehet az ilyenkor. Egy hölgy hívott, mondván: tudja, hogy nálunk késő van, de beszélni szeretne azzal az emberrel, aki az ő tizenhat éves fiánál három hét alatt elérte, amint ül bent a kádban, és énekli: A kicsi madárka hozzám kezde járni?

Csoportokra osztottak minket, és a táborban is a 16?17 éves fiúkat kaptam meg. Ha szeretettel fordulunk hozzájuk, meghálálják. Nagyon érdeklődőek voltak és nagyon jó érzéssel jöttem haza. Meg is ismételtem az utat még kétszer.

Mikor dőlt el, hogy a népdaléneklés és a tanítás életre szóló foglalkozása lesz?

Először 1968-ban indultam a Ki mi mit tud? televíziós vetélkedőn, ahol az elődöntőben és a középdöntőben is szerepeltem. A döntőben már nem, mert nem tudtak velem mit kezdeni. Az elődöntőben is az egyéb kategóriába soroltak a biciklis artistával. Ám nem is volt gond, mert így is megmutathattam: kíséret nélkül is lehet szép népdalokat énekelni. Ebben az évben ősszel pedig már volt a Nyílik a rózsa, ahol a döntőben én voltam egyedül, aki a népdalt képviselte. Majd 1970-ben jött a Röpülj páva országos televíziós népdalverseny. Ez a három vetélkedő szép fokozatosan megérlelte bennem, hogy én ezzel szeretnék foglalkozni, mert boldoggá tesz, hogy a népdal segítségével örömet tudok okozni másoknak.

Csakhogy 20 éves voltam, végzős az óvónőképzőben, és nagy kérdés volt, hogyan induljak el ezen a pályán. Senki se volt, aki segíteni tudott volna, aki megmutathatta volna, mit tegyek. Nagy dilemma volt ez, nemcsak nekem, de a szüleimnek is, akik féltettek elengedni egyedül a fővárosba. Végül édesapám mondta ki a végső szót: engedjük el, és meglátjuk, megállja-e a helyét. Így kerültem fel, és sokáig nagyon magányos voltam. Sokszor felmerült bennem, hogy feladom és hazamegyek. Akkor mindig édesapám jutott az eszembe, aki azt mondta, ha belefogunk valamibe, akkor nem lehet feladni. Tessék csinálni! Még egyszer nekikezdeni! Addig, amíg nem sikerül. Neki ez volt az elve. Mindig az járt a fejemben, ha én most hazamegyek, hogyan nézek édesapám szemébe? Ezért maradtam, aztán a televíziós tehetségkutatók hatására elkezdték megismerni a nevem, és szép lassan elkezdtek hívni fellépni zenei könyvtárakba, művelődési házakba, rádiófelvételekre. Fokozatosan elindultam a pályán?

Amelyen nemcsak oktatott, énekelt, hanem népdalokat és népmeséket is gyűjtött. Hogyan kell elképzelni a gyakorlatban a gyűjtést?

Először 1970-ben voltam Erdélyben, Széken, amely hagyományőrző, hagyománytisztelő falu, hiszen onnan indult a táncházmozgalom is. Minden hétvégén táncházak voltak, ahol a fiatalok táncolták a szép régi táncaikat, és még a hetvenes években is népviseletben jártak. Ott találkoztam először Sós Pál Mártonnal és a feleségével, Zsuzsi nénivel. Zsuzsi néni pedig énekelt nekem több dalt is. Ide jöttem vissza később gyűjteni. Aztán mentem beljebb: Csíkba, Székelyföldre. Mindig voltak segítőim, Kallós Zoltán adott címeket, vagy néha teljesen ismeretlenül bekopogtam papokhoz, bemutatkoztam, ki vagyok, miért jöttem, és kértem, segítsenek. Ők tudják, ki énekel szépen a faluból. Soha nem kaptam visszautasítást. Ebben segített, hogy 1986-ban elindult egy rádiós műsorom: először az Énekeljünk együtt, aztán tíz évvel később a Fúvom az énekem, és így a nevem alapján felismertek, szívesen fogadtak. Mindig megnyíltak és énekeltek.

Sok településen jártam, voltam gyalogosan és stoppal is. Évente ismétlődtek az útjaim, nyaranta mentem hetekre, vagy télen névnapozásra, lakodalomra. Felvidéken például egy hatalmas zsérei lakodalomba hívtak el, ahol az asszonyok énekeltek nekem. Sok-sok élményem van, emberileg rengeteget kaptam. Őszinte szavakat, gyönyörű dalokat, meséket. Összegyűltek a háziak, szomszédok, barátok, és mindenki hozzáfűzött egy éneket, aztán amikor azok elfogytak, akkor valaki rákezdte: És azt tudjátok-e, hogy volt? Egyszer volt, hol nem volt? Eleinte én is csak nagy szemeket meresztettem és kacagtam, sírtam, ahogy a mese kívánta, de az énekek után kikapcsoltam a magnót. Majd egy idő elteltével már nem kapcsoltam ki, mert olyan gyönyörű volt. Az a sok hasonlat, ízes beszéd! A ?80-as években már tudatosan mentem meséket keresni, és ebből jelent meg egy kötet is: Székely mese-beszéd címmel, hangzó anyaggal együtt.

Idén munkásságáért Kossuth-díjjal jutalmazták. Mit jelent Önnek ez az elismerés?

Nagyon jó érzés, hogy figyelnek a munkámra, megbecsülnek, és boldogan fogadtam a Kossuth-díjat. Azt azonban hozzá kell tennem: nem a díjakért teszi az ember a dolgát. Én kaptam egy feladatot az Úristentől, kaptam hozzá tehetséget, és úgy éreztem, ezzel a tehetséggel élni kell, menni kell, tenni kell.

Készítette: Wéber Anikó

Fotó: Csákvári Zsigmond