- Már a megírt borbélysegéd is sánta volt?
- Nem. Kínomban kezdtem sántítani, mert nem találtam a figurát. Gyakran előfordul, hogy egy gesztus indít el valamit az emberben.
- Hogy tetszett a szöveg?
- Irodalomnak nagyon friss és szellemes. De annak idején, amikor a Nemzetiben próbálni kezdték, Gazsó György mondta állítólag, hogy ezt nem lehet megtanulni. Hát, igaza volt, rengeteget kínlódtunk, míg megtanultuk.
- Azután már szórakoztató volt próbálni?
- Persze, sokat röhögtünk - alakítottuk is az előadást. Réthly Attila, mint a rendezők többsége, egyenrangú alkotótársnak tekinti a színészeket, mert bármilyen zseniális rendezői ötlet elvész, ha a játszók nem találják meg magukat benne.
- Ez az eredeti szereposztás volt?
- Igen. Persze a színdarab szerint a borbélysegéd a fiatalabb, ezt Attila megcserélte. Az akkor még főiskolás Gere Dénes nem volt könnyű helyzetben, hiszen kapott egy főszerepet és a tanáraival kellett játszania a színpadon. Most Poroszlay Kristóf van ebben a helyzetben, ráadásul nagyszínpadon.
- Nem játszottál volna másik szerepet szívesebben ebben a darabban?
- Az elején, amikor kínlódtam, akkor megfordult a fejemben, de amióta megvan ez a pasi, azóta nem adnám senkiért. Nálam majdnem minden próbaidőszaknak van egy olyan stádiuma, hogy mást játszanék, mert bajom van magammal, miközben látom, hogy a kollégáimnak már mennyire megy. Aztán utólag rájövök, hogy jó az nekem, amit kaptam.
- Volt, hogy előadáson elnevettetek valamit - mert a közönség időnként nem tudja abbahagyni a röhögést?
- Hát, időnként előfordul, de aki elindít egy ilyen láncreakciót, nagyon
szégyelli magát, mert ezt fájdalmasan nehéz abbahagyni. Azt azért tudni kell, hogy az elnevetések nem fegyelmezetlenségből erednek, hanem fáradtságból. Amikor a színész idegrendszere lehasznált, nem tud koncentrálni - és akkor ami vicces, az neki is menthetetlenül vicces lesz.
- Honnan hova jutunk ebben a történetben?
- Nem tart ez sehova, és nincs tanulsága sem. A szereplők nem változnak meg, ugyanolyanok a végén, mint az elején, hiába is élik végig a maguk történetét. Ez egy hangulatjelentés, érzet, a néhai Bukarestről, és persze a minket körülvevő világról. Ilyen figurákat mindenki látott már, ilyen ismerősei mindenkinek vannak. Sőt, ha jól magunkba nézünk, ott is meglátjuk ezeket az alakokat.
- Mostanában melyik munkád volt a legkedvesebb?
- A legutolsó, mint mindig. Ha valami újba kezd az ember, úgy érzi, van remény, hogy ami addig nem sikerült, most majd fog.
