„Nézd, itt a Kútvölgyi!"

A Rózsavölgyi Szalonban próbálja Zalán Tibor El kell mondanom... című darabjának anyaszerepét.

Amikor elolvastam a darabot, éreztem, hogy ez egy
ajándék. Szakmailag, a nőiességemben… az érzelmi viharaival, a
kegyetlenségével, szívszorításával.

Egy
kíméletlen, despota nőt játszik. Meg lehet találni benne a szerethetőt, a megérthetőt?

Amikor azt mondja, hogy a szüleim, a családom, mind gázkamrában végezték, erre lehet-e mondani bármit? Ő maga is megfejti: „lehet, hogy ez az idegeimben van benne, olyan mélyen, mint a fogfájás”. Az is lehet, hogy kódolva van bennünk a félelem, a bűntudat, a bujkálás, amit azok okoztak, akik elkövették ellenünk mindezt – mondja. Miközben despota, megpróbálja megérteni, hogy miért történt mindez, és miért épp’ velük. Döbbenetesen szép darab.

Fájdalmas
látni, hogy ezek a traumák mennyire megnyomorítják a következő generációk
életét is.

Belém égett egy történet, amit olyan nehezen hittek el
nekem a nagyon-nagyon szeretett zsidó barátaim. Éppen hozzájuk tartottam, a
bazilika tövében laktak. Minden éjjel ott ültünk együtt, telefüstöltük a
cselédszobát, és megváltottuk a világot. A bazilika mellett sétáltam, mikor
jött egy a zsidóságának minden jelét magán hordó fiatalember, aki leköpött, és
azt mondta: „te szemét gój, hova mész?” Annyira megdöbbentett és megrázott,
hogy remegve érkeztem a barátaimhoz. Soha hasonló nem fordult elő, inkább a
fordítottja ütötte meg a fülemet gyakran. Ebből is látszik, miként keseríti meg
az emberek életét mindez. Annyira szeretem ezt a darabot! Ebben az anya nem azt
mondja, hogy ne vegyél el más vallású lányt, hanem annyit mond: egy rendes lány
kell neked, s ebben minden benne van.

Miként
lelt rá a színpadon a saját karakterére?

Azt még mindig keresem! Nincs nekem karakterem. Görbe
lábaim vannak, göcsörtös orrom, azt mondják, hogy a hangom nem kellemetlen… De
hála a Jóistennek, annyiféle szerepet játszottam a gonosz boszorkánytól Maria
Callasig, hogy nehéz volna megmondani, hol is van az én karakterem. Hozzáteszem:
nem is találhattam volna meg, mert ahhoz keresnem, kezdeményeznem kellett
volna. De nálam mindig mások léptek, és láttak meg bennem valamit. Ha a
jelenlegi szerepeimet nézem is nagyon széles a paletta a Tamáska Máriáról szóló
monodrámától az El kell mondanom… anyaszerepéig.

Azt
hittem, hogy a Kádárné balladáját Ön
választotta.

Dehogy választottam! Korniss Mihály írt egy darabot Kádár János feleségéről, gondolta, hogy éppen jó volna Kútvölgyi Erzsébetnek.

Ha egyszer én találok ki magamnak valamit a Házi Színpadra, akkor szteppelni fogok este fél nyolctól fél kilencig. Szóljon a zene, és én táncolok! De mivel most töltöm be a hetvenet, attól tartok, ezt már a hátam mögé dobhatom, mint csodálatos, beteljesületlen vágyat. Azért akadtak ötleteim. Darvas Ivánnal álltunk a takarásban, míg a nagyszínpadon hömpölygött egy Csehov-dráma. Visszafogottan, halkan sutyorogtunk, tudtuk, hogy még három-négy oldal hátravan a végszóig, de az arra már nem elég, hogy visszamenjünk az öltözőbe. Odaszóltam Darvas Ivánnak, hogy „te, ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy feketére maszkolva, fehér női szmokingban, cilinderrel bemenjek, és azt mondjam a színpad közepén: Brodwaaaay, majd ki a másik oldalon. Kíváncsi lennék, mi a lótúrót mondanának: hogy ennek a Horvainak micsoda ötletei vannak?!” Erre Iván rám nézett – még bőven volt másfél oldal a végszóig –, és azt mondta: „kifizetem!”

Úgy
képzelem, képes meglátni és színpadon megmutatni a dolgok fonákját.

Ebben nincs tudatosság. Nem otthon, a tükör előtt találom ki ezeket, engem a színpad inspirál. Ha a Minden jó, ha vége jóban – mindenféle biztosítás nélkül – nyolc méter magasan egyensúlyozva rálépek az uszályomra, akkor rögtönöznöm kell. A Vígszínház színpadának teljes szélességében kellett átmennem egy nyolc méter magas tornagerendán, amit úgy próbáltam be, hogy az uszályos szoknyával húsz centiről indulva minden nap húsz centiméterrel magasabbra emelték a gerendát, míg eljutottunk a nyolc méterig.

Egyetlen alkalommal esett meg, hogy a gerenda közepén kiálló százas szög miatt rögtönöznöm kellett. Le kellett guggolnom, összeszednem a logó uszályomat, majd ügyesen nyújtózva átlépnem a szögön, és azt suttogni: Bertraaam. Az egész műszak azért imádkozott, hogy átjussak a túloldalra, de én tudtam, hogy nem fogok leesni, meg tudom oldani.

Ez
mindig ösztönösen működött?

Igen, az ember a színpadon mindent megold. Az Óz, a csodák csodájában a kalapomat díszítő sál gyulladt ki… mindenki azért izgult, nehogy meggyulladjak, mire a biciklimmel kiérek. A műszak rohamtempóban húzott ki, hogy ne érjenek el a lángok. Ilyen helyzetek előfordulnak, és a színházcsinálás legszebb pillanati megmutatják, hogy a takarásban dolgozók éppoly nélkülözhetetlenek, mint a színpadon állók.

A
színpadon is egymás tekintetéből építkeznek. Ezért is nehéz elképzelni, milyen
lehet egy monodrámában.

Borzalmas! Felmerült, hogy streameljünk bizonyos
előadásokat. De bevallom, én még a Kádárné balladáját sem mondanám el szívesen üres
nézőtérnek. Hiszen minden este pontosan meg tudom mondani, hogy a nézők közül
kik azok, akik ezt átélték, kik azok, akik elmesélésből ismerik, s kik azok,
akiknek teljesen új a történet. Pontosan érzem. Rettenetesen megvisel lelkileg
a járvány miatt kialakult helyzet.

Mert
egy színész közönség nélkül nem működik?

Ez csak a kisebb része. Aggódom a családomért, az
unokáimért. A hetvenedik születésnapomon – járványveszély ide vagy oda – eljön
a család. Borjúpaprikás lesz galuskával. Imádják az én galuskámat. Kinyitjuk a
nagy asztalt, aki akar, maszkban jön, legfeljebb az evéshez leveszi. Nem félek,
hiszen nem tudok mit tenni. Nincs autóm, tömegközlekedéssel járok minden nap,
természetesen kesztyűben, maszkban. Nem élünk nagy lábon, de ha annyi megvan,
hogy a férjem fröccsözhet, én cigarettázhatok, az éppen elég. Olyan nyugodtan
ülhetek a villamoson, a kutya nem mondja, hogy „nézd, itt a Kútvölgyi!” Ha
valaki mégis felismer, nem hiszi el. Háromszor-négyszer rám pillant, majd a
fejét csóválja.

Azért
gondolom, az okozott némi fennforgást, mikor a négyes-hatos villamoson
kikiabálta az örömét, hogy Kossuth-díjas lett.

Az nagyon szép volt, csak az volt a baj, hogy délelőtt
kevesen voltak a villamoson. Kilencvenöt százalékuk bizonyára azt gondolta: ez
egy hülye. Legalábbis a tekintetükből ezt olvastam ki. Nem vagyok celeb, ezért
fogalmuk sem volt, ki az, aki ilyen bolondságokat kiabál.

Hiányzik
Önnek az a korszak, amikor Ruttkai Éva kilépett a Vígszínházból, és mindenütt
felismerték?

Nem, sőt! Éva megtisztelt a barátságával, éppen ezért láttam, mekkora terhet rótt rá mindez, láttam mögötte az esendőségét, kiszolgáltatottságát. Akkoriban kispolskival jártam, és szívesen vállaltam, hogy autóval elviszem a Miniatűrbe, majd hazaviszem, hogy ott ihasson. Idővel mondta, hogy jobb lenne, ha az ő 1500-as zsigulijával vinném haza, mert akkor nem kellene másnap visszataxiznia az autójáért. Az valahogy nem jutott eszébe, hogy én hogyan jövök vissza a kispolskimért.

A földszinten, a színpad alá tartó lépcsősor mellett volt az öltözője. Amikor Éva meghalt, úgy éreztem, azt meg kellene őrizni, mint emléket. Majd egyszer csak azt mondta nekem Éva öltöztetője, drága jó Markovics Marcsika, hogy „nem zavar téged, ha átteszlek az Éva öltözőjébe?” Velem akkor madarat lehetett fogatni. Ám mikor átépítették a színházat, beépítettek egy tűzveszélyes anyagok szállítására is alkalmas liftet, ezért meg kellett szüntetni az öltözőt. A rendkívül tűzveszélyes szakaszt jelző tábla mellett, a plexi sarkában kint van egy fotó Ruttkai Éva öltözőjéről. Rám mindössze egy terítő maradt az öltözői asztalkájáról, máig őrzöm.

Mi
tartja csaknem ötven éve a Vígszínházban?

Nagyon egyszerűen tudok rá válaszolni. Ha a
szerződésemben benne lenne – mint ahogy nincs benne –, hogy mindenkori
igazgatódat, főrendeződet szeresd, akkor lehet, hogy nem lennék tag… Úgy gondolom,
hogy én ennek az épületnek egy pici ajtózsanérja vagyok. Főiskolás korom óta
ott vagyok.

Nem
tudom, miként került Vámos László osztályából a Vígszínházba.

Várkonyi Zoltán erőszakosabb volt, illetve azt hiszem,
Darvas Iván volt az, aki határozottabban lépett fel. Amikor harmadévesen egy
próbával beugrottam a La Mancha lovagjába
Galambos Erzsi helyett, akkor Darvas az előadás végén letérdelt elém, és azt
mondta: „az én igazgatóm is kopasz és van egy kis kecskeszakálla, ahogyan
Vámosnak is, én mégis azt szeretném, ha az én igazgatómat választanád.”

Erre
nehéz nemet mondani.

Akkor sem én döntöttem ebben, hanem hál’ Istennek a Várkonyi. És milyen jó, hogy így döntött!

Borítókép: Molnár Miklós