A nézettség önmagában nem érték

Mindenkinek vannak kedvenc filmjei, kedvenc műfajai, és ehhez hasonlóan mindenki vélekedik valamiképpen arról, miért van szüksége egy nemzetnek a történelmi filmalkotásokra. Ön szerint miért?

Természetesen elsősorban az önazonosság megkeresése, megtalálása és megerősítése céljából. Tudom, hogy nagyon triviális, de a tapasztalatszerzés is fontos szempont, mert azon túl, hogy meg tudjuk határozni, kik és mik vagyunk, meg kell ismernünk a múltat azért is, hogy ne kövessük el újra és újra ugyanazokat a hibákat. A történelem gyakran ismétli önmagát. Ez nem is kellene, hogy kérdés legyen, de sajnos az, hiszen nem születik elég történelmi film. És épp ehhez kapcsolódik a fontos kérdés: miért van ez így? Mi a gyökere ennek a problémának?

Ön szerint mi lehet a gyökere ennek a problémának? Netán a forgatókönyvírók vagy a rendezők érdeklődésének hiánya, vagy talán az, hogy nincs elégséges pénzügyi erőforrás?

Nos, ezt a kérdést meg lehet közelíteni a forgatókönyvírók és a rendezők, tehát a szűkebb értelemben vett filmes szakma oldaláról is, de én úgy gondolom, ennek sokkal mélyebb gyökerei vannak. Esetünkben egy korszellemről van szó, arról, hogy alapvetően olyan filozófiai, teológiai, eszmetörténeti, ideológiai és egyéb irányzatok határozzák meg a gondolkodásunkat – persze mindenkinek más mértékben –, amelyek szembe fordulnak azzal az erőfeszítéssel, hogy ismerjük meg és fogadjuk el a valóságot és az igazságot. A probléma a felvilágosodás eszmei fordulatában kezdődik, amikor azt hitték, hogy a világ és az ember megismerhető kellő mértékben csak az ész által. Az ész megfosztotta trónjától a hitet. Ez a trónfosztás az utóbbi évtizedekben és években is zajlik, amikor ugyanis még azt az elméleti és gyakorlati racionalitást is elvetik, ami pár száz éve és azóta folyamatosan kiszorította a hitet. Mostanra már a hit mellett az esztétika, a teológia, az érzelem, és még az ész is háttérbe szorul. Ez sajnos nem egy újfajta visszatérés a hithez, hanem valami más, amit áthat a nihilista szemlélet, ami persze nem mindig jelenik meg nyíltan a mindennapjainkban, hiszen nem feltétlenül látunk erre egyértelműen utaló és főleg önrefelexív jelmondatokat óriásplakátokon vagy a televízióban, ám a közvetett hatást érzékeljük. Vannak különféle filozófiai, esztétikai és művészeti iskolák, melyeknek a nézetei óhatatlanul is befolyásolják az életünket. És ebből az következik, hogy az emberek, de még az arra hivatott, a közösségekért felelős személyek sem akarnak szembenézni a konkrét tényekkel, illetve a történelemmel.

Akkor ez az oka annak, hogy az alkotók ódzkodnak a történelmi témáktól? Hiszen azt látjuk, hogy a hazai történelmi filmek általában sikert sikerre halmoznak, szóval akár vonzó is lehetne ilyen alkotásokat készíteni.

Azért az elmúlt évtizedek, illetve a 19. és 20. század történései közül több olyan is van, mely jó feldolgozást nyert. Én például A berni követet is jó filmnek, továbbá remek történelmi filmnek tartom, annak ellenére, hogy egy alacsony költségvetésből készült tévéfilm. Hiszen a siker és a minőség nem ilyen dolgokon múlik. A fő probléma azonban az, hogy az alkotók nem igazán képesek visszatekinteni a régebbi korokra, ezért is nem mernek kilépni a 20. századból. Ez a gondolkodásmód pedig abból a korszellemből eredeztethető, amely jelenleg körülvesz minket. Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy vannak forgatókönyvírók és rendezők, akik előállnak történelmi témákkal, ám ez az egész nem csak rajtuk múlik. A fennálló – politikai, gazdasági vagy bármilyen – hatalmi viszonyok ugyanis alapvetően meghatározzák, meghatározhatják, hogy milyen filmek készülhetnek. Nem feltétlenül úgy, hogy a végrehajtó hatalom emberei közvetlenül beleszólnak az alkotók munkájába – bár arra is van példa mindegyik korszakból, hogy megrendelnek egy adott, jó vagy rossz ideológiájú filmet –, hanem úgy, hogy kézben tartják és formálják a művekről való gondolkodást az oktatás és a kultúra szabályozása és finanszírozása révén. És ha jön egy új ötlet, annak végig kell haladnia ezen a rendszeren, hogy végül film lehessen belőle, viszont gyakran előfordul, hogy valahol elakad és nem lesz belőle semmi. A rendszerben túl sok a nem épületes korszellem által akár saját tudtán kívül befolyásolt kapuőr, akik ösztönösen vagy tudatosan megállítják az épületes kezdeményezéseket.

Ha már szóba került a 20. század: a filmesek nem igazán mernek eltávolodni ettől az időszaktól és nem mutatnak meg olyan történelmi alakokat, akik viszont igen-igen megérdemelnének egy filmet – gondoljunk akár csak Zrínyi Ilonára. Mi lehet ennek az oka?

Ez azért van, mert élnek közöttünk olyan döntéshozók szép számban, akik nem érdekeltek a magyar múlt megismertetésében, a nemzeti közösség és öntudat erősítésében. A kultúra igazi lakmuszpapírja a játékfilm, amelynek rengeteg akadályon kell átverekednie magát annak érdekében, hogy eljusson a közönséghez. Sokkal könnyebb tehát egy olyan témát, korszakot vagy személyt választani, amely mindenféle szempontból semleges vagy a finanszírozást ellenőrző csoportok külön érdekeinek megfelelő. Az is fontos szempont, hogy mekkora egy adott mű előállításának és közönséghez juttatásának költsége. Minél költségesebb egy kifejeződési forma, annál nehezebb átverekednie magát a rendszeren. A film a legköltségesebb művészi és kommunikációs csatorna. A színház világában e tekintetben nagyobb a szabadság, az irodalmi világban pedig még inkább: az írók szinte teljes szabadságot élveznek, ugyanis bármit megírhatnak – legfeljebb nem jelenik meg a művük vagy megjelenik, csak kevés példányban, esetleg saját költségükön. De a lényeg: a társadalomban és az alkotóművészek között megvan a szellemi erő a valóság és a történelem etikus, egyben esztétikailag magas színvonalú feldolgozására, és számos próbálkozás indul az írók, forgatókönyvírók részéről, ám ahogy haladunk felfelé és elérjük a film világát, egyre kevesebb a lehetőség és egyre több az akadály.

Meg lehet határozni, mi kell egy jó történelmi játékfilm elkészítéséhez?

Nincs biztos receptem, de annyit elmondhatok, hogy olyan szakemberekre lenne szükség, akik egyszerre ismerik a filmes szakma szűkebb értelemben vett fogásait, és akik ugyanakkor alapos tájékozottsággal bírnak a történelmi ismeretekben is. Kell az a fajta szellemiség, nyitottság is, amelynek hiányát már említettem. A hallgatókat a szakirányú képzéseken nemcsak arra tanítják meg, hogyan kell rendezni, forgatókönyvet készíteni, kamerát kezelni, hanem egy bizonyos szemléletmódot is átadnak nekik: olyan filozófiai, filmelméleti, esztétikai műveket adnak a kezükbe, amelyekkel eleve elidegenítik őket a történelmi témáktól, tehát a ma aktív alkotók kilencven százaléka azért nem akar történelmi filmet készíteni, mert idegenkedik tőle. Vagyis a problémát valahol itt kellene orvosolni: egy olyan generációt kellene kinevelni, amely magáénak érzi a történelmi témát és a valóságban jelen lévő kérdéseket, illetve a nemzeti összetartozás eszményét. Amelynek tagjai nemcsak a konkrét ismeretek alapján válnak a film szakértőjévé, hanem eszmeileg és történelmi szempontból is.

Említette az oktatást. Nemrégiben olvastam egy cikket, melyet a Pennsylvaniai Egyetem egyik professzora írt, aki hangsúlyozta: fontos, hogy a tanárok a filmeket is használják. Ön mit gondol erről?

Egyetértek ezzel a meglátással, ugyanakkor el kell ismerni, hogy nálunk elég szűkös a kínálat. Mondok is egy példát: két éve a Filmintézet (akkor még MaNDA) részéről szerveztem egy filmklubot az MTA Történettudományi Intézetével közösen, és ők adtak nekem egy listát, hogy mely korszakokból szeretnének filmeket a programba venni. Kérdezték, van-e például egy jó film a Hunyadiakról, mire azt kellett felelnem, hogy nincs, csak két-három paródia, úgyhogy mire végigvettük ezt a listát, kiderült, alig van olyan korszak, melyhez tudunk filmet társítani. Ez pedig nagy probléma. Ettől függetlenül nagyon jónak tartom azt a kezdeményezést, hogy a film oktatási segédanyag legyen.

Tanítottam általános iskolában, középiskolában és felsőoktatási intézményben is, és én magam is azt tapasztaltam, hogy a film megfogja a diákokat és segíti az oktatást. Persze, ne gondoljuk, hogy ha nem „száraz” könyvről van szó, akkor már nyert ügyünk van, hiszen ez nincs így. Hogy egy saját emléket elevenítsek fel: mikor magyartanításhoz bevittem egy részletet A helység kalapácsa című tévéjátékból, a fiatalok húzták a szájukat, hogy hát fekete-fehér és ezer éve készült… Szóval nem a médium használata fogja megváltoztatni a diákok gondolkodásmódját, épp ezért, úgy gondolom, a legfontosabb a humán tényező. Hogy az a személy, aki átadja az ismereteket a következő generációknak, minden szempontból felkészült legyen. És ha ez a feltétel teljesül, akkor már megéri bevetni interaktív eszközöket, filmet, mindent.

Visszatérve a filmkészítéshez: ön szerint mely korszakból, korszakokból kellene ihletet meríteniük az alkotóknak?

Képzeletben van egy listám arról, hogy a magyar történelemnek milyen fontos fordulópontjai és személyiségei vannak, amelyeket és akiket érdemes lenne filmen is megmutatni. Ezen a listán a honfoglalás korszakaitól a pozsonyi csatán és a Hunyadiakon át számos személy és fordulópont szerepel, többek között Erdély történelmének fontos mozzanatai is. Zárójelben szeretném megjegyezni, hogy írtam egy kiseposzt az 1603-as brassói csatáról Nyolcágú csillag címmel, amelyet meg lehetne filmesíteni és amelyből szintén rengeteget lehet tanulni, hiszen az akkori politikai, gazdasági és társadalmi viszonyok igencsak hasonlítanak a mai állapotokra. De lehetne zseniális filmet készíteni mondjuk Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című művéből is, hogy mást ne is említsek.

Ugyanakkor akár azt is megtehetnénk, hogy fogjuk Jókai Mór könyveit – hiszen az ő életműve lefedte szinte a teljes magyar történelmet, sőt előre is tekintett „a jövő századig” –, és azokból indulunk ki. Szerintem szükség lenne egy határozott emlékezetpolitikára, amely széleskörű szakmai konzultációval, történészek, filmesek és a humán értelmiség más képviselői részvételével kimunkálna egy közép- és hosszú távú tervet arról, hogy milyen történelmi témák filmes feldolgozása lenne az adott évben kiemelt, ajánlott, támogatott.

Ha valakinek van egy olyan történelmi műve, mint az ön által írt kiseposz, miként tud elindulni azon az úton, melynek végén film születik az alkotásából?

Én egy másik kiseposszal, a Libás Matyival, a Lúdas Matyi folytatásával már próbálkoztam, de sajnos nem jártam sikerrel. Viszont egy megzenésítés készült ehhez a művemhez, amely párját ritkítja – ezért nagy dicséret illeti a zenészeket, akik megvalósították, és kaptak is a zenemű befejezésére és hangfelvételére anyagi támogatást a Nemzeti Kulturális Alaptól.

Viszont szerettünk volna egy animációs filmet is készíteni ebből a kiseposzból és meg is találtuk hozzá a ma is aktív, egyik legfelkészültebb és legelismertebb magyar animációs rendezőt, Szilágyi Varga Zoltánt, aki remek karakterterveket rajzolt hozzá, ám akárhol próbálkoztunk, mindenhol visszadobták a tervünket. Voltak, akik nyíltan megmondták, hogy ez történelmi téma aktuálpolitikai áthallásokkal, voltak, akik arra hivatkoztak, hogy ezt a témát nem lehet animációba átültetni, és voltak, akik egyszerűen azt mondták, ez nem az ő stílusuk. Tehát a kérdésre a válasz: rengeteg akadály áll azok előtt, akik történelmi filmet akarnak készíteni.

Lehetne ezen valahogy változtatni?

Természetesen, a megfelelő filmes szakmai képzés átszervezésével és a már említett emlékezetpolitikával. Én több elméleti és gyakorlati filmes szakemberrel, alkotóval egyetértésben nem tartom jónak a végletekig központosított filmgyártást, ahol szinte minden egy ember vagy bizottság kezében van.

Legalább két-három, de inkább több műhely kellene, amelyek mindegyikében más szellemiség érvényesül: ez garancia lenne arra, hogy több témában és felfogásban szülessenek filmalkotások. Nálunk jelenleg az a tendencia figyelhető meg, hogy igyekszünk minél jobban követni a hollywoodi filmgyártást, ezzel azonban az a probléma, hogy képtelenség, hiszen a mi világunk teljesen más. De ha mégis követni akarjuk, akkor abban lehetne, hogy a stúdió legyen a gyártó, a producer pedig az ész, nem csak egy gazdasági ügyintéző. Olyan producerek kellenének, akiknek szellemi gyártó kapacitásuk van egy-egy filmhez, márpedig több ilyen szakember is van Magyarországon – ha ők lehetőséget kapnának és lenne néhány stúdió, amelyekben különböző szellemiséggel lehetne alkotni, akkor egész más lenne a helyzet, mint most. A másik irány szintén zsákutca a magyar történelmi film szempontjából, az úgynevezett művészfilmes vonulat, amely fesztiválsikerek céljával készít filmeket. Külföldön nem mindig esztétikai szempontok szerint díjaznak, és ritkán a mi magyar szellemiségünknek és az igazságnak megfelelően, inkább ezek ellenében.

Az a típusú közönségfilm, amely történelmi témát dolgoz fel, ugyanakkor el is távolodik a történelemtől – mint mondjuk a Kincsem –, segíthet abban, hogy a nézők nyitottabbak legyenek a történelmi filmek, témák iránt?

Tisztában vagyok vele, hogy rengetegen látták a Kincsemet, de én úgy gondolom, a nézettség önmagában nem érték és nem is menti meg attól ezt a filmet, hogy kimondjuk: népbutítás. A szappanoperák nagy része és a valóságshow-k is azok, pedig sikeresek és magas nézettségűek.

Történelmi, de bármilyen más típusú filmet is csak a közösségek iránti felelősségtudattal szabad készíteni, vagyis kizárólag úgy, hogy elfogadjuk: nem mondhatunk, mutathatunk akármit az embereknek. Az egy dolog, hogy tetszik nekik vagy sem. Ez akkor is hatalmas felelősség!

Annak ellenére, hogy a filmkészítés nagy felelősséggel jár, ön mégis ehhez kapcsolódó pályát választott, hiszen amellett, hogy költő, nyelvész és gitárművész, filmesztétaként is tevékenykedik.

Ennek gyermekkori gyökerei vannak, mert a film az én gyerekkoromban ablak volt a világra, ez pedig nagyon vonzott engem.

Az igaz, hogy akkoriban a moziforgalmazás egész más volt, tehát szűrt anyagot kaptunk, nem jutott el hozzánk minden, mégis: akármilyen gyenge filmet is láttam, mindig felfedeztem benne valamit, és ez hihetetlenül nagy élmény volt, hiszen még nem volt internet és színes tévé. És megragadott maga a médium is, ugyanakkor először nem ezen a pályán indultam el, mert a lehetőségeknek megfelelően matematikát, később pedig zenét is tanultam, és csak ezt követően végeztem el a bölcsészkart filmelmélet és magyar szakon, illetve szereztem PhD-fokozatot képi retorikából.

Miképpen tudja összefüggésbe hozni ezeket a területeket?

Azért annyira nem foglalkozom sok mindennel, hogy ez nehézséget jelentsen. Csak néhány dologgal, melyek eleve összefüggenek, illetve egy-két távolabbról rokon területtel, mint a verstan. Csak hogy egy dolgot említsek, a tavaly megvédett doktori értekezésem retorikai, tehát nyelvészeti munka, de mozgóképes anyagot dolgoz fel, tehát filmtörténeti és filmelméleti, valamint irodalmi alapok is kellenek hozzá. Úgyhogy mondhatni a film egyesíti mindazokat a területeket, melyekkel foglalkozom: nem veszett, veszik kárba a párhuzamos irodalmi tevékenységem vagy az, hogy zenét tanultam, hiszen a film összművészeti ágazat, mely magába olvasztja ezeket.

Tóth Eszter

Nyitókép: jelenet Sára Sándor 80 huszár című filmjéből