„Hívőnek lenni azt jelenti, hogy hűséges vagy valamihez” – Meglátogattuk Müller Péter Sziámit

Hogyan emlékszel vissza a gyerekkorodra?

Gyermekkorom legkorábbi emléke az, ahogyan a kis fehér rácsos ágyamban fekszem a plüsskutyámmal meg a Zulejka babámmal, velem szemben pedig a díványon üldögélő dédnagymamám, aki néha-néha halkan odaszól hozzám. A következő eleven élményem már maga ’56, amikor ötéves voltam, és az óvóhelyen ültünk. Nagyon zűrös volt az egész. A lakásban hol orosz, hol magyar katonák voltak. A ruszkik megtanítottak dobtáras géppisztolyt szerelni, a fürdőkádban pedig púpozottan álltak a kézigránátok, de engem mindez nem érintett meg. Inkább azt mondanám, hogy olyan volt, mintha egy moziban lennék vagy mindez egy leendő versnek a tárgya lenne. 

Ugorjunk picit az időben! Fiatal felnőttként volt olyan krízis az életedben, amikor meg kellett válaszolnod a „Mi leszel, ha nagy leszel?” kérdést?

Érdekes, mert ez nálam nem tinédzserkorban jelentkezett, és nem is nevezném feltétlenül krízisnek. Nagyon korán elkezdtem verseket írni, meg nekiláttam mindenféle könyvek olvasgatásának. Persze az olvasást ebben az esetben nem kell szó szerint érteni, mert olykor olyan könyveket is levettem a polcról, amik roppant bonyolultak voltak. Ilyen volt például anyám testvérének egyik német nyelvű könyve is, amire határozottan emlékszem. Az volt a címe, hogy Fünfstellige Logarithmen, vagyis Ötjegyű logaritmustáblázat. Nagybátyám ugyanis mérnöknek készült, és az is lett belőle. Imádtam azt a könyvet. De ugyanúgy olvastam verseket is, és a felnőttkönyvekkel is egész jól boldogultam. Ha pedig kérdezték: „Petike, te mi akarsz lenni, ha nagy leszel?”, akkor egész egyszerűen azt feleltem: „Költő, festő, bádogos!” Mindig ugyanezt a három dolgot mondtam. 

Bádogos?

Így van. Gangos házban laktunk, és mindig jött hozzánk a drótostót, aki folyton azt kiabálta: „A drottos, a drottos!”, és nekem marhára tetszett, hogy az emberek vitték hozzá a lábasaikat foltozni. Szerintem, ha kellene, én most is meg tudnék foltozni egy lyukas lábast.

Bádogos nem lettél, de rengeteg dologgal foglalkoztál, számos projektben voltál benne a művészet mindenféle területén, és nem csak ott. Van még valami a bakancslistádon? Van egyáltalán bakancslistád?

Bakancslistát sosem készítettem, de volt egy dolog, amire mindig is vágytam, és hiába kértem, sosem kaptam meg: egy bicikli. Egyszerűen azon a környéken, ahol laktunk, nem volt biztonságos a gyerekeknek biciklizni, ráadásul én bamba is voltam. Kívülről nézve nem lehetett rólam feltételezni, hogy képes vagyok annyira körültekintőnek lenni, hogy kerékpárt lehessen adni alám, így soha nem is volt biciklim.

Harmincéves voltam, amikor édesanyámmal utaztunk valahová (akkor még ő vezetett, mert nekem nem volt jogosítványom), és mivel a feleségem pont akkor volt várandós, ezért édesanyám megkérdezte: „Na és így, hogy most jön a gyerek, te mit szeretnél?” Én meg gondolkodás nélkül rávágtam: „Egy biciklit!” Akkor eszembe sem jutott, hogy ő a baba neme felől érdeklődik. (Nevet)

Szóval így nézett ki az én rövid bakancslistám. Nem volt olyan ambícióm, hogy ez legyek vagy az legyek. Híres meg gazdag pláne nem akartam lenni.

Azt szerettem, ha bambulhattam.

Arra vágytam csak, hogy hagyjanak szemlélődni meg hülyeségeken gondolkodni. De ezt így nem mondtam ki, csak utólag tudom, hogy mindent ez határozott meg, és ez benne is van az Apukám kiskorában című versemben, amit még a kisfiamnak írtam: „Viszont soha meg nem bukott, / valamennyit mindig tudott, / bár az idejét sajnálta / sok keserves tanulásra. / Játszott inkább, bambulgatott, / messzeségbe bámulgatott, / már padjába verset karmolt, / főleg magyart, olykor angolt.” 

Azt akarod mondani, hogy ez a sokféle dolog, amit elértél, mind bambaságból született?

Azt. Most voltam Kassai Lajos lovasíjász barátomnál, és pont szóba került ez a téma is. Mesélte, hogy az emberek mindig megkérdezik tőle, hogyan tud koncentrálni egyszerre annyi mindenre, miközben a lovon ül. Erre nemes egyszerűséggel azt válaszolta, hogy ő nem koncentrál, hanem összpontosít. Ez nálam is pontosan így van. 

Mi a különbség?

Az összpontosítás azt jelenti, hogy minden fontos pontra egyszerre tud élesen figyelni az ember. Emiatt tűnik bambának az, aki éppen összpontosít, neki ugyanis nem egy helyre van kihegyezve a figyelme, hanem minden pont éles nála. Ez talán a titok. De nálam is időbe telt, amíg rájöttem erre. Egy ideig az volt az illúzióm, hogy laza harmóniában élem az életem, de időközben rájöttem, annak ellenére, hogy én ezt élem meg, ha elkezdem kívülről szemlélni magam, akkor azonnal észreveszem, mindenre figyelek, ami fontos. Azért nem volt soha bakancslistám, mert mindig csak figyeltem arra, ami történik körülöttem.

Tizenhat éves voltam, amikor az első verseskötetem készen volt a Móra kiadónál, és nem azért, mert ambicionáltam, hanem azért, mert azok a neves meg tehetséges költők, akik akkor olvasgatták a verseimet, elküldtek, hogy most már csinálnom kellene ebből egy kötetet. Oda is került a kézirat Kormos Istvánhoz, akivel nagyon kedveltük egymást, de aztán sajnos beteg lett, én meg elhoztam a kéziratot, és onnantól már nem izgatott ez az egész. Igazából csak azt szeretném, hogy ne kelljen nagyon biciklizni, erőlködni meg mások elé törekedni, mert nekem az rosszulesik. Zavarban vagyok tőle. De azért elvárom, hogy ha eddig ilyen kegyes volt velem a sors, akkor ezután is, amíg még lehet, jó dolgok történjenek.

Valószínűleg ezért sem görcsölsz rá a dolgokra. 

Abban nincs öröm. Öröm abban van, hogyha csinálod azt, amit szeretsz, és egyszer csak rájössz, hogy mások is elkezdik szeretni, amit csináltál. Na, az marha jó érzés.

Aki követ téged a közösségi oldalakon, láthatja, hogy van egy-két dolog, amit szinte mindig viselsz. Ilyen a piros kalap és nyakadban lévő karabiner. Ragaszkodsz a tárgyakhoz?

Egyáltalán nem ragaszkodom. Tény, hogyha itt körbenézel, akkor milliónyi tárgy vesz körül, de ez csak azért van így, mert nagyon hosszú ideje élek, és lassan begyűltek maguktól. Mindegyik tárgynak, amit itt látsz, története van. Például a piros kalap, a zenekari „logó” abból a műhelyből való, ahol Soós Imréé is készült a Körhinta-beli szerepéhez (csak az övé fekete volt), a karabinert a feleségemtől kaptam a tizedik évfordulónkra. A fejed fölött lévő kis kék madarakat egy kambodzsai kisfiú adta, akinek letépte a lábát egy taposóakna. Az történt ugyanis, hogy egy régi szerelmem, akivel ezer éve nem láttuk egymást, aktivista lett egy kampányban, amiben a taposóaknákat akarták betiltatni. Egyszer csak felhívott, hogy Stockholmban van, és ha szeretnék vele találkozni, és érdekel a dolog, akkor utazzak ki én is. Így keveredtem bele a taposóaknák betiltására szerveződött nemzetközi mozgalomba.

Akkor még nem annyira izgatott maga a dolog, csak a lány miatt mentem, de aztán az egyik előadáson egy sebészorvos levetített egy diasorozatot, amelyen olyan gyerekek voltak, akik épp iskolából hazafele tartva ráléptek egy otthagyott taposóaknára. Onnantól már nem tudtam nem úgy nézni, hogy ezek akár az én gyerekeim is lehetnének. Akkor és ott meggyőződtem arról, hogy ez egy nagyon fontos dolog, és ebből az sült ki végül, hogy én lettem az egyik kelet-európai koordinátora az ügynek. Hogy felkeltsük a figyelmet a kezdeményezésre, a Sziget fesztiválon is építettünk egy háború után elnéptelenedett kis elhagyott modellfalut, ahová, ha bementél, megtapasztalhattad, milyen lenne, ha felrobbanna veled egy ott felejtett akna. Később a világon elsőként sikerült elérnünk, hogy összeállt több mint ezer civil szervezet, és 123 ország leszkanderozása után betiltották a taposóaknákat. 1997-ben mi kaptuk ezért a Nobel-békedíjat.

Az egyik Napidalban-dalban ez áll: „Miért írják mindig a hitetlenek a legszebb vallásos énekeket?” Szerinted kell-e hinni valamiben ahhoz, hogy boldogok lehessünk az életben?

Ha fölteszed azt a kérdést, hogy szükség van-e a hitre, akkor arra nagyon sok ember azt válaszolja: „Jaj, hát szükség az lenne, de hát én nem hiszek.” Itt az egész abból a tévedésből fakad, hogy etimológiailag nem jól értelmezik a hívő meg a hit szavakat. Az előbbi ugyanis nem azt jelenti, hogy valaki elhisz valamit. Köze nincs hozzá. Ez csak egy későbbi jelentés, ami ráragadt. A hívő a híve valaminek. Ha valaki híven szolgálja a hazát, az azt jelenti, hogy hűen, nem azt, hogy vakhittel.

Hívőnek lenni tehát azt jelenti, hogy te hűséges vagy valamihez.

Na és itt jön az, hogy mihez? Olyan emberrel én még nem találkoztam, aki azt mondta volna, hogy a világ csak annyi, amennyi látszódik belőle, mert az olyan sivár és annyira életszerűtlen, hogy így egy csomó gyönyörű dolog kiesne még a legegyszerűbb emberek életéből is. Miért van az, hogy emberek, akiknek villanyszámlára alig telik, éppen beteg a gyerekük vagy baj van a munkahelyen, mégis beülnek a színházba, végignézik az előadást, és pityeregnek a főhős sanyarú sorsán? Azért, mert a valódi életük mellé kell valami, ami nem úgy mű, hogy hamis, hanem úgy, hogy a hittel rokon. Nincs az a lélek, amelyik hátra tud dőlni, ha nem tapasztalja meg legalább egyszer a saját hűségét.

Szóval értem, hogy miért imádkoznak az emberek – mert egyébként mindenki imádkozik valahogy, csak nem biztos, hogy tud róla. És az, hogy van-e Isten vagy nincsen, hogy hiszel-e benne vagy sem, az mindegy, de az életed arra van, hogy úgy éld le, mintha lenne. Azért a hitetlenek írják a legszebb vallásos énekeket, mert a kételyből és a hitért való megszenvedésből születnek a legszebb, legodaadóbb dalok.

Egy zalai kis öregedő falucskában laktam, és nem sok intellektuális elfoglaltságom maradt, így vasárnaponként elmentem a szentmisére. Az mindig feltöltött, mert azt éreztem, túlmutat azon, hogy fölvágom a fát meg kiszedem a krumplit, ami akkor nagyon földhözragadt életnek tűnt, pedig nem volt az. Akkor írtam meg a Mária evangéliumát. Ott voltunk egy kis vályogházban, megszületett Máté fiam, és közben az édesapám megkeresett azzal, hogy írt egy darabot, amit át kellene ültetni versbe. Át is írtam, és borzasztóan élveztem.

Mikor azt mondod: sors, mire gondolsz?

Ezen sokat gondolkodtam, és úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy a sors nem a végzet, és messze nem a véletlen. A sors egy játékostárs. Kihív téged mindenféle játékra. Megkérdi, van-e kedved játszani, és te mondhatod azt, hogy nincs. De azt is mondhatod: „Persze! Játsszunk!” És akkor le lehet élni úgy az életet, hogy végig játszottál. Azt hiszem, idáig pontosan így éltem. 

Bagossy-Biró Barbara

A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2022/4. számában olvasható.