Terroristagyanús sokaság az úszómedencében

„Leállni! Ki lőtt kire?” – teszi fel a kérdést naivan Henckels felügyelő A Grand Budapest Hotel című film egyik jelenetében, amelyben spontán tömeglövöldözés alakul ki az érintettek számára is tisztázatlan okokból. Dörögnek a muskéták, ordítanak a katonák és leomlanak a bástyák, a felszólításra azonban elhallgatnak a fegyverek, és elhangzik a konfliktus kiváltó oka, vagyis okai, mert mindjárt kétféle választ kapunk. A néző persze tudja, mi az igazság, de senki nem róhatja fel Henckelsnek, amikor így reagál az elhangzó verziókra: „Jól van. Mindenki le van tartóztatva!”.

A Grand Budapest Hotel dilemmája nem valódi, élesen elválik egymástól a jó és a rossz, az ártatlan és a gyilkos. Nincs ember, aki utóbbiak pártját fogná. De az olyan kérdésekben, hogy a halászlé tésztával készül-e vagy anélkül, minden sokkal feketébb és fehérebb. Fölösleges lenne olyan ügyben igazságot tenni, amiben látszik, ki az ártatlan és ki a bűnös, de a halászlevet gyufatésztára szedőké más kérdés. Hiszen az nem lehet, hogy azt a tálalási módot jónak tartják, vagy ha igen, akkor csak nem látják a teljes képet. Ilyenkor szintén élesen elkülönül, kinek van igaza, attól függően persze, melyik oldalról nézzük. És ha feltételezzük, hogy a bajai módi rajongói nem kezdenék el ugyan felkutatni és megbillogozni a bonyolultabb, szegedi halászlét kedvelőket, de az interneten lejáratókampányt indítanának ellenük, ott is ki-ki a saját szája íze szerint helyeselné vagy ellenezné az akciót.

Hans Kohlhase a 16. században élő lókupec volt, akitől elvették lovait, néhány nappal később a leromlott állapotú hátasokat nem akarták visszaadni, csak az általuk elfogyasztott abrak kifizetése után. Az ő története ihlette Heinrich von Kleist művét, amelynek hőse az igazáért küzdő kisember mintaképe lett – a pszichiátria még tünetegyüttest is elnevezett róla. Hans Kohlhase azt állította, minden ok nélkül verték meg a helyi földesúr alattvalói, majd elszedték lovait; az uraság emberei szerint a lócsiszár rájuk támadt, és nem tudta igazolni magát. Az évek során a konfliktus fehdéhez, vagyis a német jogrend által elismert magánháborúhoz, feldúlt falvakhoz, tönkrement és elvett életekhez vezetett. Hans Kohlhase pedig a kivégzése előtt elmondott háromórás beszédében ragaszkodott tettei jogosságához.

„Kolhaas úr a törvényes rend híve” – olvashatjuk Sütő András drámájában, az Egy lócsiszár virágvasárnapjában. A kijelentést kétségbe nem vonhatjuk, de azért élhetünk a gyanúperrel. Ahogy múlnak az évek – mert nyolc év telt el a lóelkobzás és a kivégzés között –, egyre többen emlékeznek arra, mi történt abban a kocsmában, ahova egy cöllni lókupec betért egy korsó sörre. Ahogy azt is egyre többen tudják, hol lehetett volna visszafordítani mindent, még a szörnyű tragédiák sora előtt, hol nyújthatott volna békejobbot egyik vagy másik fél – udvartartástól, társadalmi státustól függően ezek a nézőpontok a végtelenben találkoznak.

Azonban ha Kohlhase nem ragaszkodik az igazához annyira, hogy mindez felkeléshez, választófejedelmeknek küldött hadüzenethez, gyilkosságokhoz, kínzásokhoz és végül egy jobb sorsra érdemes élet idő előtti elmúlásához vezessen, hanem hazamegy Poroszországba vagy a tengeren túlra hajózik, akkor igazságosságról szóló tanmese gyanánt valami kevésbé drasztikusat olvasnánk, és Heinrich von Kleist sem kezdhette volna úgy művet, hogy Kohlhaas „a maga korában a legjóravalóbb s egyúttal a legszörnyűbb emberek közé tartozott”. Kohlhase lehetett volna az igazság mártírja, ő azonban a bizonyos szempontból könnyebb, más szempontból sokkal nehezebb utat választotta. Olyan messze ment, amilyen messze csak tudott. Nem túlzás végletesen jóravalónak és szörnyűnek bélyegezni őt.

Egy másféle igazságtétel

1989-ben Romániában a régióban egyedülálló módon vérengzések közepette számolták fel a kommunista diktatúrát. Bár leginkább a bukaresti történésekről szokás beszélni, Nagyszebenben is véres, megörökítésre érdemes dolgok történtek. Tudor Giurgiu rendező élt a lehetőséggel, és elkészítette a Liberate ’89 – Nagyszeben című, román–magyar koprodukcióban készült játékfilmjét.

A valós történéseket annyira nehéz követni, hogy egyszerűbb, ha a film kérdéseinél maradunk. A történet egy pontján a hadsereg átáll a forradalmárok oldalára, majd elkezdi lőni a rendőrség épületét. A rendfenntartók előbb értetlenül állnak az események előtt, majd amikor a tüntetők betörnek a fegyverraktárba, elmenekülnek. Az egyenruhát civilre cserélik, fegyverüket a szekrényükben hagyják, és kirohannak az utcákra, ahol a katonák lőni kezdik őket. Igyekeznek megszervezni magukat, de hiába, csak néhányan élik túl a történéseket. Őket előbb egy tornaterembe, majd a nagyszebeni uszoda kiszáradt medencéjébe terelik félezer sorstársukkal együtt. Az uszodában találunk securitatést, forradalmárokat, akikre ráfogták, hogy Ceaușescu oldalán állnak, rendőröket és egyszerű civileket, akik rosszkor jártak rossz helyen.

Miközben a medencében, ebben a kiszáradt anyaméhben keresik egymást az ismerősök, a rendőrök megpróbálják kitalálni, mi történt, a többiek pedig azon ügyködnek, hogy ne fázzanak meg a decemberi hidegben. Lassan megoldja a katonaság a fogva tartottak étkeztetését és más szükségleteit, néhányukat még kórházba is viszik – ahol forradalmárok egy csoportja dúlja fel a kórtermet. A történteket áthatja a paranoia, mindenki mindenkire gyanakszik.

Nem lehet csak az erőszakossággal magyarázni, miért vetnek emberek más embereket két hónapra, télen egy fűtetlen uszoda üres medencéjébe. A nagyszebeni katonai parancsnok, Dragoman ezredes például a film elején tanácskozik a többi szebeni karhatalmi szerv vezetőjével, köztük a rendőrökkel, akkor még közösen próbálják elfojtani a forradalmat. Egy alkalommal magyarázatot ad: ha nem ők lennének a medence kellemesebb felén, akkor ugyanúgy benne állnának. Mindeközben az emberek az uszodában hol elégedetlenkednek, hol pedig egymás között keresik az árulót. Lassan megszűnnek a korábbi társadalmi és hatalmi különbségek, ott van az, aki vert és az is, akit vertek.

Giurgiu elegánsan elejét veszi azoknak a találgatásoknak, ahol talán még tíz Henckels felügyelő sem boldogulna: az örök érvényű kérdésre, hogy ki lőtt kire, vagy ki ütött vissza először. A válaszok elsorvadnak az időben, de nem is igazán számítanak, hiszen itt és most a medence van, meg kint a katonák.

A Libertatéban mindenkinek igaza van, és úgy érzi, itt az ideje az érvényesítésnek. Le nem vezetett, évtizedes sérelmek kerülnek felszínre abban az időben, amikor éppen mindent lehet. És csak azért, mert szabad, meg is kell tenni, hiszen ki tudja, mikor jön el a legközelebbi alkalom? Nehéz arcokat társítani az igazságtételek mögé. Látjuk az ugrókövek között a puskás katonákat, akik embereket tartanak fogva az alezredes – meg ki tudja, kik – parancsára, ahogy látjuk az embereket a katonák kezére adó tömeget, és az őket felbujtó, igaztalanul vádoló, rikácsoló asszonyt. Látjuk az ötszáz embert a medencében, és a velük farkasszemet néző harcosokat. Mert aki a fegyver másik végén áll, annak nincs igaza.

Hogy Dragoman alezredes miért tette, amit tett, nehéz megmondani, csak tippelhetünk. Az biztos, hogy a valóságban ugyanezen posztot betöltő katona máig meg van győződve róla, hogy helyesen cselekedett, és ma sem tenne másképp. Nem valószínű, hogy hazudik, és az sem biztos, hogy az általa elkövetett borzalmakat így próbálja saját maga előtt jogszerűsíteni. Valóban helyesen döntött, a saját nézőpontjából, adott körülmények között. Viszont abban az élethelyzetben, ahol ekkora feszültséggel találkozik az ember akár a saját oldalán, akár a másikon, nagyon nehéz utólag is helyesnek ítélhető döntéseket hozni, még akkor is, ha megoszlik a felelősség, vagy elmarad a felelősségre vonás. És ha helyesen is próbál dönteni az ember, nehezen találja meg az egyensúlyt saját érdekeinek képviselése és a közjó megteremtése között. Aki képes ellenállni a kísértésnek, azt joggal nevezzük hősnek. Aki pedig nem, abból zsarnok lesz, függetlenül attól, hogy tudatosan követett-e el gazságokat vagy sem.

A film rendezőjével készült interjúnk itt olvasható.