Ettől az „örvénylő” muzsikától (copyright by Vajda Gergely) szinte lehetetlen szabadulni. Életrajza szerint Adams volt az első olyan diák a Harvard Egyetemen, aki zeneművel diplomázott. Az Amerikában körülbelül az 1960-as évektől kialakuló repetitív vagy minimalista stílus úttörői: Terry Riley, Steve Reich és mások mellé hamarosan felsorakozott Philip Glass és John Adams. „Ráfeküdni” egy hangtengerre intellektuális lustaság – állították a stílus elutasítói, ám ez a fajta alkotói módszer fejleszthetőnek bizonyult és szellemileg érdekes kalandokat kínált, főként a zenés színház számára.
Az egyik kaland elindítása Peter Sellars, a pajkos manó külsejű, filozófiai és szociológiai téren is roppant tájékozott és mélyen humanista amerikai rendező érdeme. (Nem véletlenül kérték fel 2023-ban a Salzburgi Ünnepi Játékok nyitószónoklatára.) Sellars operaszínpadra kívánkozó témát látott Richard Nixon, az Egyesült Államok 37. elnökének Kínában tett látogatásában. Bő egy évtizeddel a nevezetes találkozó után, 1983-ban a Harvardról ismert költő, Alice Goodman és Sellars megkeresték az ötlettel Adamst. Az némi hezitálás után kötélnek állt, de voltak kikötései. Érdemes tudni, hogy 1972-ben a háttérben már zajlott a Watergate-ügy, de Nixon abban az évben még két fontos szerződést is tető alá hozott, a SALT–1-et és a vietnami fegyverszünetről szólót. Adams sem felmagasztalni, sem kigúnyolni nem akarta a volt elnököt. Az alkotói trió megállapodott, majd hosszas kutatómunka és egyeztetések után 1987-re elkészült az opera. Koncertszerű bemutatóját követően Sellars rendezésében a Houstoni Nagyopera adott otthont az igazi ősbemutatójának, amit aztán még több amerikai és európai premier követett. Adams műve azóta a világ operarepertoárjának kihagyhatatlan darabja lett.
De hogyan került a csizma az asztalra, azaz a mára is árnyat vető politikai téma az operaszínpadra? A művészetben, bár áttételesen, mindig jelen volt valamiképpen a politika. Bachnak, Purcellnek, Mozartnak német fejedelmek, itáliai hercegek, osztrák uralkodók megrendeléseit kellett teljesíteniük. A harctéri győzelmeket himnusszal illett ünnepelni. Véres hatalmi konfliktus szereplője volt a fiktív Tell Vilmos és valódi áldozata, Hunyadi László vagy Jeanne d’Arc, ám ők a régmúlt hősei közé tartoztak. Az Eiffel műhelyházbeli produkció rendezője, az Operaház művészeti vezetője, Almási-Tóth András szerint a történelem idővel mítosszá válik. Tegyük hozzá: a fölgyorsult időben hamarabb, mint több száz évvel ezelőtt.
A Nixon Kínában-bemutató helyszíne, mint említettük, az Eiffel Műhelyház: szokatlan elrendezésű, izgalmas és jól funkcionáló helyszín egy ilyen különleges mű interpretációjához. Az énekesek a Mozdonycsarnok félszáz méternyi teljes hosszát bejátsszák, backstage-ként pedig a Bánffy-, a Hevesi- és a Fricsay-termet használják az előadásban. A színen öt dobogó és a világítás emeli ki a cselekmény szempontjából fontos pillanatokat, a történéseket néhány drapéria és az óriáskivetítők képei keretezik. A nézők szekciója a játéktérrel párhuzamos, de rövidebb, mert a zenekarnak is ott biztosítottak helyet.
Az előadást filigrán asszony kezdi. Megvetően tekint a nézőkre, kioszt a dobogón némán serénykedőknek néhány kokit, felállítja a fogadóbizottságot, majd megszólal a zene. A nyitány alatt kínai tájakat, szépen gondozott ültetvényeket, hatalmas folyamokat, felhőkarcolókat, zsibongó piacokat látunk. „Most a nép a hős, Behemót húzza a parasztok ekéjét” – énekli a kórus. Nem ereszkedik le papírmasé repülő, hiszen nincs zsinórpadlás: a kivetítőkön látjuk az 1972-es érkezést. A Nixon házaspárt és Henry Kissingert Csou En-laj miniszterelnök és három titkár várja.
Az angol nyelvű előadás szövege angolul és magyarul egyaránt olvasható a kivetítőkön. Ez most igen lényeges, mert Alice Goodman librettója, bár alapkérdésekben ragaszkodik a történelmi tényekhez, rendkívül költői. Hitelesen közvetíti például a jelképekben dús kínai fogalmazásmódot. Nixon és Mao Ce-tung találkozásakor ez a képes beszéd igencsak próbára teszi az udvariaskodó amerikai elnököt, aki megpróbál tradicionális jelképeket szőni a beszédébe.
A beszélgetés, amelynek Csou En-laj és Kissinger is a résztvevője, lenyűgöző, gazdag hangszerelésű kvartetté teljesedik ki. A zene disztingváltan utal a két kultúra különböző voltára, az elnökök egymás mellé beszélésére. „A Hat válság egész jó könyv”, veti oda búcsúzóul Mao. (Nixon első könyve, a Six Crisis tényleg létezik.)
Fogadás következik, amelyen Csou áradó, romantikus monológban énekel pohárköszöntőt. A basszbariton Azat Malik kiválasztása a szerepre telitalálat: az orgánum hibátlan, és a figurája hozza a műben meghatározott karakterjegyeket.
Nixon természetesen amerikai hangvételben válaszol: kicsit negédes, kicsit fensőbbséges. Büszkélkedik az USA technológiai fejlődésével, mivel fogalma sincs róla, hogy Kína hol tart e téren. A felesége, Pat emlékezteti rá, hogy George Washington születésnapja van, mindenki emelje hát a poharát az első amerikai elnökre is – a vendéglátók rezzenéstelen arccal engedelmeskednek.
Az úgynevezett hölgyprogram során Pat Nixon gyárat, kórházat, iskolát, sertéstelepet látogat meg, a helyszínek csupán jelzésszerűek. Este balettelőadásra hivatalos az amerikai küldöttség. A Vörös női osztag megtekintése történelmi tény. Hogy Pat félreérti az előadást, az valószínűleg legenda, itt pedig drámai epizód. Az opera más előadásaiban is Kissingerre emlékeztető alak játssza a balett negatív figuráját, a garázda földesurat. Ám Kissinger itteni, egysíkú, élveteg szexista beállítása túlzás. Jelmeztervezői félreértés (Márton Richardé) a parasztlányokat, a majdani vörös osztagosokat pompás fekete-arany ruhába öltöztetni. Több jelenetben mini Turandot-jelmezbe bújtatták A varázsfuvola dámáival rokon szerepet játszó titkárokat, ez szintén félrevezető.
Pat félreértése arra sarkallja Csiang Csinget, a balett értelmi szerzőjét és a kulturális forradalom irányítóját, hogy bravúros áriában hangsúlyozza: ő Mao Ce-tung teljhatalmú felesége. Zárul a második felvonás. Az opera – erről még nem esett szó – klasszikus szerkezetű, a nyitányt három felvonás követi. A harmadik részre elcsendesednek az indulatok.
A pekingi helyszínt csak néhány tárgy jelzi; a képernyők, a dokumentum és az élő videó egyaránt jelentős szerepet kap az előadásban, ami meglehetős hossza ellenére igen gördülékeny, a néző figyelme egy percig sem lankad.
A produkció a fent említett jelmezproblémáktól eltekintve rendkívül (és szokatlanul) mértéktartó, kiegyenlített. Az énekkar remekül szól, a darab hat főszereplője: Kolonits Klára, Szemerédy Károly, Kovács István, Rácz Rita, Nyári Zoltán és Azat Malik kiváló énekesi teljesítményt nyújt. Mindenkinek vannak emlékezetes megoldásai, Kolonits például prímán hozza az amerikai ízekkel fűszerezett „szőkeséget”. Trükkös Dicky, az igazi Nixon valószínűleg intellektuális képességei felett teljesített politikai pályája során: az őt alakító Szemerédy sokat mosolygó, belül azonban kétségekkel küzdő figurát kelt életre. A zenei anyag egyik énekes számára sem okoz nehézséget. Kovács Istvánnak sem, bár Kissinger ruháját mintha nem rá varrták volna. A bravúr szó nemcsak Rácz Ritára, hanem Nyáry Zoltánra vonatkozóan is helytálló: Mao Ce-tungként énekesi és színészi minőségében is nagyszerű.
A robotkarmester híre az előadásig még nem jutott el hozzánk (jobb is). Mit tudhat egy gép, amit Vajda Gergely nem? Adams anyaga repetíción nyugszik, de bonyolult és változatos építményt emelt fölé. A 20. századi neoklasszicizmust, a jazzutalásokat és a Nixon fiatalságát idéző big band muzsikát csengő-bongó kínai motívumokkal vegyíti. A nézőkkel egy térben lévő zenekar irányítása mellett a termekben folyó, csak a képernyőn látható készülődés ritmusa, az előadás zökkenőmentessége is Vajda kezére volt bízva. A Nixon Kínában budapesti bemutatójába fektetett munka meghozta a gyümölcsét.
Fotó: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház
