A három felvonáson át kacskaringózó történet természetesen boldog véget hoz. A középpontban álló pazar bécsi bál óriási lehetőséget kínál fényűző színpadkép megteremtésére. Az Operaház élt a lehetőséggel. Az első ízben operát rendező Bereményi Géza célja nem valami erőltetett modernizálás volt, hanem a korabeli hangulat felidézése, a dús romantika. Ez tökéletesen sikerült neki, és ehhez minden segítséget megkapott a pazar, látványos és jól funkcionáló díszletek és a pompás, közel száz csodás jelmez révén. Valóban lélegzetelállító a látvány (díszlet: Csikós Attila, jelmez: Velich Rita).
Richard Strauss tagadhatatlanul nem a dallamos, fülbemászó olasz operák sorát folytatja. A folyondárként kúszó zene nem kínál dúdolható slágereket és igen erős kapaszkodót kell, hogy keressenek az énekesek, amit meg is találnak a karmesterben, Stefan Soltészban. A magyar származású, ám négy évtizede főként Ausztriában és Németországban dolgozó, neves dirigens nagyszerűen kézben tartja a produkciót, és mindent kihoz az Operaház Zenekarából. Egyetlen dolog vethető a szemére, hogy túlságosan is engedi dominálni a zenekart. Két, egészen különböző helyen ültem, de ez az akusztikán nem változtatott: sokszor nyomták el, elsősorban a férfi énekeseket. Az énekesnők magasabb fekvésű és minden esetben erőteljesebb hangja átvitte a zenekari árkot, a férfiaké kevésbé, főként a főszereplő Morten Frank Larsené, akit szerepének felében gyakorlatilag nem lehet hallani. Ez az ő hibája is. A dán bassz-bariton korunk egyik legismertebb Mandrykája, engem mégsem győzött meg egészen. Hangja nem elég dús, telt és nem elég a vivő ereje, színészi játéka is kissé színtelen, de tagadhatatlanul jó énekes és ragyogó színpadi jelenség.
A rendkívül igényes, nehéz címszerepet vele szemben Sümegi Eszter még sosem énekelte. Erre a bemutatóra tanulta meg, és ez egy évébe került, amin nem lehet csodálkozni. Hatalmas és technikailag rendkívül nehéz szerep, a három felvonásban gyakorlatilag állandóan színpadon van, óriási fizikai teljesítményt igényel csakúgy, mint előadóit. Sümegi Eszter mindennek megfelel. Úgy énekli Arabellát, mintha nem egy éve, de egy évtizede foglalkozna vele. Hangja csodálatos, karakterformálása meggyőző, erőteljes jelenség, uralja az egész színpadot.
A másik páros Zdenka és Matteo. Itt szintén az énekesnő, Váradi Zita viszi a prímet, hangja kristálytiszta, fényes és erős szoprán, hiteles Zdenko és elbűvölő Zdenka. Pataki Potyók Dániel szép tenorja egy árnyalattal kevésbé jut át a zenekar fölött, de formálása szép, magassága fényes, karaktere is szépen rajzolt.
A szülők: Waldner gróf és Adelaide grófnő, azaz Wiedemann Bernadett és Szvétek László pompás, dús hanggal és erőteljes jelenléttel teremtenek markáns, ízes karaktereket.
Fiakermilli kisebb szerepében Miklósa Erika lehengerlő virtuozitással, ellenállhatatlan magassággal és varázslatos megjelenéssel ragadja magával a közönséget. A három gróf közül Wendler Attila hangja tetszett legkevésbé, főleg a magasabb lagéban kopogó és fakó kissé, Káldi Kiss András és Egri Sándor kellemes epizódok, mint Fülöp Zsuzsanna a kártyavetőnő nyúlfarknyi szerepében. Ebben a nagyszerű stílusérzékkel megrendezett előadásban egyértelműen az énekesnők uralják a terepet, azaz a színpadot. Ez egyértelműen a nők operája.
