Nőként élni és alkotni

Havonta egyszer hosszabb nyitvatartással, egy-egy téma köré szervezett programokkal ? tárlatvezetésekkel, előadással, társművészeti programokkal, workshoppal ? várja látogatóit a Magyar Nemzeti Galéria. A Múzeum+ programsorozat március 8-án a nőkről, a női művészekről, a női szerepekről és a nőiességről szólt. A látogatók többek között női borászok borait kóstolhatták meg, részt vehettek női jógán, a Kozma Orsi Quartett koncertjén, de meghallgathatták Német Juci énekesnő és Tompa Andrea író, színikritikus tárlatvezetését és két igen érdekes előadást is. Az estét a Nőművészek, nőművészet, feminista művészet című beszélgetés nyitotta meg, amelyen Ágnes von Uray festőművésszel, Fajgerné Dudás Andrea Júlia képzőművésszel és Bordács Andrea esztétával, művészettörténésszel beszélgetett Martos Gábor moderátor.

Érdekes, hogy ha az ember rákeres az interneten a női festőkre vagy a magyar női festőkre, szinte semmit sem talál, ellenben férfi képzőművészeket bőven ad ki a kereső. De nemhogy rákeresni, még hallani, sőt tanulni se nagyon lehet a női képzőművészekről, különösen, ha a reneszánsz vagy a barokk időszakát nézzük. Valahogy ezek az alkotók nincsenek benne a köztudatban, holott semmivel sem voltak kevesebbek vagy tehetségtelenebbek férfi társaiknál. Pontosan e köré a kérdés köré szerveződött a Múzeum+ A Nő nyitó előadása is, amelyen Ágnes von Uray és Fajgerné Dudás Andrea Júlia saját tapasztalataikról is meséltek mint női alkotók. Miben más egy női és miben egy férfi festmény? ? tette fel a kérdést Martos Gábor moderátor, melyre Ágnes szinte rögtön meg is adta a választ. Véleménye szerint a témaválasztásnál látszik a különbség, főként a test ábrázolásánál, de akad olyan női alkotó is, akinél nem hangsúlyos a női szemszög. Júlia szerint a test ábrázolása is lényeges szempont, de sokkal hangsúlyosabbak a portréképek, hiszen azzal, hogy egy női képzőművész is megfesti saját arcképét ? különösen igaz ez a reneszánsz idejére ?, kifejezi a saját öntudatát. ?Azt hangsúlyozza, hogy igen, én létezem, önálló személyiség vagyok, és ezt én festettem? ? mondta el Fajgerné Dudás Andrea Júlia, és példaként felhozta a reneszánsz legismertebb női festőjét, Artemisia Gentileschit.

Artemisia Gentileschi 1593-ban született Rómában, édesapja, Orazio Gentileschi I. Károly angol király udvari festője volt, az ő műhelyében tanult Artemisia is. Ő volt az első nő, aki a firenezi művészeti akadémián tanulhatott, Caravaggio egyik legkiválóbb követője volt. Firenzei tartózkodása alatt jó kapcsolatot ápolt Galileo Galileivel, élvezte a Medici-család támogatását, akiktől számtalan megrendelést kapott, és még Michelangelo unokaöccsének a rajongását is kivívta, aki rábízta a Buonarotti-ház festménygalériájának díszítését. Artemisiát azonban fiatal korában súlyos megaláztatás érte. Édesapja ugyanis korán felismerte lánya tehetségét és egy festő tanítót fogadott mellé. Mindketten jóhiszeműen megbíztak Agostino Tassi festőben, aki azonban ahelyett, hogy tanította volna, megerőszakolta a lányt. Artemisia édesapja nem hagyta annyiban a dolgot és feljelentette Tassit, majd hét hónapi pereskedés vette kezdetét, amelyben Artemisiát is vizsgálatnak vetették alá és megkínozták ? a korban ugyanis úgy tartották, hogy aki kínzás alatt is ugyanazt álltja, amit kínzás nélkül, az igazat mond, így Artemisia ujjbegyeit bőrszíjjal elszorították és így vallatták. Tassit végül elítélték, de a kínzás és a per emléke egy életre nyomot hagyott Artemisián, aki festészetében fejezte ki fájdalmát, és képein állt bosszút az egész férfitársadalmon.

A barokk és a reneszánsz idején számtalan kevésbé ismert női festő alkotott, akikről azonban még ma sem lehet tanulni, és így a feledés homályába vesztek ? mesélte Bordács Andrea művészettörténész, majd hozzáfűzte: mindez a felvilágosodás idejére nyúlik vissza, ekkor szorultak ugyanis háttérbe a női alkotók, mert magasabb áron kelt el egy férfi által készült alkotás, sőt még egy ismeretlen festő képe is, mint egy nőé, így sok női alkotó festményére is férfi nevet írtak ? Artemisia képeit sokáig édesapja alkotásainak hitték. A női művészekkel a ?70-es években kezdtek el ismét foglalkozni, ezt megelőzően ugyanis sokáig háttérbe szorultak és nehezebben jutottak be a képzésekre. Volt olyan női festő, aki leszorította a mellét, férfi ruhát öltött és még a nevét is megváltoztatta, hogy bejusson az akadémiára, de a képzés elvégzése után sem ismerték el, és csak rajztanári pozícióhoz juthatott ? fűzte hozzá a moderátor. ?Egy időben tévesen azt várták el egy női alkotótól, hogy férfi legyen, férfiként alkosson. De nem kell elvárni egyik féltől sem, hogy olyan legyen, mint a másik, mert egy festőnek az intuíciói, az érzelmei sokkal fontosabbak? ? emelte ki Ágnes von Uray. Ezzel egyetértett Júlia is, aki szerint nem feltétlenül fontos, hogy a különbségeket mutassák meg egy-egy kép esetében, hiszen nem minden női alkotó feminista, sokan nem tudatosan hangsúlyozzák a nőies vonalaikat, sokkal inkább eszencialisták ? amilyennek Ágnes is vallja magát. Ugyanakkor Júlia felhívta a figyelmet arra, hogy míg a korábbi korszakokban sok női festő foglalkozott a terhességgel, a gyermekneveléssel, a családdal, addig mára ezek a tipikus női szerepek és kérdések mint témaválasztás háttérbe szorultak ? ő maga éppen ezért feministaként is a hagyományos női szerepeket mutatja be.

Az est második felében Bellák Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria fő muzeológusa tartott előadást Nőtípusok, női szerepek a képzőművészetben címmel. Az előadásában ? bár nem női, hanem férfi alkotók munkáin keresztül ? bemutatta, hogyan változott az idők során a női test ábrázolása. Példaként hozta fel Manet Olympiáját, amely elsőként ábrázolta a női testet provokatívan, kihívóan, majd megemlítette Félicien Rops grafikáit. Nála a szépség, a nő képe a kurtizánok ábrázolásával jelent meg, akik az elmúlás és a romlás szimbólumai voltak. Bellák Gábor előadásából kiderült, hogy a korai képeken a nő Madonna alakjából született, így, ha megfestették egy nő idomait, azt tisztelettel tették és szépségét hangsúlyozták, ám a 20. században már a kiszolgáltatottságot mutatta be a női test, sőt egy idő után ? mint Gustav Klimt képein ? már szinte csak torzókat festettek az alkotók, ezzel is teljesen háttérbe szorítva a nőt, annak személyiségét. A futuristák és a kubisták pedig már teljesen elhatárolódtak a női test, a szépség ábrázolásától, különösen, hogy az előbbi szebbnek vélt egy tárgyat, mint egy élőlényt. Bellák Gábor ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy az olyan nagyszerű alkotók, mint Modigliani, visszahozták a női test szépségének, érzékiségének ábrázolását.

Az előadás második felében Bellák Gábor olyan női alkotókat mutatott be, akik már tudatosan választottak témát, üzentek egy-egy alkotással. Ilyen festő volt Marie Antoinette személyes udvari festője, Louise Élisabeth Vigée Le Brun. Ő javasolta a kissé népszerűtlen uralkodónőnek, hogy gyermekei jelenlétében lenne célszerű őt megfesteni, mert ha anyaként, érző személyként mutatják be a népnek, akkor szimpatikusabbá válhat a szemükben. Louise saját magát is megfestette gyermekével a karjában, ezzel jelezve azt is, hogy már nemcsak Szűz Mária ábrázolható gyermekkel, hanem egy egyszerű nő is, hiszen az anyaság a hétköznapok része. A másik ilyen kiemelt alkotó Tamara de Lempicka 20. századi festőnő volt, ő már teljesen máshogy ábrázolta a hagyományos női szerepeket, így az anyaságot is. Ugyanis egy anya-gyermek portré esetében Tamara a nőt sminkeltnek, divatosnak, túlságosan is szépnek festette meg, ezzel azonban háttérbe szorította a gyermek személyiségét, pedig a fő célja csupán a modern nő bemutatása volt.

Ezt követően Bellák Gábor az önarckép-ábrázolásokat hozta fel példaként arra, hogyan alakult ki és szilárdult meg egy-egy női festő öntudata. Míg a korábban emlegetett Artemisia portréján úgy ábrázolta önmagát, hogy festés közben az égre tekint, amivel egyfajta teremtőként jelenítette meg magát, addig Louise Élisabeth Vigée Le Brun kiegyensúlyozott nőként, feltűnően szép alkotóként szerepel önarcképén. Tamara de Lempicka ezzel szemben már az igazi modern nő megtestesítője. Önmagát vezetés közben ábrázolta ? abban az időben a vezetés a férfiak kiváltsága volt, egy nőt túl erőtlennek tartottak hozzá ?, ráadásul egészen egyedi autóba ültette magát, egy olyan Bugattiba, amelyből összesen hét készült el a világon és a mai napig igazi ritka, luxusterméknek számít. Ezzel a képpel Tamara felhívást intézett a férfiak, a férfi művészek felé, hogy ő bizony felveszi a versenyt bármelyikükkel, hiszen van ugyanolyan jó és tehetséges, mint egy férfi festő.

Bellák Gábor előadása után Cser Judit tartott tárlatvezetést Nőnek lenni a középkorban címmel, majd a Kozma Orsi Quartett adott koncertet. A következő Múzeum+ programot május 17-én rendezik Múzeum+Gasztro címmel.

Fischer Viktória