November negyedike, a nap, amikor elnémították a múzsákat

Szabadság mindhalálig

Földes Gábor, a győri Kisfaludy Színház rendezője és színésze a helyi forradalmi események egyik motorja volt. A Petőfi Kör győri szervezőjeként, majd az Ideológiai Nemzeti Tanács tagjaként következetesen a szovjet befolyást korlátozó lépések mellett állt ki. Színházában olyan szimbolikus darabokat vitt színre, mint a Bánk bán. A hatalom válasza kíméletlen volt: 1957-ben letartóztatták, koholt vádak alapján, szervezkedésért és gyilkosságra való felbujtásért halálra ítélték, és 1958. január 15-én kivégezték.

A forradalom költői hőse, Gérecz Attila a szovjet csapatokkal vívott harcokban esett el, 1956 novemberében. Rövid, mégis felizzó lírája a tiszta szabadságvágy dokumentuma, versei ma is a levert forradalom emlékművei. Halála nem csupán személyes tragédia, hanem a nemzeti kultúra maradandó vesztesége.

Színpad helyett börtön

Akik elkerülték a bitófát, azokra gyakran internálás, kényszermunka várt. Darvas Iván, a Madách Színház ünnepelt színésze forradalmi bizottságban vállalt szerepet, röplapokat terjesztett, politikai foglyok kiszabadítását segítette. Október 30-án bátyjáért ment fegyverrel a Budapesti Országos Börtönbe. Tetteiért három év börtönre és kényszermunkára ítélték, a színpadra csak 1963-ban térhetett vissza.

Mensáros László a debreceni Csokonai Színház meghatározó művészeként lett a helyi forradalmi bizottság elnöke. Letartóztatták, életfogytiglanra ítélték, majd amnesztiával szabadult, két esztendő után.

Nagy Attila Miskolcon az összegyűlt tömeg előtt elszavalta a Nemzeti dalt, a színészt a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Munkástanács elnökévé választották. Mindezekért 1958-ban halálra ítélték, az ítéletet végül tizenkét év fegyházra módosították. 1961-ben amnesztiával szabadult, és egy ideig fizikai munkásként dolgozott.

Sinkovits Imre 1956. október 23-án a Petőfi-szobornál mondta el a Nemzeti dalt. „Megrázó volt, a több tízezres tömeg velem együtt visszhangozta: A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!” – emlékezett a művész. Bár börtönbe nem került, fizetését csökkentették, főszerepeit elvették, zaklatták, és fél évre gyári fizikai munkára küldték. Szeretett színházát, a Nemzetit öt évre el kellett hagynia.

A tömeg a Petőfi-szobortól a Bem térre vonult, ahol Bessenyei Ferenc szavalt. A művészt két esztendőre eltiltották a filmezéstől, vidéki társulathoz irányították, minimális fizetésért engedték játszani, míg Fábri Zoltán 1959-ben vissza nem hívta forgatni.

A megtorlás évei alatt számosan váltak láthatatlanná: Gábor Miklós, Várkonyi Zoltán, Krencsey Marianne megfigyelés alatt álltak, pályájuk megtorpant, a nyilvánosság peremére szorultak. A cél világos volt: megtörni a példaképek tekintélyét, elvágni a közönséget saját lelki-szellemi támaszaitól.

Mészáros Ági története a csendes, mégis rendíthetetlen erkölcsi tartás példája. Nem vett részt fegyveres harcokban, de nem volt hajlandó kollégái ellen tanúskodni, amiért 1961-ben politikai döntéssel kiszorították a Nemzeti Színházból. Bár a Madách befogadta, korábbi státuszát nem nyerte vissza.

Ferrari Violetta a Budapesti Operettszínházból Olaszországba és Németországba távozott, Szörényi Éva és Szabó Sándor szintén külföldön folytatták pályájukat.

Megfigyelés, elhallgattatás, mellőzés, száműzetés

A képzőművészet terén a cenzúra különösen szívósnak bizonyult. Szántó Piroska 1956‑os témájú festményeit az 1980-as évekig rejtegette, mivel a puszta ábrázolás is bűnnek számított. Amberg József rajzsorozata nem jelenhetett meg, Nagy Éva menekülttáborokat bemutató képei dobozok mélyén várták ki a rezsim végét.

A szobrászok és építészek sem kerülték el a bosszút. Melocco Miklós aktívan vett részt a harcokban, megsebesült, társait szovjet katonák lőtték le. Bár őt közvetlen retorzió nem érte, azonban állandó megfigyelés alatt tartották. Marosán Gyula, Szalay Lajos, Ambrus Győző, Bálint Endre, Bodó Sándor nevéhez művek sora kötődik, amelyek a szabadság levegőjében, idegen földön születtek meg.

A zene világát szintén különösen súlyos veszteségek érték: Cziffra György zongoraművész, Ligeti György zeneszerző, Szabó Gábor jazzgitáros mindnyájan az emigrációban teljesedtek ki, s váltak az egyetemes zenetörténet meghatározó alakjaivá. Az emigráció paradoxona itt vált igazán kézzelfoghatóvá: a magyar tehetség diadala a világban egyben a hazai kulturális közeg sorvadását jelentette.

A szavak bátorsága

A forradalom sajtójának emblematikus alakja, Obersovszky Gyula az Igazság című lap szerkesztőjeként a gondolatszabadság oldalán állt. A bíró halált kért rá, az ítélet után harminc napot töltött a siralomházban. A nemzetközi tiltakozás hatására – Camus és Sartre kiállása is sokat nyomott a latban – az ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták, amíg végül 1963-ban szabadult a második nagy amnesztia keretében.