Nyárközépi háló ? AHOGY TETSZIK

Értelme valamiképp akkor lenne, ha az Új Színház előadása el akarná törölni a hatalmi határvonalat, a morális árkot a két testvér és a két világ (az udvari meg az erdei) között. Ám éppen nem ezt akarja. Az udvar ? akárcsak Shakespeare-nél ? hamar kiiktatódik, halványodó emlékké válik a jóságos természetben bontakozó szögletes vagy bumfordi idillek mögött, s a jogszerű uralkodás, a zsongóbb lét csak a befejezéskor hívja vissza a bujdoklót és kompániáját, az előbb hadakozni szándékozó, majd fejét hirtelen a remeteéletre adó bitorló, Frigyes helyébe.

  Kövér ötletek sokasága soványítja a bemutatót. Rudolf Péter a néha hatásos felszín alatt a jellemképek, szituációrajzok tucatját hagyja megoldatlanul, formanyelvi gegekkel fedve el az üresjáratokat. A mindkét szerepében keserű alakot előhívó Gáspár sem mond sokat sem a gonosz fivér kilétéről, sem a jó báty filozófiájáról, a teher nélküli melankóliáról. A folyton újrakezdett, újrafogalmazott játék problémái leginkább a halmozó, variatív, ismétlő-körbejáró szövegrészeknél buknak ki: az előszámlálásoknak, metaforikus-bölcselkedő érveléseknek, láncmondatoknak önmagukból kellene sarjadniuk, de már az első egy-két tézis után lekókadnak. Szabó Lőrinc poénos fordítása (vö.: a Ganymedes fiúruháját cselből felöltő Rosalinda a pásztorlány Phoebe levelétől lesz főbe vert), ez az ó forrásból csorduló szép szöveg egyáltalán nem itatja magát a mai plazacuccokba öltöztetett szereplőkkel. Füzér Anni jelmezei átveszik a rendezés tömény gondolatszegénységét. A zöld és kék, arany és ezüst szín ütköztetéseit elnyomják a tarkabarkán szembántó női ruhák, jelentéstelenül hatásvadász feliratos pólók, butiktáskák és ékszerek.

  A kapkodó kavalkád leltározása helyett csupán egy példa a tobzódó ürességre. Rudolf Péter pár kiló almát gurít, egy csomagra való teleírt zöld papírlapot szórat a színre, amelyre később intim ruhadarabok zápora hull, aztán pattogatott kukorica havazása érkezik a zsinórpadlásról. A mind jobban behintett, tisztátalan tisztás felett egy emelt-eresztett fotel és egy heverőszerű fűágy is közlekedik: nem kevés szcéna felszorul a magasba. Az alma jelentése rég elfelejtődött, a papírra rótt (fákba vésett) szerelmes versek bombasztikus kommunikációját már egy rafináltabb udvarlási kód, testnyelv váltotta fel (az ugyancsak száműzött Orlando szerelmi gyakorlatozás örvén egy ?férfinak? ? Ganymedesnek ? teszi a szépet, amivel persze épp vágya alanyánál, Rosalindánál ér majd célt). A pendelyek, szalagok még a nemi vágy ornamentikájaként sem hatnak, a popcorn pedig mozit láttat ott, ahol színházat kellene látnunk ? hiszen a ?Színház az egész világ?? felütésével kezdődött az Ahogy tetszik.

Meglehet, Shakespeare-koncentrátum előállítása volt a cél, más Shakespeare-drámákból vett részleteket applikálva? Mesét és rezignált boldogságleckét egyszerre akartak adni az erre vágyóknak a közönséggel való együttjátszásban, melyet elkezdenek, majd ? közvetlen mivoltában ? sokáig teljesen elhagynak? Az eszköz- és jelképhasználati lubickolás estéje lenne ez? (A kézi kamera egyetlen érdemi mozgóképet sem továbbít sem a publikumról, sem a színészekről.) Az ábrázolás komplexitására tettek kísérletet, a fehér, zöld, narancsos világítás éjszakai allúziójú táncoló fénytűinek piktúrájával, a jelenetekbe belepengető zenész, Riederauer Richárd futamos muzsikájával?

  E kevéssé sikerült Ahogy tetszik vértelenebb Szentivánéji álomként hat, kicsit több szerelmespárral, alkalmi Puckkal. Robin pajtás végig ott lesekszik az ardennes-i rengetegben, melyet Menczel Róbert díszlettervező a sokszor látott (ezúttal üveges műanyagból készült, áttetsző) sávok ? ?fatörzsek? ? függönyeivel oldott meg. Az említett Phoebe-levél például úgy repül a levegőben, ahogy Puck szerelmi bájoló virága szokott. El sem dobják, el sem kapják, azaz nincs röpte, de egy kézmozdulat itt is, ott is, és mintha mégis átszelte volna a légteret a papírdarab. Azzal már nem fáradozik a postázó művész, hogy a markában maradt cetlit feltűnés nélkül vágja zsebre.

  A színészek tempós, hangos, repetitív, zsizsegő alakításokkal rohamozzák a szerepeket. Huszár Zsolt színtelenül erőlködő Orlandója, Almási Sándor önmagába gabalyodó Próbakő bohóca, Fodor Annamária rikító Célia/Aliena formálása helyett jobban esik csöndesültebb egyéneken pihentetni a szemet. Gosztonyi Jánoson, aki táskával a kezében sem túlozza személyi titkárrá a hű inas Ádámot; Hirtling Istvánon, akinek ugyan kevés mondanivalója van Jaques-ként, ám ezt a magánykedvelő filosz puhán előkelő lassúságával adja tudtul; Száraz Dénesen, aki világvárosi, OPEL-trikós parasztlegényből vedlik át szárnyaival ügyetlenkedő, mozgó Hymen-szoborrá.

  Pokorny Lia szóval-tettel hömpölyög mint Rosalinda. Ízlésesen, azonban kevés bájjal komédiázik. Ő sem szabadulhat a hálóból, melyet Rudolf Péter sok különböző anyagú szálból olyan szorosra szőtt, hogy sem a színmű, sem az együttes nem keveredhet ki belőle.