Még Ady is gyakorta múlatta az idejét muzsikus cigányokkal: idecitálhatjuk korai költészetének magyarnóta-ízű sorait is: „Rossz útra tévedtem, világ csúfja lettem […], édesanyám, lelkem, sirasson meg engem.”  Való igaz, ez sem képvisel magasabb irodalmi értéket, mint a Nem tudom, az életemet hol rontottam én el…”

A digitális Néprajzi Lexikon beszámol róla, miért kellene fenntartásokkal viseltetnünk a magyar nóta iránt: „tartalmában és funkciójában a népdaltól idegen”, „átlagpolgári igényeket elégít ki”, „a szerzők többsége félművelt, zeneileg képzetlen”, „sokat ártott a nép hagyományos zenei ízlésének”.

„A nóta halála a kotta” – folytatja a lexikon. Szerintem pedig leginkább a színpad, a mikrofon és a szintetizátor a legnagyobb hóhér. A nóta nem egy ember produkciója: ilyen módon már Jávor Pál sírva vigadós jelenetei is problematikusak. A nótázás ugyanis eredendően alkalmakhoz kötött közösségi tevékenység, ilyen a lakodalmi dusolás, a májusfabál és egyéb falusi mulatságok, a pinceszerezés, a disznóvágást követő vacsora, sőt még halotti toron is tanúja lehettem visszafogottabb nótázásnak. Létmódja a népdalétól eltérő: a közös munkavégzéshez ritkábban kapcsolódik, hiszen, mint alább látni fogjuk, a nótakísérő gesztusokhoz gyakran szükség van a kezekre is. Nótázni terített asztal vagy boroshordók mellett inkább szokás, mint kukoricaszedés vagy rétesnyújtás közben. Nem célja, csupán kísérő kelléke a különböző alkalmaknak: az már a műfaj agóniája, amikor célzottan nótázni gyűlnek össze egy-egy műkedvelő klub tagjai.

Aki már szemtanúja volt ilyen duhaj, nótás mulatságnak, ahol főként férfiak a megfelelő kellékekkel (üveggel, borospohárra), mutatóujjukat jelentőségteljesen megemelve, ritmikus gesztikulációval és eltúlzott mimikával, egymás hátát lapogatva, poharat összekoccintva, bizonyos szövegrészeket skandálva, „rotyókálva” (azaz a térdet ritmikusan rugózva) dáridóznak, az innentől kezdve el tud vonatkoztatni a szenvelgő vagy közhelyes szövegvilágtól és zenei megoldásoktól. A nótázásnak a hagyományos közösségekben megvolt a helye, funkciója. Hogyan lehetne mulatni, legénykedni, pajzánul kacsingatva tabukat döntögetni egy Babits-versre, de akár egy népdalra is? A Csömödéri falu végén népdal és a Vásárhelyen huncutok a lányok nóta csintalansága nagyjából azonos szintű: az előzőt mégis nehezen tudjuk elképzelni egy borospincében összeverődött társaság repertoárjában.

A nyelvész számára nem csupán a metakommunikáció érdekes, hanem a közvetlenebbül szövegfüggő jelenségek is. A mámor ugyanis nem csupán az alkalomból és a közösségi élményből, nemcsak az elfogyasztott alkohol mennyiségéből fakad, hanem a nyelv örömszerző funkciójából: a nyelvi játékokból, a szélsőségesen váltakozó tempóból, a közbeékelt nyelvi-indulati elemekből, valamint a kreatív szövegváltoztatás lehetőségéből.

Ha most hirtelen eltűnne minden nótafelvétel, és meghalna az utolsó nótázó, ha csak kották és szövegek maradnának, kései utódunk bajosan derítene fényt az előadásmód jellegzetességeire: ezek ugyanis csak aktív részvétellel sajátíthatók el.

A nótázás ritmikus testélmény, hiszen a mulatozók fejükkel, kezükkel vagy teljes karjukkal, lábukkal, néha egész testükkel hangolódnak a taktusra.  A „Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem megyünk mi innen el” tipikusan minden szótagot erősen hangsúlyozva, sok esetben az asztalt csapkodva hangzik el, egyre gyorsuló ütemben. A pattogósan induló „Vörös bort ittam az este” a harmadik sorban hosszan elnyúló: „a lááá-bamooon alig-alig állok” után visszaáll a verbunkos taktusra.

Fonetikai-prozódiai eszköz a szokatlan helyre ékelt lélegzetvétel. Az Egy kislány felmászott (más verzióban Nagyságos kisasszony) kezdetű nótába így lopakodik be a (vulgarizáló) jelentésmódosító szünet: „belement az agácafatüske a lá-baszá-rába”.  Még a nótaimmunisok számára is ismerős a „be kellett a rácsos kaput rig-liz-ni”  hangsúlyosan skandált zárlata.

A magyar nótákban gyakoriak az ismétlésen alapuló nyelvi játékok. Persze nem Weöres Sándor-i magasságokra kell gondolni (például a „Mi mi mi mi mi mi mi, mi mi mi mi mi mi mi, mi mozog a zöld leveles bokorban” esetében). A „haddelhadd” helyett az ugyanakkora időtartamra eső a „haddelhaddelhadd” tipikus variációs ismétlés. Majdnem gyerekmondókát idéz az „Átlátszik a (cika), átlátszik a (cika), átlátszik az ölelés” szójátéka. Vannak kimondottan jól sikerült nyelvi megoldások, például a „Paplak mellett lakik a Katika, ahol a patika áll”. Elegendő borital után a „Sárgarézből van a pipakupakom” már szinte nyelvtörőnek tűnik.

A nótákban feltűnően sok az eredeti szövegben nem szereplő (az ütemszámot nem módosító, szünetre időzített) közbeékelés: „Nem győztelek kisangyalom várni (még egyszer!) várni, (még egyszer) várni”; vagy „Sört ide, bort ide, te szép barna lány (az anyád!), hadd mulatom ki magam igazán”; vagy „Akinek nem tetszik (a lánya), ne járjon utána!”  Sok esetben a beékelés csak egy-egy kötőszó: „Rászállott a cinege, cinege, (de) hess le róla, cinege, cinege!” 

„Mer aszongya hogy…” – vezetik fel az újabb nótát az Úri muri hősei. „Na meg aztán…” – hívja fel magára a figyelmet, aki a következő nótát akarja kezdeni.

Az egyes nótákhoz speciális gesztusok, mozgásformák is tartozhatnak. Az Akácos út koreografikus jellemzője az utolsó sorban: „Csak csendesen (itt az ujjat az ajakhoz emelve mondják: „pszt!”), ne hallja senki más.”Megy a gőzös Kanizsára szinte elképzelhetetlen a „vonatozás” táncos imitálása nélkül.

Érdekes, hogy a gőzös az ország minden részén Kanizsára megy, más esetekben aktuális variánsok lépnek életbe attól függően, hogy éppen hol folyik a vigasság. „Eger városa papok városa” nyugodtan lehet Szeged városa is. „Jó estét kívánok, megjöttek a fehérvári huszárok” – a Dél-Dunántúlon inkább szombathelyi huszárokat énekelnek. A „Lányok, lányok, simongáti lányok” helyett gyerekkorom falusi lakodalmain „Lányok, lányok, szép szabari lányok” – hangzott fel.

A nóták jól bírják az átírást, a szándékos ferdítést. A legismertebbek az ivónóták átiratai: „A lábamon alig-alig-alig, mégis elhányok a falig.” Teljes strófát érint a Magas jegenyefán „gasztronómiai” átköltése: „Magas jegenyefán palacsintafészek, / kedves túrós rétes, de szeretlek téged, / a paprikás csirke könnyen fölszáll oda, / utállak, káposzta, nem eszlek meg soha.”

A nóta lényege tehát nem feltétlenül a csekély művészi értéket képviselő szövegtartalom, hanem az éneklésmód, az előadásmód: a ritmika változásai, a hangerő, a prozódiai megoldások, a skandálás, a szöveges közbevetések és nyelvi játékok, a kreatív szövegátalakítás, -aktualizálás.

A magyar nóta határai nem túl élesek. Toleráns műfaj, szívesen befogadja a slágert vagy a kuplét is (így vált „szinte nótává” Szenes Iván számos szerzeménye). Egyszóval: bocsássa meg nekem a világ, hogy sajnálkozva konstatálom a magyar nóta, vele együtt a valós nótaéneklési hagyomány eltűnését. Mert igaz, hogy nekem konkrétan tényleg nincs nótám, de szívem azért van (bármit is mond A füredi Anna-bálon szövege). Saját nótarepertoárom nem darabonként, hanem összességében jelenti a földijeimhez való kötődést, a közösségi élmények szép emlékét.

Kiemelt kép: Fortepan