Komolyzenésznek könnyűzenész vagyok, könnyűzenésznek pedig komoly

III. Bélát legtöbben a történelemkönyvek lapjairól ismerik, és ha nem olvasták Fehér Tibor regényét, nem is sejtik, milyen kalandos, izgalmas sors az övé. Te miért gondoltad, hogy érdekes musicaltéma?

Nem gondoltam. Jó ideje dolgozom együtt Máthé Zsolttal (színész, szövegíró – a szerk.), és kértem, hogy keressen olyan témát, ami a magyar történelem izgalmas epizódját dolgozza fel. Ő hívta fel a figyelmemet Fehér Tibor sorozatára, ami tényleg olvasmányos és érdekes. Korábban szinte semmit nem tudtam III. Béláról. Ráadásul úgy éreztem, hogy az Árpád-házi uralkodókat valamilyen pátosz lengi körül, hogy róluk vagy jót, vagy semmit, de hogy hús-vér emberek volnának, arról ritkán esik szó. Számomra az is meglepő volt, hogy a többségük nem természetes halállal halt meg. Állítólag III. Béla is egy kis mérgezett ostyától tért át a másvilágra. Ritkán gondolunk arra, milyen világ lehetett az, ahol egy kisgyerek királlyá válik, és idővel a saját anyjában vagy a látszólag kedves nagybátyjában sem bízhat.

Először Máthé Zsolt megírta a librettót, és arra komponáltad a zenét, vagy fordítva?

Én mindkét módon dolgozom, de Zsolttal általában úgy, hogy ő küld szöveget, amire megszületik a zene. Teljesen más típusú dalok jönnek létre így. Ha csak elnagyolt iránymutatást kapok, mondjuk: írjak egy szerelmes duettet, akkor – szöveg híján – sematikusabb zenei ötletek jutnak eszembe. Ha viszont kapok egy árnyalt szöveget arról, hogy bár szerelmes vagyok, de van bennem félelem, kétely, aggodalom vagy némi nosztalgia, akkor a zene is sokszínűbb lesz. Azonban letisztultabb, egységesebb zenei képet ad, ha előbb van meg a dallam.

A darab zenei világa összességében modern, de számos elemében a középkori hangzást idézi. Hogyan fogtál hozzá a komponáláshoz?

Eleinte fogalmam sem volt, merre induljak el. Ráadásul a Misi mókus családi musicallel párhuzamosan álltunk neki. Zsolt írt néhány szöveget. Az egyik II. Géza temetése volt, amire írtam egy gregoriánszerű dallamot. Egyébként rengeteg változatban, mert Zsolt szövege igazán költői volt, csak nagyon hosszú, és idővel rájöttem, hogy muszáj alaposan megnyirbálnunk, mert mire végigéneklik, mindenki hazamegy. Elkezdtünk köré írni egy jelenetet, aztán Béla útkereséséről született egy dal, majd a szerelméről Máriával, tehát a későbbi darab egy-egy kulcsmomentumát írtuk meg, hogy érezzük, hogyan lehet fogást találni a történeten. Keveset tudtam arról, hogy milyen volt a 12. századi európai vagy magyar zene, így elkezdtem utánaolvasni. Amiről meg fogalmam sem volt, hogy milyen volt akkor a bizánci muzsika.

Milyen volt a 12. századi magyar zene?

Ez egyrészt a korai többszólamúság ideje, és ezt szerettem volna valahogy megmutatni. De törekedtem arra, hogy a zene ne legyen avítt vagy poros, épp csak annyira, hogy egy letűnt korszak miliőjét idézze. Mindig mérlegeltem, mennyi kell ahhoz, hogy úgy érezzem, ott vagyok a bizánci vagy a magyar királyi udvarban.

Azt mondtad magadról korábban, hogy crossover zeneszerző vagy. Ezt sokan pejoratív jelzőnek tartanák. Szerinted viszont ez a sokszínűség az előnyödre válik?

Nézd, én komolyzenésznek könnyűzenész vagyok, könnyűzenésznek pedig komoly. Az egyetemi években gyakran mondták, hogy kommersz dolgokat írok. Közben pedig a mainstream popzene nagyon távol áll tőlem, és annál lényegesen bonyolultabb zenében gondolkodom. Szeretem a szimfonikus hangzást, a különleges együttállásokat, és közben sok mindent beemelek akár még a Zeneakadémiáról is, tehát abból a gondolatkörből vagy kultúrkörből.

Ugyanakkor a zenéid legtöbbször történetet mesélnek, erős érzelmekkel.

Azért kezdtem el színházban dolgozni, mert mindig éreztem, hogy engem a drámai dolgok foglalkoztatnak. Amikor koncerttermi darabot írok – egyébként elég ritkán –, akkor is találok hozzá valami háttérsztorit, ami az alapgondolatot, zenei motívumot adja. 12-13 éves koromban úgy is kezdtem el zenét írni, hogy hazaérve a zongorán játszottam el, hogy éppen milyen hangulatban vagyok. Amikor úgy éreztem, hogy a hangok megfelelően kifejezik ezt, akkor jó volt.

Számon tartod, hogy hány színházi darabhoz szereztél zenét?

Olyan 130 előadáshoz.

Ez hihetetlen sok. Hogy volt időd a saját projektekre?

Ezeket mind a saját projektemnek tekintem, egytől egyig. Teljesen mindegy, hogy mennyire kötött meg az adott produkció. Ilyen értelemben Bach is alkalmazott zeneszerző volt. Az emberek abban az időben nem maguknak komponáltak, hanem mondjuk az egyházi elöljáró vagy a herceg rendelt egy misét, egy szonátát vagy Haydntől egy vonósnégyest, amit eleve úgy komponált meg, hogy a rendelkezésére álló muzsikusok képességeihez és tehetségéhez szabta. Ez egy modern gondolat, hogy: majd írok valamit, hátha akad olyan fúvós, aki bírja levegővel, vagy olyan énekes, aki el tudja énekelni. Én minden kompozíciót úgy építek fel – teljesen mindegy, hogy 21 rövid etűd egy előadásban vagy egy hosszú szimfónia –, hogy az egyes témákból, motívumokból szervesen összeálljon egy kompozíció. Mert egy színház felkérésére írom, és pénzt kapok érte, attól az még saját projekt.

Értem, miért volt rossz a kérdés.

Azért nem volt rossz, mert ez egy általános nézet, és fontos, hogy újra és újra elmondjuk, miért hibás. Minden zeneműbe saját magadat írod bele. Ha nem látom magam Hófehérkeként eltévedni az erdőben, akkor nem tudom megírni ahhoz a darabhoz a zenét. Engem ezek inspirálnak. Elolvasok egy szövegkönyvet egyszer, kétszer, háromszor, kétségbeesem, hogy: Te jó ég, nem jut eszembe semmi; aztán mosogatok, főzök, locsolok, és egyszer csak beugrik.

Hogy lehet elkerülni, hogy a III. Béláról szóló musical egy képeskönyvvé váljon?

Úgy, hogy Béla történetét akarjuk elmesélni, és nem a történelmi eseményekre koncentrálunk. Itt minden hozzá képest történik, igyekeztünk súlyozni. Ez egy road movie, amelyben ő a főszereplő. Elkerül Bizáncba, ahol keresi a helyét, és bár az ottani császár lánya halálosan beleszeret, ő még az öngyilkossá lett esztergomi szerelmét gyászolja. Aztán a császár lányának kíséretébe tartozó Annával esnek szerelembe, és őt fogja feleségül venni. Mi elsősorban a viharos ifjúkorával foglalkozunk: a konstantinápolyi évekkel, a hazatérésével és a trónért folytatott küzdelmével. Az sokkal kevésbé lenne érdekes, ha a közigazgatási reformját és az országépítő tevékenységét állítanánk fókuszba, noha nyilván attól vált jelentős uralkodóvá.

Volt valamilyen zenei előképed? Mondjuk te is István, a király-rajongó voltál?

Szerintem Magyarországon kábé mindenki István, a király-rajongó, de nem, engem nem ez inspirált, bár elgondolkodtam rajta, hogy mitől működik ilyen jól. Írhattam volna III. Béla sztorijából egy popmusicalt, amivel – kis túlzással – hat hét alatt készen vagyok. De engem a legtöbb darabnál az érdekel, hogy megmutassam benne azt a sajátos ízt, amitől az adott kort, közeget idézi. A korai többszólamú művek mellett elkezdtem trubadúrgyűjteményeket hallgatni – ami túlmutat ezen az időszakon –, és váratlanul rábukkantam egy amerikai egyetem YouTube-on elérhető kurzusára, amely a bizánci neumák megfejtését oktatja. Anélkül nem boldogultam, valahogy folyton korai bizánci hangjegyírással lejegyzett kottákba botlottam. Két saját számot végül meg is írtam ezekkel a neumákkal, érdekes játék volt. Közben rájöttem, hogy nagyon sok európai hangszer a Közel-Keletről származik, csak ők másképpen használták. Sokan azt hiszik például, hogy az orgona egyházi hangszer, holott az orgona elődjét állítólag Kis Pipin kapta egy keleti császártól ajándékba. De a skót duda őse is közel-keleti. Ennio Morricone azt nyilatkozta egyszer, hogy mindig érdemes különös hangszerpárosításokban gondolkodni, mert az megragad az emberekben. Én ezzel gyakran élek.

Mikor mutatjátok be a darabot?

Október 27-én a Pesti Vigadóban. Akkor lesz tízéves a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete. Ez alkalomból szakmai napot szerveznek, amelynek estéjén ez lesz az ünnepi koncert.

Fotók: Hegyi Júlia Lily / Kultúra.hu