Odaát – Szabó Mátyás: Látom, amit látsz

Magunkba vagyunk zárva. A magunk börtönébe. Ez talán az emberi létezés legnagyobb tehertétele. Akár nagyszerű, akár nyomorúságos az életünk, mindig csak a miénk marad, csak mi viselhetjük el, és maradéktalanul még a legszebb pillanatait sem oszthatjuk meg senkivel. Ez különösen fájdalmas egy olyan korban, amely az életre szóló kapcsolatokban már nem igazán hisz, és legfeljebb szerencsés kivételként fogadja el, hogy két ember eggyé válhat, jóban-rosszban kitarthat egymás mellett oly módon, hogy ez mindkettőjük számára kiteljesítő legyen. Nem, nem, ennek szakemberek hadai állnak az útjában, az egyénnek azt az elidegeníthetetlen jogát hangoztatva, hogy magáról döntsön, a maga javát keresse, a maga szemével lásson, és semmiféle jelszóra hivatkozva ne rendelje alá magát másoknak. Az ugyanis megalkuvásnak, megnyomorodásnak, önfeladásnak számítana, amely nem méltó a felnőtt, autonóm emberhez. Amikor kétségbeesetten arra próbálunk hivatkozni, hogy évszázadok hagyománya szól a hűség, egymást jól kiegészítő, támogató emberek életszövetsége mellett, az a válasz, hogy ez csupán hamis mítosz, és kegyetlen elnyomást, de legalábbis rettentően aszimmetrikus viszonyokat fedtek-fednek el vele.

Nem amellett érvelek, hogy „régen minden jobb volt”, de nem lehet nem elszomorodni harminc-ötven év után felrúgott házasságok tragédiáin, az efféle esetek elszaporodásán. Válóperek tragikomikus múltidézésén, egymással összeegyeztethetetlen történetein, a kudarc okainak feltárhatatlanságán. Sokszor nem is érteni, mi végre a nagy „igazságkeresés”, kit nyugtatna meg a valódi, objektív okok megállapítása (ha ilyenek létezése elvi alapon egyáltalán bizonyítható). Valami, ami addig közös történet, közös sors volt, utólag hirtelen különválik, és a két „új lény” idegenként, sőt ellenségesen tekint a másikra. De még ennél is rosszabb a helyzet: mindketten magától értetődőnek tekintik, hogy a másik múlt színtiszta hazugság, a történtek rosszindulatúan meghamisított változata, tehát még azt is tagadják, hogy a másiknak joga lenne a maga változatához, ahhoz, hogy akár görcsösen kapaszkodjon mindabba, ami számára a házasságot, kapcsolatot, közös történetet értelmessé tette. A nézőpontok végzetes különbsége mindkét felet boldogtalanná teszi, mivel így, a másiknak ebben a másodlagos értelemben is hűtlenné válása folytán képtelenek a múltat tisztázni, megnyugtatóan lezárni.

Hajlamosak vagyunk ezt a szomorú fordulatot a kereszténység visszaszorulásával magyarázni, és nem is tapogatódzunk rossz felé. De arra azért érdemes emlékeztetni, hogy még a közösségi szemléletű kereszténység is az Isten által vezetett „egyéni számlák” modelljével dolgozik, vagyis úgy gondolja, hogy magunkra hagyottságunk – ezen a világon feltétlenül – megváltoztathatatlan, felülről rendelt adottság. Üdvösség és kárhozat egyaránt az egyénre vonatkozó sors. Pedig ez, ha jobban belegondolunk, rettenetes.

Mindenki másokkal akar lenni, másoktól kapja meg önmagát, és egész létezése csak másokhoz való viszonyai révén értelmes.

Mi történne – kérdezi Szabó Mátyás filmje –, ha ezt a kínzó alaphelyzetet egy találmány képes lenne felülírni? Ha képesek lennénk a másik szemével látni, a másik nézőpontjába a legelemibb módon belehelyezkedni? Tehát nem csupán képzelegni erről, hanem valahogyan átkerülni hozzá, és akkortól már vele együtt, „ugyanonnét” tekinteni a világra. Vagyis a legközelebb jutni az átkozott szubjektivitás felszámolásához: továbbra is önmagunknak maradni ugyan, de már egy szeretett személlyel együtt, egészen ráhagyatkozva, magunkról jelentős részben lemondva. Ez bátor, sőt inkább vakmerő tett lenne, ugyanis a film logikája szerint visszafordíthatatlanná is válhatna (a „másikba veszés” kockázatát hordozná magában, másrészt a belső látás élesedése a fizikai gyengüléséhez, azaz a szem rohamos romlásához és végül megvakuláshoz vezetne. A professzorral (Lukáts Andor, aki félelmetes ambivalenciát hordozó karakter ebben a szerepben) ez történt: noha szerelme, akibe „átszubjektált”, már réges-régen elhagyta, ő továbbra is a nő szemével lát – és már semmi mást nem lát, mint az.

*

Ábel (Vilmányi Benett) szubjektátor: képes gyerekekbe szubjektálni, azaz az ő nézőpontjukat felvenni, és ily módon sok-sok elcsatangolt vagy elveszett gyereket megtalálni a hatóságok számára. Ő is elveszett gyerek volt annak idején, 12 évesen; a professzor felfedezte a tehetségét, és a munkatársává tette. Azóta annak jobbkezénél (Nagy Mari) lakik valamiféle fogságban, amelybe belenőtt, ezért nem is igazán érzékeli. A professzor szívrohama révén azonban vákuumhelyzetbe kerül, amely egyszerre teremti meg számára a szabadulás igényét és lehetőségét.

Eddig a kiválasztottságtudatot és hivatásának nemes voltát erős motivációként élte meg, és talán nem is tudta elképzelni, hogy lehetséges lenne számára másfajta élet. Agorafóbiás, sehova sem mer egyedül menni, ami végképp kiszolgáltatottá teszi a környezetének: úgy tűnik, nem is lenne képes tőlük eltávolodni. Ábel élete megnyomorított élet, és nagyjából a munkájával azonos, de csak míg a hangfelvétele alapján meg nem találja egy sok évvel korábbi eltűnési ügy alanyát: Verát (Hartai Petra). A „megtalálást” azonban az ő sajátos módján képzeljük el: engedély nélküli „társbérlőként” belép a lány világába, azaz azt látja, amit Vera, és a szubjektátor segítségével távolról is képes vele lenni. Aztán pedig kinyomozza, hogy hol tud vele a fizikai valóságban is kapcsolatba lépni.

A történet kissé nyakatekert, de látva sokkal magától értetődőbb, mint leírva. Szabó Mátyás remek atmoszférateremtő képességgel vezet be rejtélyes világába, amelynek éppoly természetes alkatrésze a kazettás magnó, mint a mobiltelefon, és szinte semmi igazán informatívat nem tudunk meg róla, tágabb összefüggéseiről, reális viszonyairól.

A professzor fia (Lestyán Attila) az egyetlen, aki a profán háttérre utalóan viselkedik, és ezzel világossá teszi: a szubjektálással akár egész sötét módon is vissza lehetne élni. Karakterének hétköznapisága jót tesz a filmnek, amelyet különben teljesen irreálisnak érzékelnénk, hőseit pedig nem létező világ érthetetlen problémáival szembesülő, lebegő alakoknak. Marián azonban közönségessége, féltékenysége, szeretetvágya és végül megható segítőkészsége révén eredményesen köti össze hétköznapi valóságérzékelésünket és a Látom, amit látsz képekbe oltott filozófiáját. Először azt hittem, ő lesz a film veszedelmes, minden hájjal megkent főgonosza, és azt hiszem, Lestyán azt is jól eljátszotta volna – azért pedig külön dicséret illeti, hogy Marián összetettebbnek bizonyuló személyiségéhez is megtalálta a kulcsot.

*

A Látom, amit látszban mindenki rettentően egyedül van – mindaddig, míg Vera és Ábel össze nem gabalyodik. Hogy megtalálják egymáshoz az utat, azért sokat kell izgulni. Szabó képes elhitetni velünk, hogy az egész világ sorsa múlik azon, képesek lesznek-e ők ketten minden akadályt legyőzni. Aztán határozottan kiteszi a hepiendre vonatkozó kérdőjelet is, ami kellemes borzongással tölti el a nézőt. Ábel ugyanazt teszi, amit egykor a professzor, és ezzel ugyanannak az egész életre szóló fájdalomnak a számára is megnyitja az utat, mint amely a mesterét sújtja. Mégis örömmel nyugtázzuk, hogy így dönt.

Hartai Petra és Vilmányi Benett szerelmespárja sok-sok puha csönddel béleli ki a filmet: finomságuk, tapintatuk és kedvességük szinte védőburkot von köréjük, és annyira összhangban vannak, mintha közös áramkörre lennének kapcsolva.

Nagy Mari Mituch néni szerepében a professzorhoz hasonlóan ambivalens karakter. Az, hogy nevelte, óvja, kiszolgálja Ábelt, de közben a professzor döntéséhez igazodva a börtönőre is, érzésem szerint szinte megoldhatatlan színészi feladat elé állította Nagyot – a sötét oldalát én szinte egyáltalán nem érzékeltem. A professzor kíméletlen önzését és manipulációját annál inkább – Lukáts Andornak két rövid jelenet is elég volt a Látom, amit látsz félelmetes lehetőségeket is hordozó alaptónusát felfesteni.

Láthatunk-e a másik szemével? Nem. Lehetünk-e eggyé egy másik személlyel? Nem. Érdemes-e valakire egészen és egy egész életre rábíznunk magunkat? Talán, de nagyon megjárhatjuk. És mégis: ha nem válaszolunk mindhárom kérdésre igennel, magát az életünket vétjük el.

Fotók: Szilágyi Lenke