Kevesen, alig húszan ülünk a Scruton Belváros alagsorában, de az estnek jót tesz a meghitt, családias hangulat. Oláh József pedig nemcsak a színpadon, de itt is elemében van: a beszélgetésnek vidám és eleven alaphangot ad kiapadhatatlannak látszó mesélőkedve.
Genda Noémi először a kezdetekről, a Parno Graszt indulásáról érdeklődik, amely – mint megtudjuk – abszolút hű ahhoz a szellemiséghez, amelyet az együttes máig képvisel. Már együtt muzsikáltak, mikor egy verseny miatt felutaztak a fővárosba a szabolcs-szatmári Paszabról. Magával a megmérettetéssel nemigen foglalkoztak, utána viszont „csapatták a jóságot” a Fonó előterében. Az örömzenéléssel felhívták magukra a figyelmet; nem sokkal később már saját lemezüket vették fel. Az anekdota alapján az elismertség egy véletlennek köszönhető, a moderátor pedig rá is kérdez arra, a zenész hasonló esetlegességek sorozataként tekint-e a formáció elmúlt harminc évére. Oláh mindenkit megnyugtat: máig sincs bennük semmi tudatosság, ők maguk is felkapják a fejüket mindenre, ami történik velük. Példaként a Pogány Indulóval közös dalukat említi: fodrász fiánál hajvágás közben a rádióban Szirmai Marcell egyik száma szólt. Oláh akkor nem tudott mit kezdeni a trágár zenével, ám három hét múlva bejelentkezett nála a rapper, nem csinálnának-e egy közös dalt. Jól sikerült a közös muzsikálás, ő meg azóta hallgat Pogány Indulót.
Ezután a roma zenéről esik szó: a következő kérdés arra vonatkozik, hogyan működik színpadon a különleges műfaj. A zenekar eleinte kisközösségekben adta a talpalávalót, a 2000-es években érkeztek az első külföldi meghívások, de még ezeken a koncerteken is csak pár száz főnek játszottak. Kihívás volt a nagy színpados váltás, az együttesnek sokat kellett dolgoznia, hogy a zsánernek az új közegben is méltó helye legyen. Felismerték, hogy itt már nem elég kiállni, a fül mellett a szemnek is adni kell valamit. Oláh József legszívesebben felvinne egy lovat a színpadra, igazán az illene a cigány muzsikához, de ennek híján beérik egy LED-fallal, tánccal és egyéb „bűvésztrükkökkel”.
Elismeri, látvány terén még van hova fejlődniük, igyekeznek a stílusukhoz „passzintani” a nagy színpadot. Azt azonban nem hinné, hogy zeneileg újítaniuk kéne: harminc éve azt adják tovább, amit gyerekként magukba szívtak. A közönség megérzi, ha olyan emberek játszanak nekik, akik ott és akkor kizárólag annak a pár órának élnek, amíg tart a koncert, így rövid időre ők is ledobják magukról a gondot. A tiszta örömzenélésből szinte magától értetődően következik, hogy a bandának nincs set listje. Nem kötik magukat egy papírdarabhoz, senki nem mondja meg nekik, hogyan zenéljenek.
„A közönség után játszunk” – foglalja össze Oláh.
Felvetődik a kérdés, hogyan működik a szabad muzsikálás egy másik előadóval együtt. A válasz rövid és velős: sehogy. A legtöbb zenekar Oláh szerint nem tud improvizálni. Mikor a Bohemian Betyarsszal játszottak együtt, kérte a srácokat, hogy menjenek utána, rögtönözzenek, de nem sikerült: „Mi nem vagyunk cigányok, nekünk azt meg kell tanulni” – mondták a másik együttes tagjai. A Parno Graszt esetében segíti a szabad játékot, hogy a zenészek ismerik egymás lélegzetvételét is. Talán ennek az egymásra hangoltságnak is köze lehet ahhoz, hogy nem játszanak balladákat a koncerteken: könnyen elérzékenyülnek, sírni kezdenek, ez pedig ragadós.
Viták azért náluk is előfordulnak, többek között a tradícióval kapcsolatban: meddig lehet elmenni, mit lehet még bevállalni, hogy ne sérüljön a hagyomány? Oláh szerint a Budapestre költözéssel tágult a szelleme – talán jobban is, mint kéne. A fővárosban megismerkedett azzal a közönségigénnyel, amelyet ki kell elégíteni a sikerhez, ennek köszönhetők a különböző együttműködések népszerű előadókkal. Ahogy nyílik a kör, úgy robbannak ki a kisebb-nagyobb viták az együttesen belül, de a zenész szerint ezeknek számos előnye van: többek között megmutatja, hogy a tagokat érdekli, milyen irányba halad a stílusuk. Véleményt cserélnek, és elválik, ki az erősebb. Úgy tűnik, abban azonban egyetértenek, hogy nem árt néhány „szálkát” hagyni a kész dalban, mert attól lesz életszagú. Magáról pedig azt tanulta meg a zenekarvezető, hogy nincs olyan műfaj, amire nemet mondana, ha együtt zenélésről van szó: szerinte a Parno Graszt a változatos stílusú közreműködőkön keresztül frissül fel időről időre, és ez lehetővé teszi, hogy önazonosak maradjanak, azaz ne essenek abba a hibába, ami sok roma bandát távol vitt a cigány kultúrától.
Az együttes történetének fontos mozzanata, hogy eleinte népszerűbbek voltak külföldön, mint itthon. Noha ebbe akkor nem gondoltak bele – örültek, ha hívták őket és zenélhettek –, Oláh visszatekintve úgy hiszi, volt oka a sorrendnek. A kinti turnék nemcsak alázatot tanítottak nekik, de azt is megmutatták, hogy a zene valóban áthidalja az országhatárokat és a nyelvi különbségeket. Bizonyításképp elég volt egy történet arról, hogyan rohamozták meg külföldön fekete gyerekek az együttes táncosait, és kérték őket, mutassák meg a „térdcsapást”. A fiataloknak néhány perc elég volt arra, hogy megtanulják az idegen táncmozdulatot, és azonnal be is építették azt saját mozgáskultúrájukba. A break- és a néptánc pedig tökéletesen megfért egymás mellett.
Pogány Induló neve többször is felmerül az este folyamán, és noha Oláh a közös dal után „megbékélt” a Szirmai képviselte műfajjal, azt sajnálja, hogy a roma gyerekek is inkább ezt hallgatják, mint a hagyományos cigány zenét. Utóbbira egyébként nemcsak a rap, de az általa „roma house”-ként jellemzett stílus is veszélyt jelent, amely „tuctucra” nem lehet rendesen táncolni.
Érdekes módon a magyarokban több a cigány muzsika iránti érdeklődés, míg saját fiataljaikat teljesen beszippantja a modern zene – mintha teher lenne nekik a kultúrájuk.
Habár a Parno Graszt egyik feladatának épp a hagyományőrzést tartja, a tagok tudják, hogy egy fecske nem csinál nyarat, és az igyekezetük elszigetelt kísérlet marad, ha nem csatlakoznak hozzájuk többen. Megoldást jelentene, ha iskolai keretek között is megjelenne a cigány tánc és zene, így a fiatalok később továbbadhatnák a saját gyerekeiknek a tradíciót.
A moderált beszélgetés után a közönség is felteheti kérdéseit, amire Oláh erősen biztatja a hallgatóságot. Az este e kötetlenebb záróakkordja során kerül először szóba az Eurovíziós Dalfesztivál magyar válogatója. A Parno Graszt Már nem szédülök című dalával 2016-ban a döntőig jutott, de nem nyerte meg a versenyt. A zenekarvezetőtől megtudjuk, még arra sem számított, hogy az elődöntőből továbbjutnak, a döntő pedig különösen nagy meglepetés volt. Szerinte a tenyerén hordja őket a Jóisten, hogy nem nyertek. Az Eurovízión „már nem csörömpölhettek volna a kis tamburával”, szükségszerűen más irányba ment volna a zenéjük. Így viszont megmaradhattak olyannak, amilyenek lenni akarnak. Kétségtelen azonban, hogy az együttes nagyon fontos dolgot köszönhet A Dalnak: a hazai ismertséget. A műsor előtt alig játszottak itthon, most pedig évi százhúsz koncertjük van, szeptemberig tele van a naptáruk. Oláh József sosem hitt az egyslágeres zenekarokban, de saját példáján tanulva kellett véleményt változtatnia, hiszen egyetlen dal kellett, hogy a Parno Graszt számára megnyíljon a kapu Magyarország felé.
Fotó: Holla Dániel / Scruton
