Közel 8 évig a Frenák Pál Társulatban táncoltál. Miért érezted úgy, hogy más utakon kell járnod? Mennyiben más az ars poeticája a Juhász Kata Társulatnak, mint a Frenák Pál- féle szerveződésnek?
Kár, hogy a tánc nem lovassport, akkor most kézenfekvőbb képzavarral élhetnék: azt mondanám, hogy mindig is próbáltam egy fenékkel két lovat, sőt? Pali előtt ott volt az orvosi egyetem, a Vígszínház, a külföldi ösztöndíjak és a CNDC Angers, meg az első saját darabok. Amíg a Cie Frenak-nál táncoltam nyakig benne voltam társulatépítésben és a menedzsmentben is, eközben csináltam a saját előadásokat. Csaknem annyi éve építem a saját társulatomat, amennyi ideig Palival dolgoztunk együtt mindennapi szinten, és közben családot is alapítottam. Akkor Pali ars poetica-ját tükröztem a színpadon, azóta meg a sajátomat. Mindketten táncosok vagyunk ezért ezt sem ő, sem én nem fogalmaztuk meg szavakban. Ezzel teoretikus szinten a kritikusoknak érdemes foglalkozniuk. Olyan ez, mint két nyelv: én folyékonyan beszélem a magamét, de a változásban, a fejlődésben hiszek; ezért nem is tudnék, és nem is szeretnék egy ars poetica-t szavakban megfogalmazni és ezáltal rögzíteni.
A Szoborrá avatom című nemrégiben debütált darabban koreográfusként és (egyedüli) táncosként is jelen vagy. Jelent-e másféle koncepciót önmagadat rendezni, mintha egy másik táncost kellene dirigálnod?
A munkamódszer valóban valamelyest különbözik, ha erre gondolsz. Amikor magamat ?rendezem? nyilván jobban rászorulok egy vagy több ?külső? szemre. De akkor is szívesen hívok be másokat a próbafolyamat közben, ha én magam nem vagyok a színpadon. A Szoborrá avatom-ban Márkos Berci és Hock Ernő meg is küzdenek a színészi szerepekkel. Könnyen lehet, hogy ez összefügg azzal, hogy én is benne állok a darab terében, és nem alkalmazzuk az 1-es irányt, tehát nincs kitüntetett nézőpont, ahonnan akár rendezni lehetne, akár nézni kéne a darabot. Ehelyett a nézők körben állnak, vagy akár sétálhatnak is az előadás közben: ugyanúgy változhat a nézőpontjuk, mint az enyém a rendezés során.
Mi inspirált arra, hogy koreográfusként is kipróbáld magad? A mozgás önmagában nem volt elegendő szakmai táptalaj?
Ezt, látod, nem tudom már, túlságosan régen történhetett? De szívesen kitalálok neked erre egy történetet. A mozgás számomra valóban mindig is elementáris szükséglet volt, és mivel mozogni nem lehet artikulálatlanul vagyis koreografálatlanul, biztos az történt, hogy nem volt kéznél senki más, aki koreografált volna. Vagy már elfáradt és nekem még mindig mozoghatnékom volt?
A Rossz tanuló felel című drámapedagógiai programmal is országjáró turnén vagy. Milyen tapasztalataid vannak a fiatalok tánchoz való viszonyáról? Miért érezted szükségesnek, hogy a táncot a pedagógia eszközeivel párosítsd?
Az biztos, hogy nézni szeretik. Nagyon figyelnek, többnyire nagyon jó közönségünk van.
A foglalkozásaink azonban két részből állnak: az első az osztálytermi előadás, a második a didaktikai rész. Főként kérdéseket teszünk csak fel, és próbáljuk rávezetni őket arra, hogy bízzanak magukban ? higgyék el, hogy tudják követni az előadást. Nagyon érdekes figyelni a reakcióikat. Alapvetően két végletes típus van: az egyik nagyon jól veszi a lapokat az előadás során, aktivizálja magát és jól is szórakozik, azonban a didaktikai résznél, a feldolgozó beszélgetésnél bezárkózik. Mindig visszahalljuk tőlük, hogy szokatlan számukra így beszélgetni egy műről. A másik típus erősen őrzi a határait, ragaszkodik a saját nézői szerepéhez, de utána nagyon okosan reflektál a darabra. Ekkor derül ki, hogy tetszett nekik is: előadás közben azonban olykor meggyötörnek, ha nem mernek részt venni a játékban, mert a darab az interakcióra épül.
Azért éreztem szükségesnek ezt beavató programot beindítani, mert az általam ismert francia modellen kívül nem tudok más módszert arra, hogy ez a műfaj hosszabb távon kiléphessen a Magyarországon nagyon szűk rétegkultúra státuszából.
A tánc világnapján, április 29-én mutatták be Like me, like me című darabodat, amely a közösségi médiában való létezést mutatja be a tánc, a videó és a zene regiszterén keresztül. Ez a beavató színház milyen célkitűzéssel jött létre?
Ezt az előadást tulajdonképpen a beavató programunk második lépcsőjeként játsszuk. Az ötlet pedig onnan jött, hogy rájöttem: az osztálytermi beavatók felkeltette kíváncsiságot és érdeklődést kár volna kiaknázatlanul hagyni. Nem az a beavatónk célja, hogy legalább egyszer az életben ilyet is lássanak a diákok, és akkor pipa, hanem hogy kedvet kapjanak ahhoz a fajta rejtvényfejtéshez, amelyet a progresszív színházi törekvések befogadása elvár a közönségétől.
