Korunk meghatározó életszervezési rendszere a kapitalizmus. Életszervezési rendszer alatt azt a legbefolyásosabb eszmekonstrukciót értem, amely az élet majd minden területére kihat, s szervezi az egyén, valamint a közösség életét. Minden ilyen világrendszernek van mítosza, azaz keletkezési és céltörténete, illetve hősei, papjai, energiája, s valamilyen moralitása. A morális itt az adott rendszeren belül értelmezendő jóra és rosszra értendő. Nem egyetemesen, hanem rendszer által meghatározott módon.
A kapitalizmust vezérlő energia a termelés. A termelés tőkét teremt, ami a rendszer alapfeltétele. A bármilyen formában (részvény, készpénz, arany stb.) felhalmozott kincs. A termelés viszont egyedül a fogyasztás tükrében működik. Csak ott van értelme a termelésnek, ahol van fogyasztás. A kettő szintézise pedig tőkéhez vezet. Hegel tapsolna örömében, ha látná, hogy a tézis (termelés), antitézis (fogyasztás) és szintézis (tőke) dialektikáját milyen szépen rajzolja ki a világunk.
A termelés és fogyasztás jin és jangja egymásra épülő, egymást megkívánó elem, amelynek sajátossága, hogy gyorsulásra hajlamos. A cél a minél nagyobb tőke felhalmozása, ami minél nagyobb termelés és minél nagyobb fogyasztással valósulhat csak meg. A kapitalizmus egy folyamatosan gyorsuló rendszer. Ezért van az, hogy úgy érezzük, gyorsul körülöttünk a világ, illetve azt tapasztaljuk, hogy a technológia megannyi kérdésre választ ad, elvileg meg kellene könnyítenie a munkát, és fel kellene szabadítania az egyén idejét, de mégsem ezt teszi. Ellenkezőleg, mintha többet kellene dolgozni, rövidebb idő alatt. Ebben a rendszerben az halad, aki rá tud hangolódni az egyre gyorsuló rendszer ritmusára. E világ jó embere a munkahelyén termel, szabadidejében fogyaszt. Minél többet termel, annál többet kell fogyasztania. Ahhoz, hogy minél többet termeljen, minél hatékonyabbá kell válnia, azaz minél rövidebb idő alatt kell elvégeznie minél több munkát. E rendszerben senki sem kényszerít minket a munkára. A hajtást önként vállaljuk magunkra, hiszen korunk vezérelve ezt diktálja nekünk.
A termelésnek és a fogyasztásnak viszont meg vannak a maguk korlátai. A rendszer egy idő után telítődik, önellentmondásba keveredik. Egyfelől gyorsulna, de immár nincs ahová. Ezt a feszültséget oldja fel a marketing. Ha immár nincs elég fogyasztás, akkor el kell fogadtatni, hogy újabb és újabb dolgokra van szükségünk. A divat, a státus, a pozíció, az egészség mind arra valók, hogy fogyasszunk, fogyasszunk. Korábban nem is tudtunk róla, de ma már majdnem meghalunk, ha nem kapjuk meg azt vagy amazt a dolgot. A marketing a rendszer szintváltása. Amiről nem is tudtuk, hogy szükségünk van, az elénk áll, kívántatja magát. Új telefon, eszköz, otthon, kocsi stb., kell, mert kell! S amikor már a marketing sem elég, akkor következik az, hogy elrontjuk a dolgokat. Bár képesek lennénk tartós eszközöket létrehozni, nem tesszük, mert az ellenkezik a rendszer alapelvével, a termelés-fogyasztás-tőke szentháromságával. S mivel ez a háromság szent, ezért semmi sem túl sok az elérésében.
A kapitalizmus legmegfelelőbb társadalmi rendszere a demokrácia, hiszen ebben a szabad és öntudatos polgár szabadon fogyaszthat. Persze – gyorsan hozzá kell tenni – ha szintén önként eleget termel, s van, amiből fogyasszon.
Rendszerünk – mint minden rendszer – szent terekkel, az alapeszme szimbolikusan megélendő helyeivel is kell rendelkezzen. A kora kétezres évek végéig e hely a bevásárlócsarnok volt, de mára immár a webshop vette át a helyét. Ma a mallokba inkább azért megyünk, hogy a fényben, bőségben, csillogásban kikapcsolódjunk (igen, a természet helyét vette át a pláza). De elsősorban nem ott vásárlunk (azaz fogyasztunk), hanem a webáruházakban.
A kapitalizmus, főleg ebben a veszett formájában rossz. A nyüzsgés felőröli az embert. Megöl a stressz, a kiégés, a körkörös értelmetlenség. S mivel rossz, önként felvetődik, hogy van-e belőle kiút?
A válasz az, hogy van! Csak nagyon nehéz. Lényege ennek pedig az, hogy megállapítjuk, mi az elég, s a megállapított eléggel be is érjük. Azaz megtörjük a termelés-fogyasztás-tőke körét, s figyelmünket, életünk lényegét máshová tesszük át. Ez a trend is kezdi felütni a fejét, csak lassan teszi, óvatosan, mint az, ami kicsi, de óriással kell szembeszálljon. Új történetre van szükségünk. Egy másik, nagy világmagyarázó elvre, mítoszra, ami jobb, mint emez. Új prófétát szomjaz a világ. Egy új messiást, s még az sem baj, ha a régi, s a szavait kicsit figyelmesebben meghallgatjuk.
