Vannak, akik hiszik, hogy a világban valaki vagy valami mutatja nekünk az utat, legyen az akár valamilyen isten, akár egy jól körülhatárolt erkölcsi meggyőződés. Asghar Farhadi filmje mintha ezzel a hittel számolna le, mondván: az élet nem más, mint olyan döntések sorozata, amelyektől örökre megváltozhat minden, és amelyeket nem lehet nem meghozni, mert minden egyes cselekvés egy-egy újabb döntés. És soha nincs egy út ? pláne nincs, ami kijelölné ?, mert egy ügyben egyszerre többeknek is lehet igaza. (Már a platform sem közös: egyszerre van jelen az egyik félnél a vallás diktálta, a másiknál a ?világi? igazság.) Talán ezért is áll a címben, hogy egy elválás története: bár a film nem elsősorban a válásról szól, mégis a pillangó-hatás szerint az indítja be az eseményeket, hogy a feleség, Simin úgy dönt, elköltözik férjétől. Így Nader nővért fogad Alzheimeres apja mellé, majd egy vita során kilöki őt az ajtón ? a nő pedig bepereli őt az erőszakosságért.
A Nader és Simin egyszerre izgalmas thriller, társadalmi és családi dráma, miközben mindvégig az élet legkomolyabb morális kérdéseiről beszél: vajon a tények felsorolása már maga az igazság? Mitől lesz az ember bűnös, és mitől csak hibás? Farhadi mindezt olyan letisztultan, egyértelműen és tökéletes dramaturgiával vezeti elő, ahogyan azt legutóbb a görög tragédiák szerzői tették; így, noha a történetben nincs semmiféle csavar és nem rugaszkodik el a leghétköznapibb témáktól, mégis végig fenntartja a feszültséget, mégis megrázó tud lenni. A forgatókönyv épp olyan, mint a szereplők: nehéz elhinni, hogy színészek játszanak el megírt helyzeteket, mert ritka, hogy minden ennyire logikus, megindokolt és átélhető legyen, s mindezt ráadásul kivétel nélkül remek színészek vigyék színre, olyan természetességgel és hitelességgel, amit filmen már nem lehet tovább fokozni. (Érthető, hogy egyedülálló módon a Berlinálén nem egy színész, hanem a teljes szereplőgárda nyerte el a legjobb színésznek járó díjat.)
Farhadi bizonyos szempontból Nader és Simin kislányát, a tizenegy éves Termehet teszi meg a film főszereplőjévé: rajta keresztül modellezi a (nemcsak) gyermeki, naiv egyszerűség-eszmény összeomlását. Szép jelenet, amikor Termeh először szembesül azzal, hogy néha az igazmondásnál erkölcsileg elfogadhatóbb a hazugság: miután ? felismerve, hogy a kimondott mondatok között taktikus válogatásra van szükség ? a bíróságon apja érdekében nem az igazat mondja a bírónak, elsírja magát. A legszebb a film utolsó jelenete: Termeh a válóper végén a bíró kérdésére válaszolva fel kell, hogy fedje a döntését: melyik szülővel akar maradni? A két szülő a folyosón várja a döntést, de a lány csak nem lép elő a teremből ? aztán megindul a stáblista, és elsötétül a kép. Mert a Nader és Simin csupa olyan kérdést vet fel, amelyre nincs egyértelmű ? vagy talán semmilyen ? válasz, és amelyeket ennek ellenére mégis muszáj valahogy megválaszolni. Nem csoda, hogy hihetetlenül hosszúnak tűnik a várakozás a gyerek döntésére: a kislány ezzel végérvényesen elhagyja a gyerekkort, ahol a jó jó, a rossz rossz, és ahol az erkölcsök és tanítások mindig iránymutatással szolgálnak, és belép abba a világba, ahol magára utaltan percenként kell az életéről döntenie.
Asghar Farhadinak eddig egyetlen filmjét láthatta a magyar közönség, azt is csak a Titanic Filmfesztiválon. Ahogy akkor, az Elly történetében is, ezúttal is csak a konfliktus, a valós cselekmény mellett, mintegy mellesleg jelenik meg az iráni társadalom rajza ? az országé, ahonnan Simin el akar menni, hogy a gyereke ne ?egy ilyen helyen? nőjön fel. Milyen helyen? ? kérdez vissza a válóperes ügyvéd, de erre senki nem válaszol: Farhadi nem kívánja reflektorfénybe tolni az ország súlyos problémáit, de egyértelműnek tartja azok létezését (társadalmi egyenlőtlenségektől a bürokrácián át a nemek közti különbségekig). Farhadi a maguk természetességében mutatja meg a dolgokat, mégis úgy, hogy a kezei közt minden rendkívülinek tűnjön.
A Nader és Simin okos, elegáns, profi, hatásos, izgalmas és megindító film ? két óra után olyan érzéssel állunk fel, mintha Thomas Mann legjobb követőjének vaskos kötetét olvastuk volna ki.
