Honnan nézünk? – Női testek és nézői pozíciók az Apollo Galériában
Az Apollo Galéria Ön itt áll című kiállítása négy női művész alkotásain keresztül azt vizsgálja, miként alakítja a befogadást a mű és a néző közötti távolság, és hogyan hatnak erre azok a társadalmi minták is, amelyek meghatározzák, miként nézünk a testre. A kiállítás két szinten rendez két különböző művészi viszonyt egymás mellé: fent inkább az ellentétek, lent inkább a rezonanciák kerülnek előtérbe.
A kiállításokon általában természetesnek vesszük, hogy a művekhez tartozik egy „megfelelő” nézőpont. Megállunk előttük két lépés távolságban, közelebb lépünk, majd hátrálunk, mintha testünk ösztönösen tudná, honnan tárul fel leginkább a látvány. Mintha létezne egy biztonságos pozíció, ahonnan a mű értelmezhető, uralható marad. Az Apollo Galéria Ön itt áll című kiállítása erre a berögzült elképzelésre kérdez rá. A tér padlóján olvasható instrukciók első pillantásra kapaszkodót kínálnak, kijelölik a néző helyét, és azt sugallják, hogy a művekhez létezik megfelelő távolság. Ám éppen az teszi nyilvánvalóvá ezeknek a pozícióknak a mesterséges voltát, hogy a kiállítás ilyen pontosan kijelöli őket. Nem megerősíti, hanem leleplezi ezt a rendszert.
Ez a kérdés a női test esetében különösen élesen merül fel, hiszen a nőalakot még mindig erősen meghatározza a férfitekintet öröksége. A kurátor, Nagy Nikolett emiatt négy női alkotó munkáin keresztül vizsgálja a tekintet működését, miközben megmutatja, hogy a női testet még ma is erősen alakítják a rávetülő elvárások és beidegződések.
A felső térben Kroó Anita és Nemes Anna munkái erőteljes, szinte kiélezett ellentétben állnak egymással. Kroó Anita kivágatokból épülő kompozíciói a nőiség vadabb, ösztönösebb, nyersebb oldalát idézik. Erőteljes színhasználata, hangsúlyos, sokszor éles formái és gesztusszerű képi megoldásai olyan nőalakokat hívnak elő, amelyek ellenállnak a szelídíthetőségnek és a klasszikus szépségeszményeknek. A női test nála nem idealizált látványként jelenik meg, hanem elementáris, olykor fenyegető, szinte bestiális vagy boszorkányos jelenlétként.
Halkabb, visszafogottabb képi nyelve ellenére kompozíciói mélyen érzelmesek és drámaiak, szinte haikuszerű sűrítettséggel működnek. Míg Kroónál a test inkább a nyersesség, a fragmentáltság és az absztrakció felé mozdul el, addig Nemesnél érzéki, puha, áttetsző jelenlétté válik. A kettőjük közti különbség a képek hangulatában is erősen érződik: az egyikben élek, feszültségek és kitörések dominálnak, a másikban gömbölyűség, transzparencia és szenzibilitás.
Az alsó térben Cservenka Edit és Pap Anita munkái közelebb kerülnek egymáshoz, és sokkal inkább összecsengenek. Cservenka Edit képein absztrakt színfoltokból, elmozduló és feloldódó formákból bontakoznak ki női testek, mintha a figurák a látható és a még csak sejthető határán lebegnének. Pap Anita képeiben a mitikus hangulat, az átváltozás motívuma, valamint a szépség és a nyugtalanság egyszerre jelenik meg. Különösen izgalmas színhasználata pedig tovább erősíti ezt a lebegő, transzformatív állapotot. Pap Anita képein a test egyszerre sebezhető és erős, egyszerre hordoz hiányt, vágyat és változást.
A felső és alsó szint nem csupán fizikailag különül el egymástól, hanem két eltérő befogadói tapasztalatot is létrehoz. Fent inkább a különbségek és az ellentétek erősödnek fel, lent viszont több az átjárás, az egymásrafelelés.
A kiállítás egyik fontos felismerése, hogy a női test nem valami adott és lezárt forma, hanem mindig a körülötte lévő viszonyokkal, a befogadói tekintettel együtt értelmeződik. Egyszerre objektum és ellenálló felület, vágyott kép és kulturális beidegződések hordozója. A kiállítás rámutat, hogy amit természetesnek, kívánatosnak vagy éppen taszítónak látunk, az valójában mindig kulturálisan és társadalmilag konstruált.
Az Apollo Galéria tárlata így a női reprezentáció mellett magáról a nézésről is szól: arról, hogy ki nézhet, honnan nézhet, és milyen hatalommal jár a tekintet.
Fotók: Csiki Vivien/Kultúra.hu
