A tárlat kiindulópontjában az autentikus kéznyom áll — a gesztusfestészet legősibb igénye. A kompozíció az autentikus jelenlétről, a taktilitásról és az auráról szól, amelyet a művész fokozatosan a tabunak számító piaci mechanikák tárgyává tesz, rendel alá.
Gresa most sem finomkodik. Beleáll a valóságba, amelyben a műalkotás nem esztétikai vagy metafizikai értéke miatt kerül falra, hanem mert jó befektetés, mutatós az Instagram-feedben, vagy egyszerűen trendi. Itt a művész nem „zseni”, hanem art director: vizuális stratégiával, brandinggel, és marketinggel tervez. Sőt, gyakran más gyártja le, amit „megálmodott” — jelen esetben a fiktív Gresa Művek Zrt. és annak leányvállalatai, amelyek különféle „szolgáltatásokat” nyújtanak a művészetre éhes fogyasztóknak.
A művekben megjelennek a digitális fragmentumok: szoftveres ecsetnyomok, amelyek háromdimenziós hatást keltenek, majd UV-nyomtatással kerülnek a – hangsúlyosan hagyományos – táblaképre. Van olyan mű, ahol a kézzel festett alap fotója fölé iPaden rajzolt digitális gesztusok kerülnek, majd ezek fehér alányomással és UV-réteggel szervesülnek a festett réteggel – tudatosan elmosva festett és nyomtatott, anyagi és virtuális határát. Ezzel párhuzamosan kibomlik a kiállítás fiktív kerete: a Gresa Művek Zrt. és annak leányvállalatainak termékei, plakátjai, reklámtáblái a művek, amelyek egyszerre parodizálják és húzzák alá a kreatívipar működését.
A koncepció kulcsa Gresa saját, józanodó tapasztalata a művészeti rendszerben: a „karriermodell” illúziója hogyan fordul át egy életminőséget rontó mérgezéssé. A kiállítás szól a művészre kívülről nehezedő nyomásokról, a folyamatos döntéshelyzetek kényszeréről, arról, hogy ma már sokszor nem a műtárgy szentsége, hanem a reklám és a piac működése vezeti a művész kezét.
A tárlat fokozatosan átlép a nyílt reklámesztétikába, ahol a festmény tulajdonképpen hirdetőfelületté válik. A fluoreszkáló plakátfestmények kizárólag a piac nyelvén beszélnek: akciók, kuponok, fizetési ikonok villannak fel a kompozíciókon. A művek első blikkre barátságos popart alkotásoknak tűnnek, azonban amint közelebb lépünk, értelmezzük, hogy tulajdonképpen mit is látunk, észrevehetjük az állítások mögött meghúzódó agresszív arroganciát.
Gresa erre a hibrid nyelvre találta ki a saját műfaját: popceptualizmus – popos vizualitás és konceptuális logika. A művek flat-jellege, könnyed lazasága mögött súlyos társadalomkritika, pontosabban a művészeti piac kritikája, valamint a műtárgy rangjának erodálódására való rámutatás jelenik meg.
A tárlat vállaltan paradox: a reklámnyelv kritikája kereskedelmi galériában, eladó festményeken jelenik meg. Gresa nem elbújik: megmutatja, hogyan inkorporálódik a kritika a rendszerbe. És ettől válik a kiállítás igazán izgalmassá. Warhol, Jeff Koons, Damien Hirst jelentik az inspirációt, ugyanakkor Gresa kritikája a művészeti világgal szemben élesebb, kiábrándultsága súlyosabb. Rámutat a művészeti világ sznob jellegére, a műtárgy árucikké válására. Arra, hogy az érték az árcédulában és nem az műben keresendő. És hogy ebből talán már nincs is kiút.
A kiállítás egyik legerősebb állítása: ma már nemcsak a mű válik áruvá — hanem maga a művész is. Az alkotói identitás nem „belső igazság” többé, hanem piaci pozíció: vizuális branding, engagementre képes feed, jól felépített narratíva. Az ihletett géniuszt felváltja a márkáját menedzselő szakember — a művész mint saját arculatának producere.
Az utolsó mű szójátékkal zár: az OFF egyszerre „kedvezmény” és „kivonulás”. A kérdés marad: lehet-e „kioffolni” ebből a rendszerből, vagy mindössze annyit tehet a művészet, hogy precízen, iróniával, pimaszsággal tükörként használja?
Gresa válasza világos: a festészet még mindig működik – csak ma már márkajelzés alatt. A „semmi” valóban az új „valami”. A festői gesztus ma már nem belső kifejezés, hanem tánc a láthatóságért; a kreativitás stratégiai döntések láncolata lett, amelyben a művészet értékét a konverziók, narratívák és brandkódok igazolják. Hol húzható meg a művészet határa, ha minden formai döntés egyben piaci pozicionálás? És mi marad a művészből, ha a brand az, amely túléli?
Fotók: Hegyi Júlia Lili / Kultúra.hu
