Önéletrajziság és személyesség

A New York-palota adott otthont október 26-án Bartis Attila legfrissebb regénye, A vége debütáló bemutatójának, mely házigazdája Juhász Anna volt. A szép számban összegyűlt közönséget elsőként Nyáry Krisztián, a Magvető Könyvkiadó igazgatója köszöntötte. Bartis Attila 2001-ben megjelent, legutóbbi regényét, A nyugalmat generációs szövegnek nevezte, melyért rajongtak az akkori egyetemisták, huszonévesek. ?Azon gondolkodtunk, hogy vajon azok, akik akkor hosszú, tömött sorokban álltak A nyugalomért, azok ma ugyanúgy lelkesednek-e Bartis legújabb kötetéért, valamint a mai huszonéveseknek is magától értetődően szükséges-e rajonganiuk érte?? ? tette fel a kérdést, melynek válasza ? ahogyan utalt is erre ? később fog csak tudatosulni mindannyiunk, olvasók számára is.

Nyáry Krisztián beszéde után Juhász Anna vette át a szót, aki a beszélgetés elején már kijelölte annak fontosabb irányait, mint a ?titokkeresés?, ?az író megismerése? ? A vége kulisszatitkainak feltárása. Ennek fényében járta körbe elsőként a szerző ?élethelyszíneit?, amely helyeken az eddigiek során élt. Köztük említette Juhász Anna Jáva szigetét is, ahol Bartis megírta legfrissebb kötete legnagyobb részét. A szerző a kérdésére, amely szerint menekülés volt-e az, hogy Európától nagyjából tízezer kilométerre távolodott el annak érdekében, hogy megírja a regényét, azt válaszolta, hogy őt az vezette: minél messzebb kerüljön Európától. ?Ha nekem elvárásom volt ezzel az úttal kapcsolatban, akkor az isten igazából az volt, hogy azt a világos lássam kicsit messzebbről, amiben élek? ? mondta el. Ehhez kiváló helyszínnek mutatkozott számára Yogyakarta, a Jáva-szigetek, egyben Indonézia egyik legfontosabb kulturális központja.

Juhász Anna következő kérdése arra vonatkozott, hogy amíg el nem jutott Jávára, A végének mekkora része volt meg, mi született meg addigra. Erre Bartis Attila elmesélte, hogy Kréta szigetén kezdte el írni a regényt 2002-ben ? ekkorra született meg az a nyelv, amelyen megszólaltatná a szöveget, illetve főhősének alakja is. ?Elég sok rész megszületett a regényből 2006-ig, viszont ez évben halt meg apám ? osztotta meg a közönséggel. ? A rá vonatkozó részletek nagy részét így át kellett húznom, hiszen ezek átértékelődtek ebből a nézőpontból.?

Ezt követően Bartis Attila személyes élményeiről is beszámolt, mely a New York-palotához kötötte: megtudhattuk, tízéves volt, amikor édesapjával először látogatták meg a bemutató helyszínéül szolgáló épületet, valamint azt is, hogy az esküvőjük után közvetlenül az első útjuk ide vezetett, hogy a feleségével somlói galuskát ehessenek. Ehhez kapcsolódóan Juhász Anna rákérdezett A vége főhőse, Szabad András és a szerző életrajza közti viszonyra. ?Fontos dolog, hogy megtudjuk, mennyi a valóság és mennyi az írói történetszövés a regényben? ? emelte ki. Bartis Attila ebben a kérdésben rámutatott, hogy különbséget kell tennünk személyesség és önéletrajziság között abban a tekintetben, hogy egy-egy tárgy, esemény, átélt tapasztalat ? amely a szövegben is helyet kap ? mekkora mértékben utal a valóságra. Az önéletrajz kapcsán egy olyan személyes tárgyának a történetét hozta fel példaként, amely A végébe is beépült: egy, a nagyanyjától kapott fakarikáról volt szó, melyet előbb egy fabatkaként, majd egy kínai sakkjáték-figuraként ismert meg és fedezett fel. Ezzel összefüggésben humorosan hozzá is tette, hogy nem is áll szándékában tisztán önéletrajzi szöveget írni: ?ha én valaha az életben írnék önéletrajzot, egész biztos úgy kezdődne, hogy Bartis Attilának hívnak, 1968. január 22-én születtem ? és dögunalmas lenne.?

Majd Bartis fotóművészetét, regényeivel való viszonyát járták körbe Juhász Anna kérdései ? maradva az önéletrajziság problémakörénél, hiszen köztudott, hogy a szerző maga is foglalkozik fotográfiával, ahogyan A vége főhőse, Szabad András is. Egy bizonyos ponton, ahogyan azt Bartis Attila is bevallotta, nehezen választja el önmagától könyvének főhősét ? legalábbis abban a vonatkozásban, hogy mit jelent Szabad András számára a fényképészet. Mindenesetre fotókészítői ars poeticájában összefoglalta, hogy elsősorban arra összpontosít egy-egy kép készítése során, hogy a valóságban látható perspektívában egy kép esetén mi az, amit a fotóművész megláthat ? mi az az esztétikai értelemben vett ?többlettartalom?, amelyet megakar velük mutatni a közönség számára. ?Olyan mértékben nem tudunk elvonatkoztatni a valóságtól; olyan mértékben kötjük össze a fotográfián látható valóságot a megtapasztalttal ? és ha valami foglalkoztatja A vége főhősét, akkor az többek között éppen ez? ? állapította meg. Valamint reményét fejezte ki abban, hogy a Jáva-szigeten töltött ideje alatt készített fotóiból kiállítás is nyílhat Budapesten.

A beszélgetés végén Juhász Anna visszakanyarodott A vége megírásának körülményeire, amely kapcsán a szerző elmondta, hogy miután idén tavasszal visszatért Jáváról, még bőven akadt vele munkája. ?A végét írtam itthon? ? említette a regénye kapcsán, valamint hozzátette: nem volt könnyű befejeznie, miután visszatért Budapestre. Majd az este házigazdája felelevenítette, hogy ugyanabban az időben, amikor Bartis Attila visszatért, Háy János kötetbemutatóján vett részt, ahol az író elmondta, hogy számára a könyv befejezése inkább gyászt, sem mint megkönnyebbülést jelentett számára. Bartis arra a kérdésre, ő hogyan élte meg regényének befejezését, ellentmondásos érzéseiről adott számot: ?hosszabb időn keresztül bíztattam magam, hogy jobban fogom érezni magam tőle ? katarzist vártam, megkönnyebbülést, aztán egyszer csak úgy vége lett. Ennek megvannak az örömei, mint ez a bemutató is ? hazudik, aki azt állítja, hogy neki ez nem jelent örömöt, viszont az, hogy fogódzóra találhatnék ebben, az nem történt meg.?