Miskolc a kultúra évének hirdette meg 2023-at, és kétségtelenül számos évforduló: a színházé, Ferenczi Sándoré, a bábszínházé, a város szimfonikus zenekaráé, a rockfesztiválé és az állatkerté, vagyis jeles napok sora indokolja ezt a döntést. Mégis szokatlan, hogy egy város magára mutatva kulturális évet hirdessen: kivagyiságnak, túlzott merészségnek tűnik, sőt mi több, a vakmerőség és az időszerűtlenség vádját is magára vonhatja, hiszen manapság inkább arról érkeznek hírek, hogy rengeteg anyagi problémával küzdenek a nagyvárosaink, vissza kell fogniuk az úgymond luxuskiadásaikat, és a kultúrát sajnos sokszor ezek közé szokták sorolni. Mi bátorította az önkormányzatot erre a döntésre, és mit tehet annak érdekében, hogy a kultúra prioritása ne maradjon Miskolcon csupán jól hangzó szólam? Mi a mélyebb értelme annak az ön által is használt jelmondatnak, hogy A kultúra várost épít, és hogyan alkalmazható ez specifikusan Miskolcra?
Miskolc negyven éven át szürke iparváros volt, amelyet sokan már csupán azzal a néhány szóval teljeskörűen jellemezhetőnek tartottak, hogy vaskohászat, acélipar és gépgyártás. Ezek azonban a ’90-es években összeomlottak, kétségbeesést, a régi identitás megszűnését és az új bizonytalanságát hagyva maguk után. A polgárság meggyengülése, az exportálható tudással rendelkező, 18 és 35 év közötti fiatalok elvándorlása, a népesség hatvanezres csökkenése az utóbbi harminc évben óriási csapás, sőt tragédia volt Miskolc számára. De már a 2000-es évek elején magához tért az óriási pofon után, és hozzálátott, hogy átalakítsa a gazdaságát. Új cégek jelentek meg, köztük a Bosch és a Joyson, ipari parkok épültek, amelyekben néhány száz fős cégek telepedtek meg, és ezek révén csökkent a kiszolgáltatottságunk. Az idegenforgalom szerepe pedig nagyon indokoltan felértékelődött. Miskolc ugyanis négy csodálatos, tömegeket vonzó desztinációja révén egészen kivételes település: Tapolca, az Avas – amelynek pincéi a gasztroturizmus szempontjából unikálisak –, Diósgyőr mint történelmi emlékhely, valamint az aktív turizmus híveit mágnesként vonzó Lillafüred és a Bükk méltán szerepelnek minden turistatájékoztatóban.
Az, hogy A kultúra várost épít, másfél évtizeddel ezelőtti szlogen, akkor ugyanis Miskolc az Európa Kulturális Fővárosa címre pályázott, és az elnyerése érdekében roppant nagy erőfeszítéseket tett, de végül Pécsnek adatott meg a lehetőség. Abban, hogy a kultúra városának nevezzük Miskolcot, semmi túlzás nincsen: a színházunkra, az ország első, idén kétszáz éves kőszínházára, a hatvanéves szimfonikus zenekarunkra és a harmincéves bábszínházunkra egyaránt gondolhatunk, amikor ezt mondjuk.
Másrészt teljesen nyilvánvaló, hogy ha valahol, hát Miskolcon nagyon érdemes a kultúrába fektetni, hiszen százéves, ma is eleven hagyománya van a kultúra iránti igénynek, a polgárságunk kultúra iránti fokozott érdeklődésének, odaadásának. Ennek érzékeltetésére már egy rövid felsorolás is elég: a Kocsonyafesztivál, a korábbi, nemzetközi hírű operafesztivál, a Cinefest (a legnagyobb magyar filmfesztivál), a Miskolci Építész Műhely, a művésztelep, országos hírű irodalmi folyóiratunk, a Műút, az Avasi Borangolás és az Avasi Kvaterka, a Gasztroplacc és a grafikai biennálé, az első magyar rockfesztivál, más néven Kelet Woodstockja, amelyet ötven éve Diósgyőrben rendeztek, és idén nyáron újra megrendezzük: ezek így együtt kulturális értelemben az egyik leggazdagabb örökségű magyar város képét festik fel.
Több híres zenekar indult innét, József Attila Lillafüreden írta az Ódát, Miskolcon született Szabó Lőrinc. Az a célunk, hogy minél többeket ide- vagy visszavonzzunk ezzel a gazdagsággal, hogy további munkahelyeket teremtsünk, hogy bérlakásprogrammal segítsük a letelepedést, és minél gazdagabb sportolási lehetőségeket biztosítsunk. Churchill a második világháború idején hevesen tiltakozott, amikor a brit kulturális költségvetést meg akarták kurtítani, és azzal érvelt a terv ellen, hogy ha a kultúrától elveszik a forrásokat, akkor egyáltalán miért lesz érdemes a háború fájdalmait és veszteségeit vállalni. Mi ennek szellemében nagyon hiszünk abban, hogy erőnkhöz mérten igenis minél több pénzt kell tennünk a kultúrába. Déryné, a százötven éve elhunyt Latabár Endre, az Oscar-díjas forgatókönyvíró-filmrendező, Pressburger Imre, Kondor Béla, Fecske Csaba, Zemlényi Attila és alkotótársa, a múlt évben tragikus körülmények között elhunyt Kabai Lóránt városában ez kötelességünk is. Meggyőződésünk, hogy ha valamire, a kultúrára érdemes áldozni, mert több tízezer ember komfortérzetén javíthatunk vele.
Felújítják a kilátót, a város jelképét. Milyen lesz, ha elkészül?
Olyan, mint eddig, csak modernebb, korszerűbb, a 21. századi igényeknek és elvárásoknak megfelelő. Amennyire csak lehet, akadálymentesített és energiahatékonyabb. Új épületgépészettel és speciális burkolattal látjuk el, amely lehetővé teszi, hogy egyfajta vetítővászonként is funkcionálhasson majd.
Mikorra lesz kész? Milyen funkciókat szánnak neki? Minek tulajdonítja, hogy mint egy könyvben nemrég láttam, sok miskolci a karjára tetováltatja a sziluettjét?
A kilátónk is jubiláns: idén hatvanéves. Nem volt már méltó állapotban: összegraffitizték, a környezete burkolatfelújításra szorult, és a közvilágítás is jócskán hagyott kívánnivalókat maga után arrafelé. Hőszigetelésre és a négy évszakossá tételére volt szükség. Az, hogy az Avas, ez a fantasztikus helyszín nálunk a város közepén van, igazi csoda. A Bécs szélén található, varázslatos hangulatú Grinzinghez hasonló. A keleti részt, a Horváth-tetőt már korábban felújítottuk, és most ezzel tesszük teljessé a megkezdett munkát. A görkori- és deszkapark, a kutyapálya és a játszótér mellé látványszőlészetet, színpadot, éttermet és ajándékboltot álmodtunk meg. A munkálatok ez év végéig befejeződnek, a későbbiekben pedig európai uniós forrásból a kilátó megközelítését lehetővé tevő kabinos sífelvonó építését tervezzük.
Ha vonattal érkezik az ember Miskolcra, és meglátja a kilátót, úgy érzi, hazaérkezett. Mivel szinte a város minden részéből látható, iránytűként, a tájékozódást segítő látványelemként is fontos szerepe van:
mindig megmutatja, merre van az otthon.
Amikor 2021-ben fényfüzérekkel az ország legnagyobb karácsonyfájává változtattuk, tömegek mentek fel elé fényképezkedni. Jóval több mint épület: jelkép, a Centrum áruház mellett a város egyik leggyakrabban használt, legismertebb és legkedveltebb „logója”, amihez minden miskolci kötődik. Amióta hatvan éve átadták, egyre erőteljesebb szerepet töltött be a miskolciak életében. Organikusan, magától vált szimbólummá, mára pedig a „miskolciság” egyik alapvető elemévé. Ott volt és van számos itteni cég, intézmény, civil közösség logójában, és összeforrt a várossal: azzal, amit Miskolc, és azzal, amit miskolcinak lenni jelent. Soha nem vesztette el a rangját és a fontosságát – még abban az időben sem, amikor elhanyagolták, és méltatlan állapotba került.
A kilátót környező sétányok megújításával olyan közösségi tér létrehozására törekszünk, amelyet szeretnek és be is laknak majd a miskolciak. A Horváth-tetőn ez már megvalósult: a lépcsőzetesen kialakított tematikus teraszokon folyamatosan telt ház van. Hasonlót remélünk a kilátó megújításától. Az Avas oldala nyolcszáz tárolópincét rejt, ahonnét annak idején a Balti- és a Fekete-tenger vidékére borszállítmányok indultak, a szocializmus időszakában azonban megkopott a környék fénye. Mi életteli szórakoztató és kulturális negyedként képzeljük el, ezért szeretnénk rendszeresen programokkal megtölteni. Ilyen például a tízezreket vonzó Avasi Borangolás májusban.
Mik a városnak azok a legsúlyosabb problémái, amelyek enyhítésében szerepe lehet a kultúra középpontba állításának?
A költségvetésünk szűkös, de éppen emiatt hisszük még inkább azt, hogy fokozottan kell költenünk kulturális és közösségi programokra. A miskolciak ugyanis ki vannak éhezve rájuk, és a kulturális terület olyan, hogy már kevés pénzből, értsd: néhány tíz- vagy százmillió forintból is nagyon látványos eredményeket lehet elérni. Az operafesztivált azonban, mivel évente félmilliárdos költségvonzata lenne, sajnos egyelőre nem tudjuk feléleszteni. Nehezíti a dolgunkat a háború is, mert a keleti művészek korábban a komolyzene országútján Miskolcon haladtak át Nyugat-Európa felé. Ez az eleven áramlás a háború kitörésével megszűnt, ezért most a meglévő értékeinkre kell ráerősítenünk. Ezért annyira fontos az Avas rendbetétele vagy a Hodobay program, amely a belváros rehabilitációját, régi szép épületeinek felújítását tűzi ki célul. Nagy büszkeségeink a felújított Zsófia-kilátó és a fehérkőlápai turistaház is, amely tavaly az év turistaháza lett.
Miskolcon három Michelin-tányéros étterem működik, és Közép-Európában egyedülálló barlangfürdője van. Olyan város, ahol több napot is eltölthetünk anélkül, hogy unatkoznánk. A belváros közepén egyedülálló szépségű ikonosztáz, a Herman Ottó Múzeumban hétmillió éves, a bükkábrányi bányafeltárás során 2007-ben megtalált mocsári ősciprusok várják a turistákat. Ahhoz, hogy a város megtartó erejét növeljük, munkahelyteremtés, új vállalkozások kellenek, és a cégek nagyobb eséllyel tudnak kellő számban idevonzani munkaerőt, ha mi a szabadidő eltöltésének vonzó kínálatát tudjuk felmutatni. E téren közös programok szervezése révén az egyetemmel is bőven fejleszthető még a város együttműködése.
A legnehezebb ügy a jelenlegi helyzetben a finanszírozás kérdése. Ahogyan a színházat anno a miskolciak összefogásával tudták felépíteni, most, az energiaválság és a vágtató infláció idején ismét az adakozás tette lehetővé, hogy itt más településektől eltérően még rövid időre se kelljen bezárnia. Helyi polgárok, cégek, közösségek és persze az önkormányzat fogott össze, hogy ez így lehessen. Hogy Miskolcon mennyire fontos a kultúra, azt jól mutatja, hogy rezsidíjrobbanás ide, rekordinfláció oda, nálunk most is hosszú sor kígyózott a színház jegyirodája előtt, amikor a bérletek árusítása megkezdődött.
Mit lehet kezdeni az ipari múlt épített örökségével, tehertételével? Hogyan fordíthatná előnyére a város ezt a ma szinte kezelhetetlennek tűnő problématömeget, a rengeteg épület funkciótlanná válását?
Őrizni kell mindent, ami érték, legyen szó akár az egyetemisták körében kultikus rangú selmeci hagyományokról, akár a bányászokéiról, köztük a bányászzenekarokéiról. Ezek kitéphetetlenül hozzátartoznak Miskolc történetéhez, önazonosságához.
Az ipari örökség megfelelő ápolása és hasznosítása régi adóssága a mindenkori városvezetésnek – de ezt azért magyarázza az, hogy a kohászati üzemek tulajdonviszonyai elég bonyolultak voltak, hogy jelenleg is számos működő ipari vállalkozás van a területen, és hogy nem teljesen tisztázott, mit hagytak maguk után az ipari évtizedek környezetvédelmi szempontból: hogy mi van a földben.
Sokan, köztük a Kohászati Múzeum, helyi közösségek és civil szervezetek tesznek komoly erőfeszítéseket az ipari örökség emlékének elevenen tartására. Például az Észak-keleti Átjáró Egyesület, amely kiadványokkal, túrákkal, tárlatokkal tekint vissza rá, mutatja be, idézi fel. A miskolci identitáshoz az ipari múlt és a Vasgyár műemléki értékű vörös téglás épületei éppúgy hozzátartoznak, mint a Szinva, a diósgyőri vár, az Avas pincesorai vagy a kilátó.
Fotók: Éder Vera / Kultúra.hu
