Összhangzattan - MI A MAGYAR?

Gulyás Gábor kurátor nagyszabású koncepciója azon a vonalon indult el, amit osztrák, német, svájci kurátorok évekkel korábban megkezdtek: nehezen kibeszélhető társadalmi jelenségeket vizsgálnak a képzőművészet tükrében. A kiállítás logikája ebből fakadóan nem egyirányú, hanem körkörös; belső összefüggések finom hálózata szövi át, az ismétlődések és párhuzamok, a kérdésekre adott többféle válasz lehetőségét felkínáló, elfogadó attitűd pedig finoman elemeli az egész témát a közvetlen politikai-társadalmi vonatkozásoktól. Gulyás tárlata attól lett kitűnő, hogy ezt a megbékélő, odafigyelő, a másikat is szóhoz engedő figyelmet nem tolja a koncepció előterébe, nem kényszeríti rá sem a nézőre, sem az alkotásokra, hanem a háttérből, jó pedagógus módjára olyan légkört teremt, amiben szabadon kibontakozhatnak a gondolatok.

A téma ? noha legalább kétszáz éve nem veszít aktualitásából ? igazán alapos áttekintést, közös élményként megélhető teret nem szokott kapni. Miközben burjánzik a nemzeti önazonosság nyilvános és félnyilvános szakirodalma, ritkán lehet része a közös gondolkodásnak. Ehhez képest talán nem olyan sok félszáz kortárs művész válasza az egyszerűen föltett kérdésre, mégis ez a kiállítás a maga nemében úttörő vállalkozás, nem mindennapi bátorsággal és érzékenységgel megvalósítva. (Ráadásul a legjobbkor, gondolnánk, ha a magyar közelmúlt immár húsz éve nem adott volna ugyanilyen aktuális pillanatokat egy hasonló kezdeményezésre.) Ugyanakkor az anyagra nem nyomta rá a bélyegét a korábbi hiány, nem olyan művek szerepelnek, amelyek önmagukban már jóval korábban megfogalmazták a magyar karakter, a magyar identitás kérdéskörét. Az itt látható munkák egynegyede kifejezetten erre a kiállításra készült, a többi is az utóbbi néhány év termése, tehát

Gulyás felkérése valóban kortárs válaszokat hívott elő.

Szépen simulnak össze az egyes szekciók, differenciáltan fogalmazódnak meg a gyakran kényes-kínos kérdéskörök, üdítő irónia járja át a termek sorát. Mindjárt a felütés, a bejárattal szemben elhelyezett mű ? Gerhes Gábor lightboxra ragasztott fotója a Holdra magyar zászlót tűző űrhajósról ? meghatározza azt az atmoszférát, amiben a vágyak, álmok, ösztönök és a realitás egymáshoz képest folyton újraértelmeződhetnek. Az első szekció, amelyikben a történelmi és mitikus múlt elemei jelennek meg a kortárs kifejezésmódban, talán a kiállítás legszarkasztikusabb egysége; Szolnoki József ?hunológiája?, Kovách Gergő-Péli Barna-Kotormán Norbert ló mellett fülelő hun fejedelme és rockbandában nyomuló Mátyás királya, Neuberger István katolizált sámán-asztrológiája a csúsztatott múlt-értelmezés paródiájával briliáns bevezetőt kínál. A folytatás már komolyabb, mélyen megélt patrióta érzelmeket és gondolatokat mozgósít: látványos olvasóterembe érünk, ahol a falakat íróktól és gondolkodóktól válogatott idézetek borítják, Széchenyitől Antall Józsefig. Itt kap határozott kontúrt a régóta uralkodó szekértábor-logika mélyén húzódó alapkérdés, a ?magyar? és az ?idegen? fogalma körüli diskurzus. Itt hagyjuk el a múltat, ezzel a hangoltsággal érünk a jelenbe.

A további szekciókban az előítéletek, minták, sztereotípiák és szerepválasztások, a ?magyar karakter? patentjei és a magyar köztudat hiányosságai erős művekben fogalmazódnak meg. Benczúr Emese remek térinstallációjában a beszűkült nemzeti tudat válik átlátszó gumiszobává, Szirtes János videója és Mátrai Erik József Attila-szerepjátéka elementáris érzelmeket mozgat meg; Kupcsik Adrián hármas önarcképe ? kínai, cigány és zsidó szerepben ? gazdag metafora, dr. Máriás politikus-portréi pikáns parafrázisok, Fabricius Anna fotósorozata kitűnő kisesszé a közösségekről. Maga a tér is belép a diskurzusba: Csiszér Zsuzsi installációjában a válaszadás, a döntés kényszere pszichózissá válik, Jakatics-Szabó Veronika lírai képregénye tapétaként került egy falra, Mátrai Erik camera obscurája egy üres zászlótartóból növeszt fekete zászló-árnyékot. A Borsos Lőrinc alkotópáros lassan leomló, interaktív Parlament-makettje vagy Koronczi Endre saját magát szembeköpő ügynök-figurája olyan érzékeny területeket érint, amelyeket még csak most kezd fölfedezni a kortárs művészet.