Táncrajongóként már akkor tudtam, hogy imádni fogom az előadást, amikor virtuális postaládámba ?pottyant? a ?Szeretettel meghívjuk a Mi a kortárs tánc és hol vagyok ebben én? című előadásra?? kezdetű levél. A leírás alapján az interaktív produkció azoknak nyújtja a legtöbbet, akik nem ismerik behatóan a műfajt, viszont nyitottak arra, hogy közelebb engedjék magukhoz.
Amikor mindenki megérkezett és elfoglalta helyét a közönség soraiban, egy csapat húsz év körüli fiatal lépett színpadra testhez simuló, szürke-kék kezeslábasban. A táncosok forogtak, földön csúsztak, egymás tükörképeiként mozogtak és átszellemült arccal tartottak ki hihetetlenül nehéznek tűnő pózokat hosszú másodpercekig. A közönség zsizsegését hirtelen felváltotta a tátott szájak csendje, amelyet csak a meztelen lábak csikorgása, az olykor nagyot roppanó izületek és a hosszú és mély lélegzetvételek törtek meg. A performansz végeztével a fiatalok félkörbe ültek és színpadra lépett Lőrinc Katalin táncművész, koreográfus, egyetemi tanár. A modern tánc osztály tagjai percekig boncolgatták tanárukkal mit is jelent a tánc és hol a helye a társadalomban. Az egyik fiatal művész szerint például azért nehéz olyan széles körben megismertetni az emberekkel a koreográfiákat, mert a tánc illékony és megismételhetetlen, és még a filmszalag sem adja vissza azt az élményt, amelyet élőben látunk.
A beszélgetés után a táncosok a színpad mögé mentek átöltözni, Lőrinc Katalin pedig a közönség felé fordulva feltette a kérdést, hogy vajon a társadalomnak és a hatalomnak mennyire van szüksége művészetre, azon belül is táncra.
?XIV. Lajos idejében a tánc az udvar hatalmi eszköze volt. A felvilágosodás idején már színházak nyíltak és a polgári réteg is nézte, művelte a táncot. A klasszikus balett az abszolutizmus utolsó fellegvárában, a cári Oroszországban jutott fel a csúcsra. Most nézzünk meg egy részletet egy orosz balettelőadásból, csak hogy lássuk, mihez képest modern a modern? ? válaszolta meg saját költői kérdését a mesternő.
A bejátszásból jól látszott, hogy a klasszikus balett a csillámporba forgatott porcelánbabákra emlékeztető mosolygó balerinák elragadó világa, ahol a pontosság, az elegancia és a maximális testuralás a legfontosabb.
Ezzel szemben a XX. század elején a táncosoknak új igényeik támadtak. A pszichológiából mindenki által elismert komoly tudományág lett és fontos lett a női egyenjogúság kérdése is. Ebben az időszakban lépett színpadra Isadora Duncan, aki mezítláb táncolt koreográfiáival a szabadságot, a női lélek alkotó erejét mutatta meg a közönségnek.
Az európai expresszionizmus legkiemelkedőbb alakjaként Pina Bausch-t tartják számon, aki szerint a táncban nem az a fontos, hogy szépek legyünk, hanem hogy kendőzetlenül megmutassunk mindent, ami foglalkoztat még akkor is ha csúnya. A táncosnőt a hétköznapi kapcsolatok foglalkoztatták, azon belül is a férfiak és nők szerepe a társadalomban. A koreográfus egy Ruhr-vidéki kisvárosban született, a szüleinek kávéháza volt, melynek pezsgő életéből sokszor merített ihletet koreográfiáihoz. A Magyar Táncművészeti Egyetem hallgatói a Café Müller című darabból adtak elő egy részletet.
A fiatal táncosok mozgása erőteljes és magával ragadó volt. A jelenetben három szereplő állt a színpadon. A férfi és a nő szorosan ölelték egymást, az öltönyös harmadik fél pedig szigorú arccal bontotta ki őket újra és újra az összefonódásból. Ezután felemelte és a fiú ölébe tette a lányt, aki mindig a földre esett, de felkelt, hogy karjaiba zárhassa partnerét. Az egész jelenet olyan volt, mintha megpróbálnád elválasztani a mágnestől a fémet. A performansz belemarkolt a közönség szívébe és minden egyes földre hullással újra és újra kitépte azt.
Nagyszerű volt figyelni a táncosok arcát, ahogy újra és újra átélik a szétválasztást és az egymásra találást. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a könnyed játéknak tűnő mozgás mögött mindig kemény munkát végeznek az izmok. Folyamatosan arra gondoltam, hogyan tud a táncos olyan könnyedén földre zuhanni és felemelkedni, mint egy tollpihe, amellyel játszik a szél.
A mesternő ezt követően rátért napjaink kortárs táncának ihletforrásaira. Elmondta, hogy az előadók koreográfiáik összeállításaikor merítenek a távol-keleti harcművészetekből, a jelnyelvből, a kontaktechnikából, az electro boogie-ból, a cirkusz művészek technikáiból és a latin táncokból is.
A mozdulatsorokkal illusztrált tánctörténeti kitekintést követően az egyetem hallgatóinak egyéni produkcióit csodálhatta meg a közönség. Egy egy ütemesebb zenére előadott elképesztően koherens és magával ragadó jelenetnél elégedetten bólogattam, hogy ?én mondtam hogy a ?tuctucra? is lehet táncolni?.
Bár a szólók közül mindegyik bámulatos volt, egyet mégis szeretnék kiemelni. A táncos a színpadra lépés előtt elmondta, hogy a koreográfia, amelyet saját maga állított össze, azokról az érzésekről szól, amelyeket hosszú ideig elfojtott magában. Az előadó kék kontaktlencsében, neonfényben ketrecből kiszabadult éjszakai állatként szellemült át azzá a kísértéssé, amely hosszú ideje próbált előtörni belőle. Eggyé vált a mozdulatokkal és olyan elképesztően erős, impulzív és őszinte koreográfiát adott elő, ami nyomott hagyott a közönség lelkén.
Az előadás másik különlegessége az volt, hogy az esemény moderátora számos fontos kérdést intézett a táncosokhoz szerepeikkel kapcsolatban. Így nem csupán gyönyörködhettünk a testek elképesztő mozgásában, de közelebb kerülhettünk a mozdulatok fogalmazóinak lelki folyamataihoz is. Akadt, aki azt mondta: tánc közben Istenhez imádkozik, mások arra gondolnak, hogy milyen csodálatos együtt lélegezni a többiekkel.
Még interaktívabbá tette a programot, hogy az utolsó percekben a mesternő a közönség felé fordult és megkérdezte, van-e olyan zene a tarsolyunkban, amelyre szívesen látnánk improvizációt. Úgy estem ki a padból, mint egy kisdiák, aki élete legjobb háziját hozta össze a tanórára, hiszen tudtam, hogy van nálam egy dal, amelyet fejben már százszor megkoreografáltam. Kíváncsi voltam, vajon milyen érzések szabadulnak fel azokban, akik először hallják Indila Derniére Danse című szerzeményét. Nem csalódtam, a táncosok úgy mozogtak a dallamra, mintha egész nap ezt gyakorolták volna, bebizonyítva, hogy mindenre, bármire és a semmire is lehet táncolni.
Klasszikusbalett-rajongóként nagyon szkeptikus voltam, amikor először keveredtem be egy kortárs tánc előadásra. Már nem emlékszem, mi volt a darab címe, arra sem, hogy kik táncolták el, csak arra, hogy magába szippantott és minden kortárs tánccal kapcsolatos előítéletem egy szempillantás alatt szertefoszlott. Azt az előadást úgy tartom számon, mint a darab, amely miatt beleszerettem a kortárs táncba. Lőrinc Katalin és növendékeinek performanszára pedig egész életemben úgy fogok emlékezni, hogy az előadás, amely közben megértettem valamit, amit annyira szeretek.
A kortárs tánc nem klasszikus balett, tehát ha valaki azt várja az előadástól, hogy a táncosnők fodros ruhában, kemény cipőben egyszerre pördülnek meg 32-szer a saját tengelyük körül, csalódni fog. Azok azonban, akik nyitottak az emberi test végtelen kifejező erejére, az arc vonásainak játékosságára, az őszinte lelkek táncára és arra, hogy a tradíciókon túl is milyen színes a világ, bátran váltsanak jegyet egy kortárs tánc előadásra, hátha beleszeretnek.
Jámbor-Miniska Zsejke
Fotók: Eifert János
