Oroszlán Szonját és Szente Vajkot ugyanezeken a deszkákon, részint ugyancsak Neil Simonban, vagy szintén Szirtes Tamás-rendezésben már volt okunk dicsérni is; a vendégművész Csányi Sándort pedig sokszor, másutt. Mi történhetett velük? Talán belevesztek a gyakori, indokolatlan somolygásba - noha az első részben a cselekmény szerint mindenki hadilábon áll mindenkivel, s a második sem merő bazsalygás, sőt el is hangzik egy mogorva tiráda a fölösleges nevetésről? Talán az a baj, hogy túlzottan is a poénokban tocsogó szövegre koncentráltak, a vicctől-viccig-lendületre? De akkor hármójuk közül kettőnek miért a beszédhibája tűnik fel egész este, és miért mondanak valamennyien helységet, helyiség helyett? A tartalmas instrukció volt kevés, annyira, hogy Oroszlán Szonja (Sophie Rauschmeyer) jobb híján folyton a levegőt böködi szép hosszú mutatóujjával és szőke haját simítgatja füle mögé, Csányi Sándor (Andy Hobart) orrához kapkod, s egy-két mondatba bele is kavarodva rutinból "leköveti" az élelmesebb Balhé-csináló fiatalembert (a Balhé egy társadalomkritikai lap, amely a kutyának sem kell), Szente Vajk (Norman Cornell) meg folyamatos igyekezettel apróra darálja azt a keveset, amiből eleinte még gazdálkodott? Őszintébb pillanataik akkor melengetik a néző szívét, amikor diskurálóbb hangvételbe, oldottabb (szinte próba-) hangulatba váltanak, a technikázó, sematikus, gegbiztos alakítást alkalmibb, vagányabb stílusra cserélve. (A három színész - közülük kettő, pontosabban egy - január 9-én este egy nyílt színi tapsot hozott be, amely egy jókora böfögésnek szólt. Tegyük hozzá: helyén való böfögésnek. Egyébként minden színház, minden rendező azt léptet fel, akit kíván, mégis elgondolkodtató: akkora társulat, mint a Madách, három szerepből egyre vendéget kell hívjon? Az eredeti tervek szerint kettőt - mert Andyt Csányival felváltva Fenyő Iván is játszotta volna.)
Szirtes Tamás, aki ennél kopárabb vígjátékot is ki tudott már virágoztatni, ezúttal csak a befejezéskor lop villanyfénypont-csillagocskákat egy tollseprű nyelébe és a játék egére. Menet közben - egy-egy élénkülési szakasztól eltekintve, melyek előnyösen felismerhetők Kocsák Tibor zenélődoboz-zenéjéről - sótlan a produkció. Barabás András ügyes (még Petőfi-vendégszövegeket is belopó) fordítása néha a színészeket vesztve, gazdátlanul kószál Khell Zsolt óriási, színességre törekvő, de unalmas díszletének piros, kék, zöld, sárga ajtói, ablakai, korlátai közt. A The Star-Spangled Girl, amely a keresztségben (Bródy János vérszegény, nem is jól elénekelt címadó dalának köszönhetően) És mennyi szerelem!-mé lett, kisszínpadot kérne. A kiplakatírozott hatalmas falak montázsai, ez az Andy Warholos, poszt-Marilynes Júeszé - 1966-ban íródott a színmű - a maga felszínességében nehezen adaptálható, ma, amikor Obama beül az elnöki székbe, Bush meg kiül belőle. Holott az Amerika- (azaz Egyesült Államok-) mítoszért való szolgai rajongás az ismertetőjegye a lánynak, az odamondogatás a fiúknak. Ez az ütközés a szavak szintjén is, rendezői értelemben is ugyanúgy kidolgozatlan, időzítés és távolságtartás nélküli, amiként Sophie tengerész-vőlegényt feledő érzelmi fordulata. Neil Simon nagy mester a szakmájában (hiszen Szirtes mi másért lenne őszinte tisztelője), s bár olykor nagy link, annyira nem, hogy ne írta volna körül (az előadásnál sokkal alaposabban) a tokiói olimpián ötödik helyezett, a mexikói ötkarikáson hátúszásban győzelemre készülő "csillagos-sávos vízisikló" (vagy valami ilyesmi), a két csóró újságíró mindennapjait feldúló új szomszéd hölgy egyéniségét. Nagy kár, hogy Oroszlán Szonja az úszóság dolgában nem disztingvál ironikus és komolyabb kijelentések között (majd a szerelmi érzés méltósága és mulatságossága között sem). Tordai Hajnal nem találta fontosnak, hogy nyomatékosabban emlékeztessen Sophie tegnapi és holnapi válogatottságára, jelenlegi úszásoktató mivoltára (amíg Norman ámok- s Ámor-futás formáját öltő szerelme miatt ki nem rúgják) és nemzeti szívdobbanására. A férfiak ruhájával sincs mit büszkélkedni, relatíve a legjobb a kockás inghez a csíkos nyakkendő.
Ha egy romantikus komédia A, B és C szereplővel rendelkezik, maximális oda-vissza kihasználtság esetén hatfelé röpülhetnek Erósz nyilai. Itt kezdetben mindössze B pistul bele C-be, tehát öt vonal passzív. Később C döbben rá, hogy veszettül odavan A-ért, különösen annak testi összetevőiért (ez a rádöbbenés egészében a kellemesebb jelenetek közé tartozik, akárcsak A és B hosszas előkészületek után meg nem vívott karatecsatája). Végül A őrjöng ugyanúgy C-ért, ahogy két és fél órával korábban B. Ez utóbbi hoppon marad. Ő nem nagyon bánja, mi a saját hoppunkat igen.
