Időutazás az új hullám korába
A megnyitón Bán András műkritikus és Csatlós Judit „kultúrakutató” meglepetéssel szolgáltak a szép számú érdeklődőnek, tudniillik kulcsszavak alapján rögtönzött vernisszázs keretében járhattuk végig a termeket.
Atika jelen tárlatát az ezt a sorozatot gazdagító Kertmozi (2020) zárja.
A felvétel és társdarabjai akkor készültek, amikor a viharos időjárás megmozgatta a parabolaantennát, amitől szétesett a kép a televízión. Három év alatt négyszer sikerült rögzítenie a jelenséget a fotóművésznek. Az elkészült körülbelül ötszáz felvételből negyvenet-ötvenet tartott meg az alkotó. Köztük a Kertmozit, amely a digitális fotográfiát képviseli az Experimenten. No nem mintha Atika elzárkózott, lemaradt volna a digitalizációról, megvásárolta a kellő szoftvereket, a megfelelő vasakkal: számítógéppel, monitorral, digitalizálótáblával, azonban azt érezte, digitális felvételei meg sem közelítették analóg munkáit.
Ennek szellemében jelen kiállítás képei mind analógok, kémiai előhívással, Fuji papírra nagyítva.
Bán András felidézte a kort, amikor összeismerkedett Vécsy Attilával, azaz a hetvenes évek végét, az új hullám időszakát. Ekkor jelentkezett egy fiatal nemzedék a zenében, a képzőművészetben, a fotográfiában. Atika a fényképezés mellett muzsikált a Trezor zenekarban, Lugosi Lugo László társaságában. Más művészeti ágakban szintén az új utakat kutatta. Alapvetően operatőrnek készült, ám a filmművészetis felvételin azt tanácsolták, maradjon fotográfus. Addigra már végzett a Dési Huber István Ipari Szakmunkásképzőben, a később a Práter utcába költöző Budapesti Szolgáltató és Kézművesipari Szakmunkásképzőben, azaz a „fotós suliban”, addigra már Super 8-as filmet forgatott osztálytársaival. Megfogta a mozgás, s nem eresztette.
Mozgás állóképen
Érzékeltette a mozgást sorozatok formájában, mint az 1978-as Atika című esetében, ahol képről képre ellepi a hó, míg kifehéredik a ruhája a téli tájban, s csak az arca marad eredetiben.
De ott a Partizán hősök emléke 1979-ből: az akkor még nagyon is létező szocializmusban nem zárták szoborparkba a munkásmozgalmi alkotásokat, az egyiket négy felvételen örökítette meg Vécsy Attila, amint közeledik a monstrumhoz, majd kiemeli az elszánt fejet és az ökölbe szorított kezet.
Bán András az új hullám korából kiemelte az Új hullám (1982) című fotográfiát. Jobbra modell lány, balra maga az alkotó, fejjel lefelé, bemozdulva, tán zuhan.
A műkritikus megjegyezte: inkább egymás mellett léteztek az akkori új hullámos fotósok (Szilágyi Lenke, Lugosi Lugo László, Ujj Zsuzsi, Flesch Bálint, Barta Zsolt Péter, Pólya Zoltán, Vékás Magdolna, Tímár Péter…), mint szoros kötelékben.
Szabadság a diktatúrában
Atika mestere, Schwanner Endre Budapestre költözött, így a tanítvány átvette helyét Martonvásáron, a Magyar Tudományos Akadémia Mezőgazdasági Kutatóintézetében 1974-ben. Itt – miként fogalmazott – a fényképezés teljes szegmensében kellett dolgoznia. Nyugdíjba vonulásáig ötven-hatvanezer felvételt készített, amelyek negatívjait mind a mai napig őrzi az intézet archívuma. Kukoricacsövek, gabonaszemek, mikroszkópos felvételek, riportsorozatok egyaránt megtalálhatók a közel négy évtized alatt készült képei közt.
Természetesen rendszerkritikus szemlélettel.
A Trezor III. (1983) Kádár János-idézettel: „A jövő szép és biztos”, a felirat alatt egy trezor belseje.
A külsejét a Trezor II. mutatja,
míg a Trezor I.-be belefestett.
Ekkortájt látványosan túllépett a hagyományos fotóművészeti megoldásokon. A fotográfiákat nem megszokott módon keretezte, feliratokkal értelmezte át a látványt, illetve belefestett, rajzolt a felvételekbe. Legtávolabbra a fényképezéstől a Védjük a békét (1977) címet viselő tárgykollázsa jutott. Ezen szögre akasztott vízipisztolyok függenek. S mint Bán András emlékeztetett: Atika lefestette a béke szót.
1978-ban tagja lett a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának, ahol kortársak társaságába került, ám ami ennél is fontosabb, hogy a stúdió a Magyar Fotóművészek Szövetsége székházában működött, ahol a könyvtárban megismerkedhetett azzal, merre tart a nagyvilágban a fotográfia. Eme látókörtágítás eredménye tetten érhető az 1982-es Fiatal Művészek Klubja EMTATok kiállításon, ahol egy szűk, sötét pincében (mint a trezor) a mennyezeti fénycsőről lelógó, piros keretes képek, az úgynevezett fotótárgyak fogadták a látogatókat.
A tárlat sajtóvisszhang nélküli maradt. Atika szerint az ítészek nem tudták beskatulyázni munkáit. Az Inda Galériában Installáció címen láthatjuk az EMTATokat,
s külön egy nejlonba csomagolt EMTATot.
Fekete-fehérből színes képek
Ekkortájt tért át a fekete-fehér képekről a színezettekre. Kékítette a fotográfiákat, beleírt, rajzolt a fotókba, alkoholos filccel, festékkel, kézzel, vattával, ceruzaheggyel, ezzel erősebbé, sajátosabbá téve munkáit. Szoros barátságot ápolt Király Tamással, rendszeresen látogatta a butikját –sokunkkal együtt –, barátságuknak színes emléket állított 1982-ben, a Király Tamás színesben című kompozíciójával. Ezen számba vehetők alkotóeszközei, a több egymásra nagyított kép – mintegy a fejfordítás mozdulatát érzékeltetve –, a kékítés és a színezés.
Jóvalta később, a nyolcvanas évek legvégén elővette régebbi felvételeit, hogy nagy lendülettel belefessen azokba. Jól tette, húsz munkáját meghívták a bécsi Fotogaleriébe.
E korszakot jól illusztrálja az 1989-ből való Európa, amelyen a villanypózna kivételével nem maradt semmi az eredeti fényképből: a pózna, leszakadt vezetékeivel, minden mást elemésztett már a kavargó tűzvihar.
Vécsy Attilát 1993-ban meghívták tanítani a fotós suliba, az ő tervei alapján alakították ki a színes labort. „Örülök, hogy sok utánzóm nem akadt” –sommázta Atika, akit Bán András úgy jellemzett: „Mindig azt csinálja, ami eszébe jut, és mindig eszébe jut valami. A szakmától is távolságot tart, és megy, ahogy megy.”
Műanyag világ
A projekt roomban megtekinthető Erdei Krisztina Szervezetlen láncreakció címet viselő kiállítása. Erről Csatlós Judit kultúrakutató elmondta: Húsz évvel ezelőtt, 2003 és 2005 között készítette a Műanyag kultúra Kelet-Európában című sorozatát, amelyben a rendszerváltás után a fogyasztói szokások átalakulását, a kapitalista gazdasági rendszer árubőségétől kiszínesedett régiót fényképezte. Azóta nagymértékben megváltozott viszonyunk a műanyagokhoz. A századelő öröme, a választék, a bőség okozta problémák átgondolásra késztettek bennünket a környezetünkkel való kapcsolatot illetően. A kiállítás ezzel a húsz év alatt végbement változással foglalkozik.
