A Stúdió ?K? előadásainak fontos vonulatát jelentik az elsősorban gyerekeknek készült, de a felnőtteket sem untató bábelőadások, melyek során a színészek nem paraván mögött, hanem előttünk animálják a bábokat. A befogadó a bábbal és a színésszel is kontaktusba kerülhet, miközben többnyire jól ismert történeteket hallhat újra más aspektusból. Mivel sajnos távolról sem mindegyiket láttam e bemutatók közül, csak a tavalyiról emlékeznék meg röviden. A ?Rettentő görög vitéz? gyermek és felnőtt számára egyaránt roppant szórakoztató módon dolgozta fel a görög mitológia egy szeletét ? és a sikerben fontos része volt Zalán Tibor szellemes, a cselekményt ügyesen bonyolító, az arányokat csalhatatlan biztonsággal eltaláló darabjának. Fodor Tamás így ismét Zalán Tibort kérte fel szerzőnek, amikor a hagyományoktól eltérően kifejezetten felnőtteknek szóló bábjátékot állított színre.
Sőt, voltaképpen nem egyet: öt jelenetet láthatunk. Remekművek kifacsart variációi ezek; Az Elektrát, az Othellót, a Tartuffe-öt, a Három nővért és A vadkacsát láthatjuk erotikus aspektusból. Noha a nemi gerjedelem meghatározó vonása a jeleneteknek, a paródia iránya általánosabb. Illetve - s alighanem itt kezdődik a probléma - az irány nem könnyen határozható meg. Nekem legalábbis mind a szöveget olvasván, mind az előadást nézvén az volt az érzésem, hogy a jelenetek bizonytalanul ingáznak az egyes drámatípusok primer jellegzetességeit idézőjelbe tévő stílusparódia és az adott mű mélyebb rétegeire rákérdezni próbáló parafrázis lehetősége között. Utóbbi irányába mutat például Samsa szintén egyértelmű irodalmi asszociációkat keltő, valamennyi jelenetben (más-más alakban) szereplő figurája ? ám vele voltaképpen soha sem történik semmi (ami az első darabnál még nemcsak mulatságos, de koncepcionális is lehetne - hiszen Elektra őt mint Oresztészt várja szabadítóként -, a továbbiakban viszont ennek nincs jelentősége, s a figura bele is szürkül a játékba). Pedig nem lenne baj, ha lenne vele hatásosan kifejthető mondandója a szerzőnek, illetve ha magukról a kifacsart szövegekről lenne mondandója. Merthogy bármilyen szellemes is a stílusparódia, nem biztos, hogy egymás után, füzérként felfűzve, majd? két órán át érdekes tud maradni. Ehhez azt hiszem, egészen frenetikusnak kellene lennie, olyannak, ahol a találó poénok, ötletek megállíthatatlan sora megállás nélkül ingerli a nézői rekeszizmokat. Zalán Tibor jelenetei azonban igen távol állnak ettől. Helyenként ugyan kétségkívül megjelenik Karinthy szelleme, ám gyakran suta, fantáziátlan viccelődéssel találkozik. Akár egy jeleneten belül is: a Három bővérben például nem egy mondat, mondattöredék ragad meg igen sokat - roppant mulatságosan ? a csehovi stíl jellegzetességeiből, ám azon is jót kellene mulatnunk, hogy Tuzenbachot - illetve nem őt, hanem a ?nevében? felléptetett Csebutikint - Tuzenbasznak hívják. Nem az a baj persze, hogy egyik-másik poén esetleg kétes ízlésű, hanem, hogy nagyon kevés a felszabadító erejű, tényleg röhögésre ingerlő vicc. Minden jelenet hosszúnak, szétfolyónak érződik, s hiába a különböző eszközökkel élő humorforrások felvonultatása (a pikáns viccek békésen megférnek a kiforgatott irodalmi idézetekkel), mind bágyadtabban halnak el a poénok.
Noha a Fodor Tamás rendezte előadás elismerésre méltó szakmai erényeket mutat, a szöveg korlátait nem tudja áttörni. Pedig Németh Ilona és Bodor Kata bábjai kitűnőek: valamennyi jellegzetes alak, arcuk emlékezetünkbe vésődik, s felettébb találóak az általuk viselt változatos jelmezek is. A színészek - Nagypál Gábor, Homonnai Katalin, Nyakó Júlia, Hannus Zoltán, Vékes Csaba, Lovas Dániel és az egyetlen jelenetre beszálló, egyébként egész kis hangszerarzenált változatosan megszólaltató Spilák Lajos - pedig szinte eggyéforrnak velük. Úgy nyújtanak teljes értékű alakítást, hogy a központi szerepet mindvégig meghagyják a báboknak. Helyükön vannak a kisebb díszletelemek, kellékek, érezhető a minden apró részletre kiterjedő színészi-rendezői figyelem. Csak hát nincs az az előadói tehetség, amely például a velencei mór ?lemórickázásából? szellemes poént tudna kicsikarni. Így megbillennek az arányok, nem egyszer ritmusát veszti a játék. Az alkotókat jó ízlésük szerencsére megóvja attól, hogy a szöveg hiátusait felesleges harsánysággal próbálják betömni, ám a foldozás mikéntjére többnyire nincs ötlet. Így aztán megmarad a befogadói hiányérzet is?
