Nyilatkozta, hogy sokszor megkérdőjelezi önmagát. Például a Színművészeti Főiskolán nagyobb önbizalma volt, mint a pályája során.

Szerintem természetes, ha egy fiatal ember önbizalommal telve, ifjú hévvel indul neki a pályának. Azt gondolja, minden azért van, hogy ő színész legyen. Ő és a generációja majd megváltja a világot. Én is éreztem magamban az elhivatottságot. Furcsa ezt így kimondani, de tudtam, hogy felvesznek. Vidéki városból jöttem, nem voltak színházi kapcsolataim, mégsem éreztem akadályokat. Szerettem az irodalmat, a színházat, a filmeket. Édesanyám fiatalon hozzám hasonlóan színésznő szeretett volna lenni, ezért természetesnek vélem a színházhoz való vonzódásomat. A színművészetin voltak olyan pillanatok, amelyeket kudarcként éltem meg. Nem sikerült egy-egy helyzetgyakorlat, jelenet; ötletek kellettek volna, de nem jöttek. De mi ez ahhoz képest, amikor kikerül az ember az életbe! A tét mindig nagyobb és nagyobb lesz.

Szüksége volt arra, hogy megtapasztalja a törékenységét?

Igen, mert formál, alakít. Ha most visszanézek az akkori magamra, egy határozott, kissé gőgös valakit látok, akit még nem értek nagy csalódások. De szükség van rájuk. Kell, hogy néha visszaküldjék az embert az alapvonalhoz, és a megszerzett tapasztalatokkal, fájdalmakkal, de hittel újrainduljon. Minél nagyobb a világ, annál kisebb porszem vagy benne. És ha ezt megérted, rájössz, hogy sokkal keményebben kell dolgozni a sikerekért. Elégedetlen voltam magammal, majd rájöttem: ez elengedhetetlen ahhoz, hogy egyre jobb színész váljon belőlem. Hogy előrehaladjak, és ne toporogjak egy helyben. Persze fájt, ha olvastam egy-egy élesebb kritikát, de elgondolkoztatott. Próbáltam megérteni, hogy mi a gond velem.

Miért olvasott kritikákat?

Kíváncsi voltam, és valamiféle kapaszkodót is jelentett. Azt gondoltam, hogy az a néző szeme. Még fiatal voltam ahhoz, hogy önmagamat és az előadást is lássam, amiben játszom. Az első filmjeim kritikái csodálatosak voltak; sztárként emlegettek, hamar megismerte a közönség a nevemet, és felismertek az utcán. A színházban már nem így volt, pedig azt hittem, hogy ott is ugyanígy működik. Persze a lényeget tekintve igen, hiszen mindennek meg kell születnie: az érzelmeknek, a gondolatoknak, az állapotoknak egyaránt. De az eszközök nagyon különbözőek lehetnek, és a munka menete is más.

Az Úr komédiásai
Fotó: Nemzeti Színház/Eöri Szabó Zsolt

Már gyerekként is filmszínész akart lenni?

Igen, elsősorban az. Gyöngyösön születtem, majd Tatabányára költöztünk. A színház nem tudott a mindennapjaink része lenni. Anyukámmal esténként – amikor volt közvetítés – rádiószínházat hallgattunk. Ha eszembe jut, még ma is teljesen átjár azoknak az estéknek a hangulata. Ha nem értettem valamit, ő segített. A televíziós színházi közvetítéseket is figyelemmel követtük, és időnként Tatabányán is, Pesten is megnéztünk egy-egy előadást. A szüleim sosem tiltottak a tévétől, és én minden filmet megnéztem. Ezért gondolom, hogy a filmezés az elején közelebb állt hozzám. Jobban ismertem, mint a színházat. Hálás vagyok nekik, hogy hagytak ott ragadni a tévé előtt. Persze akkoriban ez is más volt. Nem volt mindig adás, ki kellett várni a filmeket, amiket esténként vagy hétvégenként sugároztak.

Tudatosan készültem a színművészetire: annyira korán összegyűjtöttem az anyagot, hogy a felvételi előtt egy évvel már nyolcvan verset tudtam. Azzal a tizenöt költeménnyel akartam odamenni, amelyeket a legjobban tudok és szeretek. Nem jártam színjátszókörbe, hanem eleinte édesanyámmal készülgettünk, aztán amikor meggyőződésemmé vált, hogy így sohasem leszek képes egyedül elmondani egy verset, akkor elkezdtem a kis szobámban egyedül tanulgatni, készülgetni a felvételire. Háló nélkül akartam ugrani már az előtt, hogy jelentkezem.

A főiskolai évek alatt az volt a vágyam, hogy nagy filmekben játszhassam. Ez megvalósult. Csak később éreztem meg, hogy valójában mennyire fontos számomra a színház. Anélkül ma már el sem tudom képzelni az életemet.

Nagy-Kálózy Eszter és Sztarenki Dóra az 1945 című filmben
Fotó: Szilágyi Lenke

A Művész Színházban alakult ki ez az érzés?

Ez egy folyamat volt. Minél inkább értettem a színházat, annál jobban szerettem, és csodálom a mai napig.  Olyan jó, amikor valaki egyetlen színházban tudja végigcsinálni ezt a pályát! Én is vágytam erre, de nem jött össze. A Művész Színház ilyen otthon lehetett volna, és az is volt, amíg rajtunk, a csapaton kívül álló okok miatt meg nem szűnt. A mai napig nem tisztázódott, hogy valójában miért történt ez így. Nemcsak szakmailag volt megkérdőjelezhetetlen számomra azoknak az embereknek a tehetsége, akik a közösségét alkották, hanem a megszállottságuk, a lendületük, a közösséget összekovácsoló energiájuk is meghatározta és mindmáig meghatározza az életemet és a pályámat. Erre vágytam. Azóta is ezt keresem. Ezt a lázas színházcsinálást. A Művész Színházat Törőcsik Mari, Taub János és Schwajda György vezette. Sokat tanultam tőlük. Nagyon fáj, hogy ketten közülük már nincsenek velünk.

Az elmúlt években több filmben is szerepelt, de nem foglalkoztatják annyit, mint a pályája elején. Hiányzik a filmezés?

Nagyon, miközben a színház teljesen kitölti az életemet. Csak ismerem azt az érzést, amikor forgatunk. Ha valaki egyszer ebbe beleszeretett, nem tudja elfelejteni. Amikor egy jó mozit nézek, kicsit irigykedem, és nosztalgiázom, hogy de jó volt akkoriban. De egyáltalán nem kesergek. Egy jó szerep, előadás mindenért kárpótol. Most pedig belecsöppentünk egy új műfajba: a streamelésbe. Tavaly tavasszal csináltuk az első ilyet, az Örökké fogd a kezem című darabot, amelyet a Madách Színház tűzött műsorára. Az volt az első színházi online közvetítés. Nem egy már futó darab közvetítése volt, hanem kifejezetten erre készült. Tudtuk, hogy ehhez filmes eszközökre van szükség, hiszen a kamera folyamatosan közeliben mutat bennünket. Ha nem is úgy, mint egy igazi filmnél, de így is kamera előtt vagyunk.

Örökké fogd a kezem
Fotó forrása: Madách Színház

A híres Csehov házaspárt alakították férjével, Rudolf Péterrel, és a színdarabot a lakásukban vették fel. Mennyit gondolkodtak azon, hogy beengedjék-e a közönséget az otthonukba?

Kértünk gondolkodási időt, de nem sokat. Nagyon tetszett az anyag, csak eleinte tényleg nehezen tudtuk elképzelni, mennyire leszünk zavarban attól, hogy a lakásunkból közvetítjük az előadást. Féltünk, hogy olyan lesz, mintha otthon lennénk, és mintha mi lennénk.

Olyan volt?

Nem. Amikor elindultak a próbák, azonnal megszűnt ez az érzés, és úgy kezeltem lakást, mint egy díszletet. Az is segített, hogy egy kicsit átrendeztük a szobát. Kaptunk a színháztól kellékeket és egy-két ruhát, melyekkel a kort, az 1900-as éveket megidézhettük. Amikor elindul a közvetítés, akkor már úgyis csak az számít, ami bennünk történik. Olyankor a külvilág megszűnik.

A férjével számos darabban játszottak együtt az elmúlt években. Ez egyrészt biztonságot ad, másrészt a bemutatók hetében nem mindig jó ez a fajta közös feszültség, nyilatkozta.

Sok mindent csináltunk együtt az utóbbi időben, és több sikeres dolog áll mögöttünk. Jól tudunk együtt dolgozni, ez az évek során már számtalanszor beigazolódott. Engem feltölt, ha Péterrel dolgozhatom, mert lázasan veti bele magát a munkába. Én ugyanígy dolgozom. Tudunk a másikból építkezni, inspiráljuk egymást. Ettől szerintem még inkább összenőttünk.

Ezen dolgozni kell, vagy ösztönösen működik?

Eleinte féltünk tőle, mert a legjobb kapcsolatot is felemésztheti, ha van egy olyan szegmense a közös életnek, ami nem működik. De jöttek a munkák, és mindketten boldogok voltunk, amikor összeosztottak minket valamiben. Később már mi magunk is kerestük az ilyen lehetőségeket.

Stekovics Gáspár felvétele

Decemberben mutatták be online A kő című előadást a Pesti Színházban. „Jól áll a darabnak a kamera”, mondta erről Miért gondolja így?

A darab szerkezete miatt. A legtöbb jelenet ugyanis kettősökből áll. A három család története egy helyszínen, vagyis egy házban játszódik. Ugyanazok a szereplők öregszenek vagy fiatalodnak meg. Közelibe lehetett hozni a szereplőket, ami szerintem jól állt a darabnak.

Persze jó lett volna először közönség előtt kipróbálni, hogyan hat a nézőkre a játék, illetve a mondanivaló, hiszen a stream alatt nem voltak visszajelzéseink. A színházban az a legcsodálatosabb, hogy jelen időben zajlik a játék, és ott van velünk a térben a közönség figyelme. A kőt színházi előadásként próbáltuk, és bár gondoltuk, hogy a közvetítés nem tesz neki rosszat, ez valójában csak akkor derült ki biztosan, amikor megtörtént. Amiatt is izgultunk, hogy technikailag minden rendben legyen, szóval egy ilyen estén egymásra rakódnak az aggódni valók. A darab nem lineáris történet, hanem előre-hátra ugrál az időben. Attól féltem, nehogy eltévesszek egy évszámot, mert annak komoly következményei lehetnek.

Mekkora kihívást jelentett, hogy különböző idősíkok közt ugrál a cselekmény, és rengeteg a váltás?

Nyolcvanévesnek volt lenni a legnehezebb. Sokat gondolkoztam, hogy miért, aztán rájöttem egy egyszerű okra: ennyi idős még nem voltam, míg a többi korszakomról vannak tapasztalataim. A fantáziámra és a megfigyeléseimre támaszkodtam. Eleinte féltem, hogy sok leszek. Többféleképp próbálgattam, és az segített a leginkább, hogy elkezdtem azt érezni, mintha mázsás súly ülne rajtam. Mint az öregeken, akik már nagyon sok mindent láttak, és rengeteg mindent cipelnek magukkal. Egyszer láttam Törőcsik Marit az Anatolij Vasziljev által rendezett Ártatlan bűnösökben Szolnokon. Mari akkor talán hatvanéves lehetett, és a történet egy adott részében egyszer csak huszonéves lányka lett belőle. Csodáltam. Nem volt kérdés, hogy ő az a fiatal lányka. Mesélt is akkor erről a próbafolyamatról. Vasziljev azt kérte tőle, hogy azt a tisztaságot próbálja megkeresni, felidézni magában, amilyen ő is volt annyi idősen. Higgye el, hogy ez elég. És tényleg.

Ezt is megjegyeztem, és azt is, amit Taub János mondott: hogy próbálni csak teljes intenzitással lehet, különben csak fecséreljük egymás és a magunk idejét.

Mennyire találták meg a közös hangot a cseh rendezővel, Michal Dočekallal?

Szerintem az első pillanattól értettük egymást. Szeretem az olyan színházat, amiben rengeteg az érzelem, ugyanakkor tele van látványos elemekkel és formákkal. Minden szempontból megköveteli a pontosságot. Michal sokat mesélt nekünk nemcsak a II. világháború történéseiről, hanem a történeteken keresztül veszteségekről, hazugságokról, titkokról is, amik átszövik ezt a darabot. Pontos, kiforrott gondolatai voltak, de velünk együtt akarta megszülni az előadást. Kíváncsi volt ránk. Nagyon érzékenyen és finoman vezetett minket. Szabó G. László volt a tolmácsunk, aki hosszú évtizedek óta dolgozik színházban; a személye garanciát jelentett arra, hogy a legpontosabban adja át az instrukciókat. Az szintén nagyon érdekes, hogy amikor teljesen benne vagyunk a történetben, akkor már csehül is tud az ember. Vagy színházul. Értjük egymást. Szerintem ez gyönyörű.

Hogyan éli meg a járványhelyzetet?

Mint az egész ország: borzalmasan. Folyamatos válságkezelés folyik a családokban és a munkahelyeken is. Embert próbáló ez az időszak. Azon kell dolgozni, hogy normálisan átvészelhessük, és valahogy mindennek ellenére megőrizzük a pozitivitásunkat, és ezekben a sokszor nehéz napokban is találjunk örömet. Hiszem, hogy hamarosan túl leszünk ezen. Szeretek játszani. Hiányzik a színpad. De közben tudom, hogy most ez van. A színház sok mindenre gyógyszer, de sajnos a vírusra nem.

Stekovics Gáspár felvétele

A rendezés még foglalkoztatja?

Igen, de még mindig nem vágtam bele, pedig már jó pár éve gondolkodom rajta. Mindig elbizonytalanodom, amikor közelebb kerül a dolog. Mostanában újra van időm gondolkozni ezen, és erőt gyűjteni.

Mi másra van még mostanában több ideje?

Olvasásra. Tudok anyagokat gyűjteni, ötletelni. Van időm bútorokat festeni, kézimunkázni és főzni. Folytatnom kellene az angol nyelv tanulását, szóval el tudom tölteni az időmet, de a színház hiányzik. Bár nem panaszkodhatom, mert a Rózsavölgyi Szalonban vár még rám egy premier ebben az évadban, persze ha bemutatjuk. A Hegedűs D. Géza által rendezett Churchill és Garbo című előadásról van szó, amelyben Greta Garbót alakítom. A történet szerint Churchill és Garbo 1959-ben találkozik Onassis hajóján, és nagyon izgalmas beszélgetésbe bonyolódnak művészetről, politikáról, csalódásokról, lemondásról.

Már a szöveget is tanulja?

Olvasgatom. Hamar tanulok, és szeretek már úgy tanulni, hogy ismerem a rendező elképzeléseit. Bizonytalan volt, hogy mikor tudjuk elkezdeni, de nemrég megkaptam az olvasópróba időpontját. A napokban belevágunk.

A nyitóképet Eöri Szabó Zsolt készítette.