„Csak az számít, ami bennünk történik”

Nyilatkozta,
hogy sokszor megkérdőjelezi önmagát. Például a Színművészeti Főiskolán nagyobb önbizalma volt, mint a pályája során.

Szerintem természetes, ha egy fiatal
ember önbizalommal telve, ifjú hévvel indul neki a pályának. Azt gondolja,
minden azért van, hogy ő színész
legyen. Ő és a generációja majd megváltja a világot. Én is éreztem magamban az
elhivatottságot. Furcsa ezt így kimondani, de tudtam, hogy felvesznek. Vidéki
városból jöttem, nem voltak színházi kapcsolataim, mégsem éreztem akadályokat.
Szerettem az irodalmat, a színházat, a filmeket. Édesanyám fiatalon hozzám hasonlóan
színésznő szeretett volna lenni, ezért természetesnek vélem a színházhoz való
vonzódásomat. A színművészetin voltak olyan pillanatok, amelyeket kudarcként
éltem meg. Nem sikerült egy-egy helyzetgyakorlat, jelenet; ötletek kellettek
volna, de nem jöttek. De mi ez ahhoz képest, amikor kikerül az ember az életbe!
A tét mindig nagyobb és nagyobb lesz.

Szüksége volt
arra, hogy megtapasztalja a törékenységét?

Igen, mert formál, alakít. Ha most
visszanézek az akkori magamra, egy határozott, kissé gőgös valakit látok, akit
még nem értek nagy csalódások. De szükség van rájuk. Kell, hogy néha
visszaküldjék az embert az alapvonalhoz, és a megszerzett tapasztalatokkal,
fájdalmakkal, de hittel újrainduljon. Minél nagyobb a világ, annál kisebb
porszem vagy benne. És ha ezt megérted, rájössz, hogy sokkal keményebben kell
dolgozni a sikerekért. Elégedetlen voltam magammal, majd rájöttem: ez elengedhetetlen
ahhoz, hogy egyre jobb színész váljon belőlem. Hogy előrehaladjak, és ne
toporogjak egy helyben. Persze fájt, ha olvastam egy-egy élesebb kritikát, de
elgondolkoztatott. Próbáltam megérteni, hogy mi a gond velem.

Miért
olvasott kritikákat?

Kíváncsi voltam, és valamiféle kapaszkodót is jelentett. Azt gondoltam, hogy az a néző szeme. Még fiatal voltam ahhoz, hogy önmagamat és az előadást is lássam, amiben játszom. Az első filmjeim kritikái csodálatosak voltak; sztárként emlegettek, hamar megismerte a közönség a nevemet, és felismertek az utcán. A színházban már nem így volt, pedig azt hittem, hogy ott is ugyanígy működik. Persze a lényeget tekintve igen, hiszen mindennek meg kell születnie: az érzelmeknek, a gondolatoknak, az állapotoknak egyaránt. De az eszközök nagyon különbözőek lehetnek, és a munka menete is más.

Már
gyerekként is filmszínész akart lenni?

Igen, elsősorban az. Gyöngyösön születtem, majd Tatabányára költöztünk. A színház nem tudott a mindennapjaink része lenni. Anyukámmal esténként – amikor volt közvetítés – rádiószínházat hallgattunk. Ha eszembe jut, még ma is teljesen átjár azoknak az estéknek a hangulata. Ha nem értettem valamit, ő segített. A televíziós színházi közvetítéseket is figyelemmel követtük, és időnként Tatabányán is, Pesten is megnéztünk egy-egy előadást. A szüleim sosem tiltottak a tévétől, és én minden filmet megnéztem. Ezért gondolom, hogy a filmezés az elején közelebb állt hozzám. Jobban ismertem, mint a színházat. Hálás vagyok nekik, hogy hagytak ott ragadni a tévé előtt. Persze akkoriban ez is más volt. Nem volt mindig adás, ki kellett várni a filmeket, amiket esténként vagy hétvégenként sugároztak.

Tudatosan készültem a színművészetire: annyira korán összegyűjtöttem az anyagot, hogy a felvételi előtt egy évvel már nyolcvan verset tudtam. Azzal a tizenöt költeménnyel akartam odamenni,
amelyeket a legjobban tudok és szeretek. Nem jártam színjátszókörbe, hanem
eleinte édesanyámmal készülgettünk, aztán amikor meggyőződésemmé vált, hogy így
sohasem leszek képes egyedül elmondani egy verset, akkor elkezdtem a kis
szobámban egyedül tanulgatni, készülgetni a felvételire. Háló nélkül akartam
ugrani már az előtt, hogy jelentkezem.

A főiskolai évek alatt az volt a vágyam, hogy nagy filmekben játszhassam. Ez megvalósult. Csak később éreztem meg, hogy valójában mennyire fontos számomra a színház. Anélkül ma már el sem tudom képzelni az életemet.

A Művész Színházban alakult ki ez az érzés?

Ez egy folyamat volt. Minél inkább értettem
a színházat, annál jobban szerettem, és csodálom a mai napig.  Olyan jó, amikor valaki egyetlen színházban
tudja végigcsinálni ezt a pályát! Én is vágytam erre, de nem jött össze. A
Művész Színház ilyen otthon lehetett volna, és az is volt, amíg rajtunk, a
csapaton kívül álló okok miatt meg nem szűnt. A mai napig nem tisztázódott,
hogy valójában miért történt ez így. Nemcsak szakmailag volt
megkérdőjelezhetetlen számomra azoknak az embereknek a tehetsége, akik a
közösségét alkották, hanem a megszállottságuk, a lendületük, a közösséget
összekovácsoló energiájuk is meghatározta és mindmáig meghatározza az életemet
és a pályámat. Erre vágytam. Azóta is ezt keresem. Ezt a lázas
színházcsinálást. A Művész Színházat Törőcsik Mari, Taub János és Schwajda
György vezette. Sokat tanultam tőlük. Nagyon fáj, hogy ketten közülük már
nincsenek velünk.

Az elmúlt
években több filmben is szerepelt, de nem foglalkoztatják annyit, mint a
pályája elején. Hiányzik a filmezés?

Nagyon, miközben a színház teljesen
kitölti az életemet. Csak ismerem azt az érzést, amikor forgatunk. Ha valaki
egyszer ebbe beleszeretett, nem tudja elfelejteni. Amikor egy jó mozit nézek,
kicsit irigykedem, és nosztalgiázom, hogy de jó volt akkoriban. De egyáltalán
nem kesergek. Egy jó szerep, előadás mindenért kárpótol. Most pedig
belecsöppentünk egy új műfajba: a streamelésbe. Tavaly tavasszal csináltuk az
első ilyet, az Örökké fogd a kezem című darabot, amelyet a Madách
Színház tűzött műsorára. Az volt az első színházi online közvetítés. Nem egy
már futó darab közvetítése volt, hanem kifejezetten erre készült. Tudtuk, hogy
ehhez filmes eszközökre van szükség, hiszen a kamera folyamatosan közeliben
mutat bennünket. Ha nem is úgy, mint egy igazi filmnél, de így is kamera előtt
vagyunk.

A híres
Csehov házaspárt alakították férjével, Rudolf Péterrel, és a színdarabot a
lakásukban vették fel. Mennyit gondolkodtak azon, hogy beengedjék-e a
közönséget az otthonukba?

Kértünk gondolkodási időt, de nem
sokat. Nagyon tetszett az anyag, csak eleinte tényleg nehezen tudtuk
elképzelni, mennyire leszünk zavarban attól, hogy a lakásunkból közvetítjük az
előadást. Féltünk, hogy olyan lesz, mintha otthon lennénk, és mintha mi
lennénk.

Olyan volt?

Nem. Amikor elindultak a próbák,
azonnal megszűnt ez az érzés, és úgy kezeltem lakást, mint egy díszletet. Az is
segített, hogy egy kicsit átrendeztük a szobát. Kaptunk a színháztól kellékeket
és egy-két ruhát, melyekkel a kort, az 1900-as éveket megidézhettük. Amikor
elindul a közvetítés, akkor már úgyis csak az számít, ami bennünk történik. Olyankor
a külvilág megszűnik.

A férjével
számos darabban játszottak együtt az elmúlt években. Ez egyrészt biztonságot
ad, másrészt a bemutatók hetében nem mindig jó ez a fajta közös feszültség,
nyilatkozta.

Sok mindent csináltunk együtt az utóbbi időben, és több sikeres dolog áll mögöttünk. Jól tudunk együtt dolgozni, ez az évek során már számtalanszor beigazolódott. Engem feltölt, ha Péterrel dolgozhatom, mert lázasan veti bele magát a munkába. Én ugyanígy dolgozom. Tudunk a másikból építkezni, inspiráljuk egymást. Ettől szerintem még inkább összenőttünk.

Ezen dolgozni
kell, vagy ösztönösen működik?

Eleinte féltünk tőle, mert a legjobb kapcsolatot is felemésztheti, ha van egy olyan szegmense a közös életnek, ami nem működik. De jöttek a munkák, és mindketten boldogok voltunk, amikor összeosztottak minket valamiben. Később már mi magunk is kerestük az ilyen lehetőségeket.

Decemberben
mutatták be online A kő című előadást a Pesti Színházban. „Jól áll a darabnak a kamera”, mondta
erről Miért gondolja így?

A darab szerkezete miatt. A legtöbb
jelenet ugyanis kettősökből áll. A három család története egy helyszínen,
vagyis egy házban játszódik. Ugyanazok a szereplők öregszenek vagy fiatalodnak meg. Közelibe lehetett hozni a
szereplőket, ami szerintem jól állt a darabnak.

Persze jó lett volna először közönség
előtt kipróbálni, hogyan hat a nézőkre a játék, illetve a mondanivaló, hiszen a
stream alatt nem voltak visszajelzéseink. A színházban az a legcsodálatosabb,
hogy jelen időben zajlik a játék, és ott van velünk a térben a közönség
figyelme. A kőt színházi előadásként próbáltuk, és bár gondoltuk, hogy a
közvetítés nem tesz neki rosszat, ez valójában csak akkor derült ki biztosan,
amikor megtörtént. Amiatt is izgultunk, hogy technikailag minden rendben
legyen, szóval egy ilyen estén egymásra rakódnak az aggódni valók. A darab nem lineáris
történet, hanem előre-hátra ugrál az időben. Attól féltem, nehogy eltévesszek
egy évszámot, mert annak komoly következményei lehetnek.

Mekkora
kihívást jelentett, hogy különböző idősíkok közt ugrál a cselekmény, és rengeteg a váltás?

Nyolcvanévesnek volt lenni a
legnehezebb. Sokat gondolkoztam, hogy miért, aztán rájöttem egy egyszerű okra: ennyi
idős még nem voltam, míg a többi korszakomról vannak tapasztalataim. A
fantáziámra és a megfigyeléseimre támaszkodtam. Eleinte féltem, hogy sok
leszek. Többféleképp próbálgattam, és az segített a leginkább, hogy elkezdtem
azt érezni, mintha mázsás súly ülne rajtam. Mint az öregeken, akik már nagyon
sok mindent láttak, és rengeteg mindent cipelnek magukkal. Egyszer láttam Törőcsik
Marit az Anatolij Vasziljev által rendezett Ártatlan bűnösökben
Szolnokon. Mari akkor talán hatvanéves lehetett, és a történet egy adott részében
egyszer csak huszonéves lányka lett belőle. Csodáltam. Nem volt kérdés, hogy ő
az a fiatal lányka. Mesélt is akkor erről a próbafolyamatról. Vasziljev azt
kérte tőle, hogy azt a tisztaságot próbálja megkeresni, felidézni magában,
amilyen ő is volt annyi idősen. Higgye el, hogy ez elég. És tényleg.

Ezt is megjegyeztem, és azt is, amit
Taub János mondott: hogy próbálni csak teljes intenzitással lehet, különben
csak fecséreljük egymás és a magunk idejét.

Mennyire
találták meg a közös hangot a cseh rendezővel, Michal Dočekallal?

Szerintem az első pillanattól értettük
egymást. Szeretem az olyan színházat, amiben rengeteg az érzelem, ugyanakkor
tele van látványos elemekkel és formákkal. Minden szempontból megköveteli a
pontosságot. Michal sokat mesélt nekünk nemcsak a II. világháború történéseiről,
hanem a történeteken keresztül veszteségekről, hazugságokról, titkokról is, amik
átszövik ezt a darabot. Pontos, kiforrott gondolatai voltak, de velünk együtt
akarta megszülni az előadást. Kíváncsi volt ránk. Nagyon érzékenyen és finoman
vezetett minket. Szabó G. László volt a tolmácsunk, aki hosszú évtizedek óta
dolgozik színházban; a személye garanciát jelentett arra, hogy a legpontosabban
adja át az instrukciókat. Az szintén nagyon érdekes, hogy amikor teljesen benne
vagyunk a történetben, akkor már csehül is tud az ember. Vagy színházul. Értjük
egymást. Szerintem ez gyönyörű.

Hogyan éli
meg a járványhelyzetet?

Mint az egész ország: borzalmasan. Folyamatos válságkezelés folyik a családokban és a munkahelyeken is. Embert próbáló ez az időszak. Azon kell dolgozni, hogy normálisan átvészelhessük, és valahogy mindennek ellenére megőrizzük a pozitivitásunkat, és ezekben a sokszor nehéz napokban is találjunk örömet. Hiszem, hogy hamarosan túl leszünk ezen. Szeretek játszani. Hiányzik a színpad. De közben tudom, hogy most ez van. A színház sok mindenre gyógyszer, de sajnos a vírusra nem.

A rendezés
még foglalkoztatja?

Igen, de még mindig nem vágtam bele,
pedig már jó pár éve gondolkodom rajta. Mindig elbizonytalanodom, amikor
közelebb kerül a dolog. Mostanában újra van időm gondolkozni ezen, és erőt
gyűjteni.

Mi másra van még
mostanában több ideje?

Olvasásra. Tudok anyagokat gyűjteni,
ötletelni. Van időm bútorokat festeni, kézimunkázni
és főzni. Folytatnom kellene az angol
nyelv tanulását, szóval el tudom tölteni az időmet, de a színház hiányzik. Bár
nem panaszkodhatom, mert a Rózsavölgyi Szalonban vár még rám egy premier ebben
az évadban, persze ha bemutatjuk. A Hegedűs D. Géza által rendezett Churchill és Garbo című előadásról van szó, amelyben Greta Garbót alakítom. A történet szerint Churchill és Garbo
1959-ben találkozik Onassis hajóján, és nagyon izgalmas beszélgetésbe
bonyolódnak művészetről, politikáról, csalódásokról, lemondásról.

Már a
szöveget is tanulja?

Olvasgatom. Hamar tanulok, és szeretek már úgy tanulni, hogy ismerem a rendező elképzeléseit. Bizonytalan volt, hogy mikor tudjuk elkezdeni, de nemrég megkaptam az olvasópróba időpontját. A napokban belevágunk.

A nyitóképet Eöri Szabó Zsolt készítette.