Fontos jellemző továbbá a darab felvállalt infantilizmusa, (mely a cím fényében még inkább feltűnik), bármikor akadhat néhány táncos, aki éppen ülvejáró versenyt csúszkál egymással, ujjaival lépeget tánclépések helyett, vagy úgy üti el az időt, hogy szemeteslapáttal teniszezik, illusztris teniszezők karakteres nyögéseit is hozzáadva a produkcióhoz. De ez, a hangsúlyosan civil mentalitás beszökik a táncos részek hangulatába is, például minden további nélkül meglökdösik egymást a szereplők, ha úgy érzik, több helyre van szükségük, vagy nem zavarja őket, ha kibillennek egy-egy pózból.
A díszletnek egyetlen fontos eleme van, a ferdén, átlóban elhelyezett kötélpálya, mely körülbelül négy méter magasból indul, és közel tíz métert lehet vele csúszni. Ha nem láttam volna éppen két napja, hogy pár éves gyerekek a Gyerek Szigeten, ? Pöttyös kapitánynál ? lazán lecsúsznak egy ilyenen, talán érdekelne az a szál, mely az egyik szereplő félénkségére, gátlásosságára épül, (aki újra meg újra felmászik a pálya elejére, majd lesomfordál, miközben társai fennhangon bíztatják), így viszont nem tudom elképzelni, hogy egy táncosnak miért is okozna gondot egy ilyen egyszerű mutatvány.
Tetszik viszont az a szisztematikusan végigvitt törekvés, mely a hagyományos színpadi helyzetek és koreográfiai klisék kifordítására épül. Látunk például parodisztikus vizsgahelyzetet (padon ülő nebulókkal, akik lelkesen bíztatják a soron következő fellépőt, vagy éppen a háta mögött utánozzák), és ide tartozik az is, hogy az előadást visongó, bohóckodó pancsolás zárja. A szereplők felmosóvödrökből zuhintják a vizet a színpadra és egymásra, van, aki lábujjhelyen oson a másik háta mögé, úgy önti nyakon, a táncosok a vízben csúszkálnak, fröcskölik egymást. Ez a ? hangsúlyosan nem artisztikus ? pancsolás kifejezetten szórakoztató, mégpedig azért, mert a ?vizezés? az egyik legjobban elhasznált látványelem a táncszínpadokon. Ráadásul olyan látványelem, amit minden esetben halálosan komolyan kell venni, mert annyira ?transzcendens?, ?érzéki? vagy ?mély?. Ó, pedig dehogy ? erre most egyértelműen fény derül. A Sinfonia Eroica erőssége ez az ?így táncoltok ti?-jelleg: Michéle Anne de Mey a maga szellemes, lágy könyörtelenségével figurázza ki a táncszínpadi kliséket, ragyogó táncosai ? Lise Ghekiére, Adrien le Guinquis, Eléonore Valére, Varga Gábor, Leif Firnhaber, Kyung Hee Woo, Thi May Nguyen ? pedig tökéletes partnerei ebben a játékban.
Persze, van az előadásnak számos gyenge pontja: a helyzetkomikummal például tudni kell bánni, itt pedig vegyülnek a jobb-rosszabb gegek, gyakran leül az egész darab, ami olyan hatást kelt, mintha fizikailag ez a koreográfia valóban olyan heroikus megterhelést jelentene, hogy néha ki kéne belőle állni. Teljesen felesleges ilyen erős cezúrákkal elvágni egymástól az egyes jeleneteket. A sok-sok ötlet ellenére gyakran adódnak unalmas pillanatok, kicsit rétestésztaszerű az egész előadás, váltakozó színvonalú részekkel. Például miért van mindig, minden magyar táncos arra kötelezve, hogy felvillantson pár néptánc-elemet a színpadon? Miért tudjuk kitalálni előre, hogy az évődő pár egyszer csak pajzánul bebújik majd a függöny mögé? Nagy meglepetést feltehetően az sem szerez senkinek, hogy az a táncosnő, aki nem mer lecsúszni a pályán, és a víztől is tart egy kicsit, végül önfeledten lubickol, megszerzi egy szereplőtársa párját, és elszántan röpül a kötélen. Ez egy kicsit soványka és ezerszer látott konklúzió. Tehát a darabnak ez, a belső csoportfolyamatokat feltáró/modellező vetülete nem túl erős, és nem is túl eredeti.
