Párhuzamosok

Nagy Fruzsina mindig tiszta és világos koncepciók mentén tervezi jelmezeit, akár a hétköznapi ábrándokat elcsípő Álmok a szekrényből

című előadásra, akár az újrahasznosítás teljes asszociációs körét felölelő RECYCLEd divat-performanszra gondolunk. Eredeti, bátor, meghökkentő és elgondolkodtató ruhasorozatai - a plasztikai sebészettől az anorexián át a virtuális valóságig - számos olyan problémakört megpiszkáltak, amit a tervezők jó része általában széles ívben elkerül. Nagy Fruzsina ruhái soha nem voltak szimpla kellékek, egészen eddig: ugyanis a Krétakör Pesti Est által ihletett város-szelidítési kísérletében jelmezei elveszítették látomásszerű, humoros és provokatív jellegüket. Ezeknek a ruháknak lelke volt, most viszont a Krétakörös színészek lelke árad ki gáttalanul: szegény rongyok, le lettek fokozva. (Na, és azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy az előadás jó részében mindenki szürke egyentréningben flangál. Ez őrjítő.)

 

Nyilván a ruhák varázstalanodásához az is hozzájárult, hogy a Pesti Est nem szolgál sok izgalommal, és mint inspirációs talaj, igen terméketlen. Telibe kapjuk a rögvalót az albérlethirdetésektől a szextelefonig, a taxirendeléstől a McDonald's-ig, a hozzájuk illő ruhakölteményekkel együtt, mint például a kínait, a vegetáriánus éttermet, a török éttermet szimbolizáló öltözékek. Talán még a különböző házaknak öltözött figurák a legviccesebbek: ablakaikon beles a kamera, bent emberek csücsülnek családi körben. Azok a jelenetek működnek, melyekben sikerül elrugaszkodni a hétköznapoktól, például, amikor Sárosdi Lilla a videón mint szex-szimbólum óriásnő tűnik fel, meztelen mellén törpeférfiakkal (kár, hogy volt ilyen már), esetleg a megelevenedő csocsó, hőzöngő, széteső csapattal (kár, hogy ez sem új, Ofra Zimbalista szobrász a Művészetmalomban kiállított már ilyen ember-csocsót). Közben a videó önálló életet él, egy taxist követünk (Scherer Péter), aki egy bekattanni készülő középkorú férfit (Terhes Sándor) utaztat egyhelyben, ez a figura kicsit visszautal a Múlt nevezetű alakra egy korábbi Nagy Fruzsina előadásból, csak kevésbé rejtélyes. Akkor jó, amikor skizoid epizódja van, amikor nem engedi kimondani a nevét, vagy amikor hangosan ugatni kezd.

A zene, ha nem is képes összecsirizelni a széteső jelenetsorokat, kellemes pillanatokat szerez, legalább Péterfy Borbála hangja elvisz a szürke tréningruhákon túlra, különben csak úsznak a jelenetek egymás után,

eredeti és gyenge ötletek hullámvasútján zötyögtetve a népet. Mintha a Krétakörösök most nem bíznának sem magukban, sem Nagy Fruzsinában és Láng Annamáriában. Idegesít, hogy többször meg kell hallgatnom az esetleges bukás taglalását, azt, hogy miért nem tud Annamari rendezni, és hogy a színészek csak összevissza improvizáltak a próbák alatt. Ezek a nyafogások a két és fél óra végére tényleg önbeteljesítő jóslattá állnak össze, pedig ez egyáltalán nem lett volna törvényszerű, ha az első pillanatban mindenki vakon megbízik a másikban. Az előadásban túlteng a sok önreflexív utalás is, mint Rába Roland a (maga nemében persze szórakoztató) hisztérikus interjúja, vagy Scherer Péter rezignált merengése a színészi megújulás lehetetlenségéről. Néha egyenesen úgy érzem, mintha olyan csoportterápián lennék, ahol a különféle szakmai-magánéleti válságokat vidám jelmezversennyel próbálják feloldani.

 

Egy nagyszerű színésznő és egy nagyszerű látványtervező találkozása maradt el itt, ehelyett két előadástorzó hever egymáson félig összegyurmázva. Ez a kettősség látszik abból is, hogy az előadásnak voltaképpen két vége van, mintha Láng Annamária és Nagy Fruzsina is elkészítette volna a saját verzióját egymástól függetlenül. Azt hihetnénk, hogy amikor a színésznő saját meztelen mellkasára vetíti Krétakörös társai arcát, végéhez közeledik a PESTIESTI, de nem, a darab csak jóval később zárul egy hatalmas polipra emlékeztető, ezüst gázcsőrendszer bevonulásával, melynek csúcsán Yang Li énekel. Érzelgősre vett vetkőzés kontra eltévedt jelmezmonstrum - mi közük van egymáshoz?

A párhuzamosok nem találkoznak a végtelenben.