A Hetedik Kortárs Táncműhely az Egy, kettő, sok...című, a párkapcsolati tematikát boncolgató előadással mutatkozott be a Pécsi Harmadik Színházban, aktuális bemutatójuk pedig szintén ezt a kérdést járja körül: sajnos nem vagyok biztos benne, hogy erőltetni kéne éppen ezt a vonalat. Hágen Zsuzsa Pilinszky Életfogytiglan című kétsorosát választotta címül (mely eredetiben természetesen nem vesszővel elválasztott tagmondat, hanem két mondat: "Az ágy közös./A párna nem."), de akár Pilinszky Kapcsolat című verse is passzolna a koreográfiához: "Micsoda csönd, ha itt vagy. Micsoda/pokoli csönd./Ülsz és ülök./Vesztesz és veszítek." Hágen Zsuzsa és Donáczi Károly egy nagyon össze nem illő középkorú párt alakítanak, a férfi figura fásult és annyira be van zárva magába, mint egy kavics, a női alak kielégítetlen és izgága, végeredményben érthetetlen, milyen baleset hozta össze őket. A nő vörös ruhájában, túlhabzó vágyakozásával mintha egy romantikus regényből jönne, egy olyan regényből, ahol mindig kék az ég, hullámzik a tenger és egy titokzatos férfi vár a főhősnőre, hogy szenvedélyesen egymásnak essenek a parton. Irreális, megmosolyogtató elvárás, nincs az a hús-vér férfi, aki ennek megfelelne. A néptánc elemekkel dúsított, vissza-visszatérő mozdulatsorok mind arról mesélnek, hogy nincs találkozási pont a két ember között, unalomból, megszokásból még összerendeződnek a mozdulataik, de más már nem tartja őket össze. A férfi összegörnyed, a nő széttárja a lábát, nincs közös nevező. Ha egészen véletlenül a férfit mégis ki lehet zökkenteni fásultságából, nem szenvedélyessé válik, csupán agresszívvé, és megpróbálja leuralni a párját, keményen odaver a sarkával a nő arca mellé. De nem biztos, hogy érdekel annak a nőnek a története, aki befekszik lábtörlőnek valaki alá.
A második részben egy fiatalabb férfi, (Vass Oszkár), talán, mint az idősebb fiatalkori mása jelenik meg, és egy viszonylag izgalmas szólóba kezd, az az egyetlen probléma, hogy tánca felülről van világítva, a tekintete soha nem látszik, (egyébként másoké sem, alig lehet egy-egy szemkontaktust elcsípni). A középkorú nő is alteregót kap, Fontányi Gréta személyében, aki jóval higgadtabb és nyugodtabb figura, talán a legharmonikusabb szereplő ebben a darabban. Szomorkás, sokszereplős össztánc jut a végére véletlenszerű párcserékkel és magányos forgásokkal.
Közhelyes férfi-női szerepekbe betokozódó, kicsit avíttas előadás Hágen Zsuzsáé, pedig alapjában véve tisztességes munka, a táncosokkal sincs semmi probléma, de az eredetiség mégis fájón hiányzik a koreográfiából. Valahogy olyan érzésem van, mintha már ezerszer láttam volna valahol.
