Wahorn András kortárs alkotó - és ebben a minőségében széles tömegek ismerik. (Amennyiben tömegnek most önkényesen azt a néphalmazt vesszük, amely ismeri a kortárs, pláne az alkotó szavak hozzávetőleges jelentését.) Nem kizárt persze, hogy ezt az ismertséget festményein kívül zenei műveinek, a Jégkrémbalett című filmjének vagy legújabban a Tilos rádió Honthy és Hannájának is köszönheti. De sokan ráismernek festményeinek egyik félreismerhetetlen figurájára, a magát önfarkával átdöfő férfira is. Sajátos bájt kölcsönöz ennek az átdöfésnek, hogy bár lyukat üt, de kárt nem tesz. Az ábrázolás hétköznapisága azt sugallja, hogy ez bárkivel megeshet; olyan ez, mint amikor a nap süt, vagy amikor a ló rúg.
Képein szinte árad a nyugalom; az, hogy minden rendben. Ha valahol mégis tetten érhető némi zaklatottság, arról is sejtjük, hogy múlóban van: ez a szokványostól eltérő bizalom kelti az állandó derűt. Még a legkeservesebb képeken is ott az a valami, ami a túléléshez kell.
Ugyanakkor képei legjellegzetesebb tartozéka az a kommentár, amely a magától értetődő kimondásával kapcsolódik a festményhez vagy rajzhoz, és jellemzően kimondatlanul reflektál a nézővel való viszonyra is. Ezek a kommentárok most túlmutatnak önmagukon. A szövegek haikuvá lettek. A női mellkas meg párnává.
A tizennégy, falra feltett párna: tizennégy nő. A nők csak azért lógnak a falon, mert kiállításon szerepelnek - amúgy az ágyon lenne a helyük, heverve. Hogy most éppen fel vannak öltözve vagy le vannak vetkőzve - a megfigyelő dönti el. A tizennégy nőnek tizennégy titka látható - és mindnek gyaníthatóan több van ennél. Ha mindegyikük csak két estére való történetet mesélne, kitelne egy hónap. És két este minden nőnek jár.
A nők ruhát öltenek, mert tudják: nincs ígéretesebb, mint a selymek, boák, harisnyakapcsok, tüllök, flitterek, csipkék, műszőrmék, tollak, gyöngyök, azsúrok, szalagok, bojtok és melltartók játékos titkolózása. És nincs csiklandóbb, mint annak a lehetősége, hogy minden emberi számítással szemben ezek a holmik mégis a helyükön, a nőn maradnak. A párnákon a színek, az anyagok néha többet mondanak, mint amennyi elég lenne - fecsegnek, mint a nők. A párnatesteken a képek - mondjuk: a nők történetei - hol nyíltan beszélnek magukról, hol szemlesütve hallgatnak. Vannak közöttük kis termetűek, finoman kecsesek, vagy nagyok, elegáns könnyedséggel viselve a méltóságteljes pompát. Vannak, akik álmatagon nézik a látogatót, de akadnak elbűvölően riposztozók, amolyan tűzről pattantak is. Vannak frivolan szemérmetlenek és zavartan kettőt szólni sem tudók. Egyiküket menyasszony létére gonoszul megtréfálja alkotója... A legizgalmasabb az egészben a képek viszonya a párnákhoz: hogyan mondják el a nők történeteiket, vagy hogyan hallgatják el azokat; és vajon mit gondolnak magukról egy tükör előtt magányosan.
Egyikük - őszi őzbőr színű selyempárna, két fémesen csillogó őzikeszemmel és két pár aprólékosan díszített baba-szívecskegombbal - egyszerű ünneplőbe öltözött indián asszony. Elmeséli, hogy ő - mint a Wahorn Andrástól már ismert, rajzolt hajfejű nő - romantikusan a féllábú férfira pillant, aztán elárulja a helyes választ a kérdésre, miközben telik a Hold és múlik a Nap. Arra a kérdésre, amit valamikor föltett ennek a férfinak, és az, noha térdig lejárta a lábát, nem tudott megválaszolni. Wahorn András haikuja felerősíti történetük örökkévaló ambivalenciáját: Amíg beszélnek, mögöttük szellemek figyelnek. Kétszívűek mind a ketten...
