Vasárnap Nemzetközi Színházi Találkozó kezdődött a Bárkában, a tematikát az igazgató, Seress Zoltán vallomása szerint (részben) a szűkös lehetőségek határozták meg, ez viszont oda vezetett, hogy Kelet-Európa jó pár izgalmas társulata fellép majd a fesztiválon. A tánc kiemelt szerephez jut majd, nem véletlen, hogy a La Dance Company, Ladányi Andrea társulata vezeti fel a találkozót egy nem kevéssé őrült darabbal.
A Bárka puritán színpadterén, a kopott, fekete hátfal előtt jól érvényesül a hátul a magasban futó vékony, vörös palló, a teret pedig Borlai Gergő különleges (a BL-ből már ismert) Factory Metal dobfelszerelése uralja, kereszt alakú, ezüstös fémszerkezetekkel. A tágas színpadot műanyag székek is tagolják, napernyőként eléjük szúrt cintányérokkal. A nézőtér érdekesebb a szokottnál, székeink alatt dobozka, benne csoki, melyet egy dramaturgiailag fontos pillanatban el is fogyaszthatunk. Borlai Gergő mindvégig hangsúlyosan háttal ül, Kaltenecker Zsolt pedig a színpad szélén játszik: bár mindketten bent vannak a játéktérben, hangsúlyosan nem színészként, hanem zenészként vannak jelen, annak ellenére, hogy egy-egy Haydn-korabeli parókát azért felcsapnak a fejükbe.
Az előadás Ladányi Andrea és Vida Gábor Borlai Gergő által diktált, féktelen kettősével indul, a táncosok mozdulatainak dinamikáját maximálisan a dobos szabja meg, innen is látszik, hogy a dramaturgia jelen esetben leginkább zenei dramaturgiát jelent. A táncosok mindketten bábszerűen mozognak, olyanok, mint a bepörgött kirakati babák, számítógépes játékból kiszabadult karakterek, vagy éppen kiégett, de hiperaktív modellek. Két emberi lény robotpilótára téve, vagy éppen két avatar embernek álcázva?
Lakatos Márk stylist úgy tűnik, az évek során hozzánőtt Ladányi Andreához. Ez egy nagyon szerencsés találkozás, hiszen ő a maga öntudatos outsiderségében biztosíték arra, hogy a táncos közegben sajnos már megszokott, idegesítően avíttas, szembántó megoldások (kinyúlt atléták, rossz testfesték, kínos leplek, stb...) biztosan nem köszönnek vissza Ladányi darabjaiban. Kifejezetten eredeti Vida Gábor fekete selyem szoknyája, mely a fáraók ruházatát idézi, nagyon találó Ladányi Andrea fodros csipkecsodája is a Haydn-jelenetben, a felemás cipők szintén ki vannak találva (Ladányi például egy tűsarkút és egy balettcipőt visel), és jók a hófehér, felpolcozott, kócos, loknis parókák is. A szereplők mindegyikében van valami apró részlet, ami sebesült harcosra emlékeztet - például egy-egy vérszínű csík a táncosok lábán, vörös folt a dobos parókáján -, de ezt nem kell halálosan komolyan venni, ahogy az előadásban rendre felbukkanó fegyvereket, vagy fegyverként használt tárgyakat sem.
Puskával, poroltóval és fülsértőn berregő elektromos fűrésszel egyaránt küzdenek hőseink, vannak karakterek, akiket sorozatban tesznek el láb alól, persze mindenkinek van még több dobása. Így aztán az öldöklések koreográfiája is a számítógépes játékokét idézi, a sorozatlövésekkel, vergődésekkel és újraindulásokkal együtt. Ladányi Andrea meglepően naprakész, amikor a virtuális valóságot beemeli a koreográfiájába, nem csupán stíluselemként, hanem valóban párhuzamos valóságként, ahogy az végletes formájában - egy rendes, becsületes játékfüggőnél - működik is. (Különben azért ez a dolog benne van a levegőben, az EDIT Fesztiválon is előkerült már ez a téma például Euripides LaskaridisDowLove című rövidfilmjében, csak az éppen inkább a virtuális párkapcsolatokra és nem a virtuális erőszakra koncentrált.)
A legnagyobb hiba ebben az előadásban, hogy Fejes Kitty és Kovács Martina egyértelműen statisztaszerepbe kényszerül, és sajnos még abban sem igazán ügyesek. Valahogy most nem működik ez a "királynő és udvarhölgyei" leosztás, mintha ők csak azért lennének színen, hogy kontrasztul szolgáljanak, még inkább kiemeljék Ladányi tökéletességét, ez nem tűnik túl fairnek (pedig korábban mindkettőjüket lehetett már jóval érdekesebb szerepekben látni). Izgalmas előadói feladatot ebben a darabban csak önmagára és Vida Gáborra oszt a koreográfus (a zenészekről persze nem beszélek, ők önjárók mindketten). A legkínosabb ez a lagymatag lötyögés akkor, amikor a végefelé Borlai Gergő irgalmatlanul gyorsan dübörgő heavy metal alapra üti a dobokat. Ez zeneileg nagyon erős rész: az ingereknek ez a brutális erőssége, az érzékszerveknek ez a fokozott terhelése paradox módon kifejezetten nyugtató hatású, mert kiüti a tudatot, és azonnal jelenidőbe ránt. De egyszerűen nincs szinkronban az előadás két rétege, idegesítő, hogy ebben a pillanatban a tánc kifejezetten bágyadt és középszerű.
Tetszik viszont, hogy lazán összekeveredik itt diszkó és etikett, számítógépes játék és élettörténet, Haydn és a motoros fűrész berregése. Ehhez a fura vegyülethez járul hozzá a szereplők és hangszerek közti hangsúlyos, kreatív szimbiózis is: Ladányi fém hangszerdarabokat ölt magára, mint egy karkötőt vagy harisnyát, Vida Gábor egy elszabadult ritmust kerget, Borlaira táncosok telepednek dobolás közben. Keserű Zsolt videómunkája is hangsúlyozza ezt a jelenséget, emlékezetes, ahogy a dobos a maga teljes ütős-arzenáljával hirtelen megjelenik fejjel lefelé kivetítve, vagy amikor a fém-hangszerek közé bújt Ladányi arcára a fehér zajra, (az elromlott tévékben megfigyelhető látványra) emlékeztető, vibráló fény vetül: olyan így, mint egy sorskivetett médium, egy élő adóvevő.
Ami minden hibája és aránytalansága ellenére kifejezetten lenyűgöző a Gasztrobalettben, az az előadás túlfeszítettsége, éles, karcos feszessége, az a tébolyhatáron billegés, abszurd humorú káosz, röhögtető diliház, amivel oly ritkán lehet találkozni.
