Egy élő iskola térképe a Pécs–Kaposvár-tengelyen
Élő, organikusan pulzáló szövet köti össze Pécs és Kaposvár művészeti közegét – egy különleges szellemi háló, amelynek gyökerei Rippl-Rónai József tanítványáig, Martyn Ferencig nyúlnak vissza. A kaposvári Vaszary Képtár Ott a pont! című kiállítása ezt a generációkon átívelő párbeszédet teszi láthatóvá: azt a finom, mégis erős kapcsolatot, amely egyszerre őrzi a múlt mestereinek örökségét és ad teret a jelen alkotóinak.
Martyn Ferenctől indul a történet: pályája kezdetén Rippl-Rónai József tanítványaként dolgozott, majd a párizsi avantgárd közegben magába szívta az Abstraction-Création szellemiségét – a konstruktív látásmódot és a szellemi szabadság iránti elkötelezettséget. Amikor 1945-ben Pécsre költözött, e szemlélet birtokában nemcsak új művészi formanyelvet, hanem pedagógiai örökséget is teremtett: maga is mester lett. Megalapította a Pécsi Iskolát, tanítványai, Keserü Ilona és Lantos Ferenc pedig a magyar absztrakció két meghatározó irányát alapozták meg – Keserünél a szín, Lantosnál a geometrikus forma vált vezérmotívummá.
A kiállításon ez a két irány – a forma és a szín útja – élményszerűen bontakozik ki. Martyn Vitorlás, fekete lobogókkal című művét követően az egyik oldalon Lantos Ferenc Képletei, a másikon pedig Keserü Ilona Ugrás II. és Sodródó hangtestek című festményei viszik tovább a történetet, mintha két egymásnak felelő hang szólalna meg a térben. Lantos munkái mögött a Pécsi Műhely néhány meghatározó alakja – köztük Ficzek Ferenc és Hopp-Halász Károly – jelenik meg, így a kiállítás ezzel a gesztussal nemcsak megidézi, hanem ünnepli is azt a pécsi művészeti irányt, amely évtizedeken át formálta a magyar képzőművészet szellemi közegét.
A színek felé haladva először finom átmenet bontakozik ki: a monokróm szekcióban Getto József akrilfestménye – amelynek formavilága szépen rímel Lantos körmotívumot variáló művére – és Vercz Szilvia érzékeny papírplasztikái teremtenek párbeszédet. Innen lépünk tovább az egyre színesebb, vibrálóbb munkák felé. A térben mindenütt fel-felbukkannak a mester-tanítvány kapcsolatok, ugyanakkor a kiállítás rendezése izgalmas új együttállásokat is létrehoz. Somody Péter atipikusnak mondható, Látszólagos kapcsolat című műve például finom rezonanciába kerül tanítványa, Knyihár Bence festett vászondarabokból kollázsolt munkájával, mellette Tolvaly Ernő homokszínű, taktilis felületei pedig a festmény mezőit szinte tapintható struktúrákká alakítják.
Bóbics Diána textilműve finom átvezetést kínál a színekből és gesztusokból építkező, vadabb energiájú szekció felé, ahol az alkotó sűrűn rétegzett, komplex felületű munkája párbeszédbe lép Szentgróti Dávid egyik expresszív festményével. A tér másik oldalán Pinczehelyi Sándor pop art hangulatú, Ahogy tetszik című alkotásának játékossága Palatinus Dóra nagy méretű, játszótéri mászókát idéző installációja által nyer új hangsúlyt.
Palatinus munkái a kiállítás új fejezetét nyitják meg: a városi térben intervencióként működő, azt formáló művekként is olvashatjuk őket, így Orosz Klára Théta című köztéri szobrával is dialógust teremtenek. Orosz diplomamunkája, valamint a Théta makettje is szerepel a térben, valamint a Thétáról készült fotók, amelyekből látszik, hogy a mű formavilága egyszerre idézi fel a bordakosarat, a tüdőt vagy akár az agy struktúráját – ezzel is felidézve az emberi test és tudat kapcsolatát. Az acélból és műanyagból komponált szobor hajlított csövei színes szálakként futnak végig a térben, utalva az agyhullámok vizuális metaforáira.
E szakaszban kaptak helyet Ernszt András festményei, amelyek a színek tobzódó, burjánzó világával kezdenek dialógust, mintegy átvezetést képezve az újmédia-szekció felé. Itt Varga Rita Horrorbaba-sorozatának egy-egy fotója és a projekthez kapcsolódó videók láthatók, amelyek a test és az identitás torzuló képeit vizsgálják. A digitális tér szintén hangsúlyos eleme a Mojzer Tamás két performanszát dokumentáló videó, valamint az ezekből született Testnyomat, amely a mozgás, a test és a jelenlét nyomát őrzi anyagban és emlékben.
A tér másik oldalán Herczig Zsófia csalánrostból készült, finom szövésű ruhadarabjai és Valkó László A tisztás keresése című festménye láthatók – mindkét alkotás a természethez való viszony érzékeny újraértelmezése. Innen szinte észrevétlenül sodródunk az utolsó, természetre fókuszáló egységbe, ahol Herczig Zsófia teafilterből készült, szoborszerű fűzői és Bozsó Nóra Pajzs-sorozata uralják a teret. Ez a zárórész mintha a test és a természet, a törékenység és a védelem közötti finom egyensúlyt keresné – a kiállítás lírai lecsengéseként.
A kör motívuma – amely a címben is benne rejlik – nemcsak formai szimbólum, hanem metafora is: a folytonosság, az összekapcsolódás, a visszatérés és az újrakezdés jele. A mester és a tanítvány viszonya is ilyen körforgás: a tudás átadása, átalakulása, újragondolása. A művészeti közösségekben ez az organikus hálózat az, amely Pécset és Kaposvárt ma is összeköti.
A három kurátor – Varga Rita, Miseta Ildikó és Pajger-Kovács Lilla – munkamegosztása szintén ezt az együttműködést tükrözi. Varga a művészeket válogatta, Miseta a művek kölcsönzését és a gyűjteményi összeköttetéseket intézte, Pajger-Kovács pedig a tér rendezését koordinálta. A közös munka szelleme, az egymásra figyelés és a bizalom érzékelhető a kiállítás atmoszférájában is.
Az Ott a pont! tehát nem pusztán kiállítás, hanem afféle vizuális esszé is arról, miként él tovább egy regionális iskola eszméje. Martyn, Lantos és Keserü öröksége nem múltbéli zárvány, hanem jelen idejű energia, amely a fiatalabb generációkban is újra és újra testet ölt. A pécsi és kaposvári művészeti világ közti szinergia ma sem pusztán a nosztalgikus visszatekintés tárgya, hanem az aktív együttműködést jelenti – a színek, formák és gondolatok eleven, körkörös áramlását.
Fotó: Sorok Péter / Kultúra.hu
