Varga Ritának elképesztő energiái vannak, folyamatosan pörög. Nem véletlen, hogy nagyon gyorsan egymásra hangolódunk. A pécsi sörgyár épületében találkozunk, ahol tizennégy művésszel dolgozik. Bóbics Diával osztozik egy téren, ugyanakkor otthon is van műterme. Itt készülnek a nagy méretű munkák, ott pedig a Kertem című sorozat darabjai, valamint a kisebb alkotások.
Ahogy egymás után előveszi sorozatainak darabjait, úgy döbbenek rá, hogy három évtized alatt annyi mindent csinált, amennyi másnak két (vagy három) életre is elegendő lenne. Varga ugyanis nemcsak képzőművész, de jelentős művészetszervezői, kurátori múltja is van, az 1995-ben alakult Közelítés Művészeti Egyesület alapító tagjaként ugyanis egyre nagyobb projekteket álmodott, majd valósított meg. Csak néhány a sorból: 2003-ban a Media Factory nemzetközi művészeti fesztiválon a Zsolnay-gyár használaton kívüli, háromezer négyzetméteres területén (jelenleg a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kara van itt) tizenhét ország hetven művészének alkotásait állította ki Doboviczki Attila T.-vel; 2009-ben a Temporary City művészeti fesztivál a pécsi Király utca mint kulturális utca társkurátora; 2011-ben a Crazy Curator Biennale társkurátora; 2012-ben a Mediation Biennale társszervezője volt, majd 2013-ban A Privát Nacionalizmus Projekt alapítójaként és szervezőjeként működött, amely egy nemzetközi művészeti és kulturális programsorozat volt, hat ország és nyolc intézmény bevonásával, nemzetközi kiállítási helyszíneken, a teljes projekt alatt közel kétszáz művész és egy tizenöt fős nemzetközi kurátorgárda részvételével a kelet-közép-európai régióban, illetve vonzáskörzetében. Rita a szervezői tevékenység mellett a projekt pécsi és berlini kiállításának kurátora is volt, de ezenkívül több mint kétszáz tárlatot rendezett Pécsett és Budapesten, de az USA-ban, Indiában és Finnországban is.
Talán úgy tűnik, e nagy, nemzetközi kiterjedésű projektek mellett már nincs idő egy képzőművészeti praxis fenntartására, azonban Varga Rita a kilencvenes évek óta rendszeresen szerepel egyéni és csoportos, hazai és nemzetközi kiállításokon. „Ha az ember belekerül egy tornádóba, akkor aztán nincs kiszállás, megy a nagy tölcsér felé, és akkor egyszer csak kidobja, és utána megint másra fog fókuszálni.” Nem ismer határokat, és bármit csinál is, saját szabadságának a megélésén és kitágításán van a hangsúly, ami a folytonos tevékenységben jelenik meg.
Már gyermekként sok mindennel foglalkozott: kötött, textilmunkákat készített, fotózott és filmezett, és bár sosem korlátozta magát mediálisan sem, munkái rendre a fotografikus eljárásokon alapulnak. A Műcsarnokban rendezett 2006-os Terror Babies Coming Soon című kiállításon például nagy méretű fotók szerepeltek, valamint a készülésük körülményeit bemutató werkfilm mellett egy videómunka is, amely a terrorista játék babák életének jeleneteit vette sorra. „Berlintől Barcelonáig mindenhol lehetett kapni ezeket a babákat. Giccses ruhákba öltöztetett, a kor gagyi popszámait éneklő figurák voltak, amelyekkel a konzumkritikai reflexióimat akartam megfogalmazni. Azonban abban az időben ért egy családi tragédia, s hirtelen nagyon elkezdtem haragudni ezekre a babákra, szerettem volna megsemmisíteni, felrobbantani, felgyújtani, vízbe fullasztani őket. Több etapot készítettem a halálukkal kapcsolatban, ebből született a film, végül pedig elkészült egy nagy projekt, ami végül a DLA-munkám lett: egy óriási babával előadtam ezeket a történeteket, a robbantást is.”
Következő sorozatai, témái már egyértelműen a nőként megélt személyes sorsból táplálkoztak, ugyanakkor az üzenetek hordozói gyakran mitológiai vagy múltbeli alakok, a társadalmi valóságból appropriált nők, esetleg a kertben jelen levő legszívósabb növények, a kaktuszok. A különféle történetekben tetten érhető női szerepek izgatják Varga Ritát. Női alakjai nagy túlélők, gyakran mindenféle küzdelmet átvészelő, szívós emberek, akik végül megmentik magukat. A felszínen maradó Opheliák, akik nem fulladnak meg, hanem a felszínen lebegve hagyják, hogy szabadon sodorja őket a víz.
„Az Ophelia-projekt úgy indult, hogy amikor Horvátországban voltam egy művésztelepen, kaptam egy bóját, engem pedig elkezdett vonzani, hogy ezt fogva ruhástól felfeküdjem a vízre. Először a lebegés szabadsága izgatott, utána jött a képbe Ophelia, akiről nem lehet pontosan tudni, mi lett a sorsa. Én meg eldöntöttem, hogy megmentem, nem engedem meghalni. Egy 21. századi nőt mutattam fel általa, aki nem áldozza fel magát, hanem megmenekül. E projekt során is több médiumot használtam, videómunkák, fotók készültek, majd ezekről festményátiratok.”
Varga Rita felszabadította Opheliát az áldozati narratíva alól. Egy olyan nőt láttatott, aki már nem a férfi-nő viszonyrendszerben definiálja magát. „Ezt követően elkezdett érdekelni, hogy mi történik, ha Ophelia után valós női személyek történeteivel kezdek foglalkozni.” A Zsanett- és a Malina Hedvig-sorozat egy-egy konkrét médiatörténetet – a rendőrök által elkövetett szexuális zaklatást és erőszakot, valamint egy bántalmazott nő elítélését – dolgozott fel festői eszközökkel. Az áldozathibáztatás problémáját analizáló képek furcsa képkivágásai, a bántalmazásra utaló tárgyak fenyegetően hatnak, miközben a pixelizált szájak, valamint az arcok hiánya szimbolizálja, hogy ezek a nők nem hallathatták a hangjukat. „Az alakjaim fürdőkádban fekszenek, ami szintén szimbolikus, a víz a tragédiáktól való megtisztulást jelképezi.”
Fontos egyéni kiállítás volt 2019-ben a Pécsi Galériában rendezett Szabad gravitáció, ahol főként kollázsok szerepeltek, a nőként megélt sors, a háromgenerációs anya-leány kapcsolatok képei. Érzelmes és személyes kompozíciók születtek, amelyek az anyaság és a nőiség szimultán megéléséről, valamint a generációk kibékíthetetlenségéről egyaránt szóltak. E kiállításon már megjelentek a Bokszoló nők című sorozat első darabjai is. „Találtam ezeket a '20-as, '30-as évekbeli fotókat, amelyeknek a különleges hangulata nagyon megfogott. Izgalmas látni ezeket a nőket egy maszkulin helyzetben, abból az időszakból, amikor egyébként is épp harcolnak, küzdenek az emancipációért, a szavazati jogért.” Először monokróm képeket készített, amelyen küzdő-együttműködő, a sisterhood fogalmát is beemelő alakok mögött különféle helyszínek jelennek meg, előttük pedig az építkezésekről ismerős narancsszínű szalagkordon, amely sokrétű szimbólum a képeken: az elakadást és az összekapcsolódást egyaránt jelöli.
Ez a sorozat aztán folytatódott, majd átalakult, idővel összeért a Kertem-széria darabjaival, melyeken Varga vibráló kolorittal megfestett kaktuszokból építette kompozícióit, amelyek izgalmasan billegnek a figuralitás és az absztrakció között. A pöttyözve vagy foltszerűen felvitt gesztusok elbizonytalanítják az egyes motívumok kontúrjait, így azok tulajdonképpen érzéki, organikus szövetet alkotnak. Ez a fajta vizualitás pedig nemcsak a burjánzás, hanem a hálózatszerűség és az együttműködés szimbólumaiként is olvasható. „Bizonyos értelemben a kaktusz is kapcsolódik az Ophelia-projekthez. Felszabadítottam magam, az elmúlt négy évben pedig inkább a festészetre koncentráltam, amit talán épp Keserü Ilona 2022-es Színerő workshopja indított el bennem. Épp előtte láttam egy csomó kaktuszt egy botanikus kertben, és egyértelművé vált, hogy ezeket akarom festeni.” Installatív művek ezek, az egyes képek fragmentumokként működnek, amelyekből összeáll az egész. E sorozat eddigi legnagyobb bemutatkozása a kaposvári Vaszary Képtár kamaratermében volt, ahol a vörös, ezüst és sárga hátterű festmények három installációvá álltak össze, olyan hatást keltve, mint a templomok ólomüveg ablakai.
A kaktusz a szívósság és a táplálás szimbóluma, ezért is fontos, hogy Varga négy festményét összemontázsolva olyan all over felületet alkotott meg, amely tapétaként jelent meg az Ancora Galéria Kockázatok és mellékhatások című csoportos kiállításán, mely a daganatos betegségek traumáját járta körül a szembenézés, a kitartás és a túlélés aspektusain keresztül. „A kiállítás a rákbetegséghez kapcsolódó tabukkal kívánt leszámolni. 2012-ben én is átestem ezen, amit úgy éltem meg, mint egy képzőművészeti projektet, amit szintén meg kell oldani. Tevékeny maradtam, ez volt a túlélés záloga, most pedig fontosnak éreztem, hogy én is kiállítsak, kiálljak, és hallassam a hangom. A kaktuszos tapétára két rólam készült akt került. A meztelen testemre írtam a gyógyító mondatomat: »Áldott legyen, ami engem táplál, áldott, amivel én táplálok«, ezzel lettem lefotózva. A kiállításon szerepeltek a 2015-ben készült Lélekkabátjaim is, amelyekbe ezeket a fotókat varrtam fel. Ez a mű tulajdonképpen e történet szimbolikus lezárása volt.”
Ez az anyag nagyobb volumenben most a LOKART Fesztiválon lesz kiállítva. Az elkövetkező időszakban több helyen is láthatjuk az alkotó munkáit: szeptemberben Pécsett, az Ancora Galériában lesz egyéni tárlata, de még ugyanebben a hónapban a JPM Múzeum Galériában közösen állít ki Bóbics Diával, közben pedig keresi a budapesti és külföldi tereket, ahol bemutathatja műveit.
Fotó: Hegyi Júlia Lily / Kultúra.hu
