„Fontos, hogy milyen közegben nőttem fel. Az édesapám, Baráth Ferenc, bár grafikus, mindig is megjelent nála a képzőművészeti vonal, ami olykor közelített a gesztusfestészethez, azonban a fő iránya inkább egy konstruktív világ volt, egy építkező nyelv, amelyekből megszülettek az általa térgrafikának nevezett kompozíciók. A keresztapám, Maurits Ferenc szintén alkotó ember, akinek pedig nagyon különös, groteszk hangja van. Ez a kétféle stílus az, ami egészen pici korom óta követett.”
Baráth elmeséli, hogy a délszláv háború miatt költöztek Magyarországra. Először a Kisképzőbe, majd onnan egyből a Képzőre kerülve ő is figurális képekkel indult. „Grafikára jártam, ott nagyon sok technikát elsajátítottunk, sokféle anyaggal kísérleteztünk. A modell utáni rajzok adtak egy alapot, szerintem természetes is, hogy ekkor még figurális művek készültek. A következő évben azonban már szabadon voltunk engedve, ekkor derült ki, mennyire tudunk elszállni, van-e bennünk valami sajátos világ. Bennem itt kezdett előjönni az, ami gyerekként belém ivódott, egy idő után pedig belezoomoltam a kompozíciókba. Mindig azt éreztem, hogy túl sok, túl felesleges egy csomó rész. Elvettem, kivettem elemeket, egyre minimálisabbá és letisztultabbá vált a képi nyelvem.” A figurák egyre gesztusszerűbbé lettek, majd nem maradt más, csak a gesztus.
Baráth 2000-es évekbeli, korai festészete az informel szabad és vad gesztusaiból táplálkozott, a kompozíciók drámai erővel fröccsöntött foltokból, valamint néhány színből épültek, erős kontrasztok, valamint a fekete domináns jelenléte határozta meg őket. „A vajdasági mentalitásom és az akkori életem intenzitása, a bohém őrület tükröződött e képeken.”
„Számomra akkor a kép elképzelhetetlen volt fekete nélkül, az határozott meg mindent. Ez biztosan a családi grafikusi hagyományból is ered, másrészt imádtam a fekete intenzitását. Rengetegféle ilyen árnyalatot használtam, kutattam az egyes gyártók különféle feketéit. Volt egy olyan korszakom is, amikor csak fekete-fehér képeket festettem, amelyeken négy-ötféle árnyalatot használtam, azok különféle fényei, valamint eltérő testességük adta e művek izgalmát. Aztán lenyugodott a dolog, a magánéletem is csendesebb, lett családom, ami teljesen más dimenzió. Viszont a változásnak van egy technikai aspektusa is. Hatalmas kísérletező vagyok, szeretem az improvizációt akkor is, ha eszközökről vagy anyagokról van szó, így történt, hogy véletlenül kikísérleteztem egy vizes bázisú receptúrát, ami lehetővé tette, hogy transzparens gesztusokat vigyek a vászonra. Elkezdtem, majd teljesen rákattantam. Hét éve megnyílt egy másik kapu, én pedig azóta is ebben a világban mozgok, mert úgy érzem, hogy végtelen lehetőségeket tartogat számomra.”
A kép puhán felfújt alappal indul – „finom játék ez”. E réteg megszületésekor Baráth grafikusi énje kapcsol be. A precizitás és az irányítottság mentén alakul e layer. Az alkotó szerint itt fontos a kiszámítottság, valamint az is, hogy megfogalmazza a kép kereteit. „Ezen a ponton a formát kell megoldani, az adja meg a végső kompozíció kiegyensúlyozottságát.” A keret nagyon fontos számára, ez strukturálja, definiálja a kompozíciót, megteremti a harmóniát. „Kell az egyensúly a képbe. A keret az, ami nem engedi, hogy túlcsorduljon a mozdulat.”
„Ez a záróakkord, ekkor dől el minden. Egy akció, amikor repül minden, körbetáncolod a képet, és minden más ki van zárva. Csak te vagy és a kép. Ez a momentum ugyan nem tart sokáig, de utána úgy érzem magam, mint egy intenzív edzés után. Teljesen kiadom magamból, ami bennem van.”
Baráth Áron képeinek van egyfajta dallamosságuk, ritmusuk. Mint mondja, a képalkotásnak is nagyon fontos része a zene. „A festés során mindig szól valami a háttérben, én döntöm el, milyen aurát teremtek, ami nagymértékben befolyásolja az alkotást, azt, hogy a mozgásommal milyen gesztusokat viszek fel. A zene a legtisztább dolog, ami hat az emberre, ott nincs félrebeszélés, vagy hat, vagy nem.”
Már gyerekkorában is fontos szerepe volt a zenének. „Gazdag zenei környezetben nőttem fel, ahol a klasszikus művek mellett a jazz és a népzene hatott erősen. A Vajdaságban a balkáni zene ízessége és a jazz improvizatív jellege épültek belém, és a mai napig intenzíven hatnak rám.” Tehát a zene teremti meg azt az aurát, amely beemeli az alkotót abba a fókuszált állapotba, amelyben annyira erőssé válik a jelenléte, hogy képes mindent kiiktatni, s testileg és szellemileg is teljesen beleviszi a képbe. „És akkor születik valami, amit én sem tudok előre, hogy mi lesz, meg hogy hogyan, mivel. Sokszor az eszközt sem érzem, automatikusan nyúlok valamihez.”
„Ha finoman kezelem, nagyon lágyan viszem fel őket, akkor tudom kontrollálni az intenzitásukat.” Azonban a végeredményt nem tudja előre megtervezni, hiszen a teljes száradást követően derül csak ki, hogy a felső réteg színei működnek-e az alsóval. „Nincsenek előre kikevert színeim, mindig a festés előtt döntöm el, mit kívánok épp. De van, hogy száradás után nem működik, túl sötét például, és nem jön át az a fajta transzparencia, amit szerettem volna. Olyankor nem maradhat meg.” Baráth megsemmisíti a nem sikerült képeket, illetve vannak azok a rontott darabok, amelyeket tanulságként eltesz. Később emlékeztetik arra, hogy adott esetben min csúszhatott el.
Minden hat rá, befolyásolja a hangulatát, ami aztán a képeken is visszatükröződik. „Reggel, amikor kinézek az ablakon, már lesz egy erős benyomásom. Az időjárás mellett az évszak is befolyásol. A gasztronómia szintén fontos, szakács is voltam egy időben, a főzés sok mindenben hasonlít a festéshez. Ott is érezni kell a folyamatot, benne kell lenni a hangulatban, hogy tudj improvizálni, alkotni.”
A hangulatban levéshez vagy a hangulatba kerüléshez nagyon fontos a jelenlét is, épp ezért Baráth mindennap bemegy a műtermébe, még akkor is, ha nem fest. Kell, hogy folyamatosan a képei között legyen. „Néha csak ülök, nézem az üres vásznat, és érzem, hogy már akkor beindulnak a dolgok.”
És hogyan nem válik monotonná ez a képalkotási mód? „Amíg azt érzem, hogy ebben tudok játszadozni, és nem elégít ki, addig nem monoton. Amíg szétfeszít, amíg jönnek újabb és újabb ötletek, addig érdemes ezzel foglalkozni. Olyan ez, mint egy folyamatos játék.”
A szabadságról beszélgetünk még, hogy Baráthnál ez a fogalom nemcsak az alkotást, hanem az egész életét átitatja, mert bár vannak keretek, amelyek nem engedik, hogy túlcsorduljon, azokon belül mégis kötöttségek nélkül mozog. Bár együttműködik galériákkal, olyan, mint a madár, nem lehet kalitkába zárni, de talán ez teszi lehetővé, hogy messzire szárnyaljon. Legközelebb Belgiumban, majd Hamburgban állít ki, de már Európán kívül is keresik a képeit.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
