Konkrét látványból, természeti ihletettségű képekből indult ez a festészeti nyelv. Vető Orsolya Lia alkotásait kezdetben a virágok, szirmaik és leveleik inspirálták. „A Plantscape-sorozatot egyetemi tanulmányaim utolsó évében kezdtem. E kompozíciókon még jól felismerhető növényi részletek szerepeltek, de olyan közelítésben mutattam meg őket, hogy szinte zavarba ejtő, érzéki közelségbe kerültek. Egyfajta absztrahálási szándékkal a motívumok között igyekeztem feloldani a hierarchikus viszonyokat, így all over felületek születtek, amelyeken már a festék anyagszerűsége és a különféle gesztusok is fontos szerephez jutottak.” Már ezek a korai művek is intenzív taktilis ingereket váltanak ki, és látszik, hogy az alkotó itt még sokat merített a látványból a színek és a térhatás tekintetében, de mint mondja, arra mindig figyelt, hogy a kép tere másképpen bontakozzon ki, mint a valóságban, és a perspektíva szabályai ne mutassanak utat a nézőnek. Az előtér-középtér-háttér szisztéma itt nem működik: layerek halmozódnak egymásra, amelyek a kompozíciók bizonyos pontján magukba szippantanak, máskor pedig lebegésszerű érzeteket keltenek.
Aztán lépésről lépésre, apró modulációkon keresztül változott ez a festészeti nyelv. „Néha úgy érzem, mintha tíz éve ugyanazt az egy képet festeném, de valahogy mindig más megközelítésből, új hangsúlyokkal.” Az egyes sorozatok organikusan, fluid módon érnek egymásba, miközben az alkotó fokozatosan távolodott el a konkrét látványtól. Ennek köztes állapota volt a Biophilia-sorozat, amelyet Vető biológiai formák, fosszíliák és mikrobák iránti vonzódása inspirált. Ezzel együtt a festői nyomok önmagukban való szépsége is fókuszba került. „A festékanyag önalakító képessége kezdett foglalkoztatni, az, hogy mi történik, ha elindítok egy gesztust, majd az egy ponton túl átlényegül valamilyen élőlényszerű entitássá, belakva a kép titokzatos terét.”
Széles asszociációkat megengedő organikus világ bontakozik ki ezeken a képeken, fluidáló mozgások (lebegés, áramlás, olvadás) képzetét hívva elő. „Mindig is izgatott az analógia a természetben zajló lassú folyamatok, a burjánzás, a növekedés és más organikus változások, valamint a festői nyomok mozgása, dinamikája között.” A gesztus és a különféle eszközök lenyomatai önálló képépítő motívumokká váltak. Ezek finomhangolásával igyekezett kiemelni a művész az anyag sajátos viselkedését, vitalitását, élő jellegét. Erre gyakran rá is erősít: nem feszíti fel a vásznakat vakrámára, hanem belógatja őket a térbe, hajtásokkal és fodrozódásokkal bonyolítva a motívumokkal borított síkokat, ami a kompozíciók lágyságát, oldottságát és a formák képlékenységét hangsúlyozza.
A Biophilia-sorozat esetében jellemző volt, hogy Vető Orsolya Lia a hagyományos festészeti megoldások kiterjesztéseként digitálisan megtervezett gesztusokat ültetett át transzfereljárással a vászonra. Ezek olykor organikus, testszerű érzeteket keltettek, a visszatörlések, -kaparások és a szelvényezett ecsetvonások pedig különféle fosszíliákra, ősi geológiai jelenségekre emlékeztető felületeket rajzoltak ki. „A legújabb, Folyékony időszeletek című sorozatom azonban teljesen analóg módon – a digitalitást legfeljebb megidézve – készül. Nem plotterezek, nem fújok, mindent a kezemmel, ecsettel, spaklival és egyéb eszközökkel hozok létre, szeretek közvetlenül a festékanyaggal dolgozni.” Az alkotó hozzáteszi, hogy vázlatokat sem készít, a rétegek összehangolása is teljesen intuitív módon zajlik, a puha átmeneteket felmutató biomorf formákat is ösztönösen, a folyamatban lévő kompozíció építése során határozza meg. E sorozatnál azonban már megfigyelhető, hogy a gesztusok, bármennyire lazúrosan vannak is megfestve, a széleik eldolgozottak, nem futnak ki, lehatároltak, ami felmutatja a rendet a kavalkádszerű képmezőkön.
Vető képeit nézve a folyadékszerűség alapvető élmény, ugyanakkor eszünkbe juthat a burjánzás fogalma is, amelynek egyszerre vannak pozitív és negatív konnotációi, hiszen szorosan kapcsolódik a termékenységhez, a gazdagsághoz, ugyanakkor az invazivitás képzeteit is előhívhatja. A látott formák egyszerre védelmet nyújtanak és beburkolnak, egy harmonikus világot kínálnak, ahová el lehet rejtőzni a külvilág borzalmai elől, ugyanakkor sűrűségük fenyegetőnek is hathat, félelmet is kelthet, azt érezhetjük, hogy felemészt ez a dús és szövevényes világ. Vágyat ébreszt, közben mégis távolságtartást szül.
„Manapság számos olyan filozófiai felvetés vagy kísérlet érhető tetten, amely a korérzületet a romantika szellemiségének újragondolása mentén ragadja meg. Hosszan lehetne elemezni az izgalmas párhuzamokat, de most csak azt szeretném kiemelni, hogy rámutatnak arra, hogy a valóságból való kiszakadás vagy az elvágyódás is egyfajta túlélési stratégia. Az én festményeim is felfoghatók menekülő útvonalakként, ugyanakkor e képek sem tudják teljesen távol tartani magukat a külvilág olykor egyértelműen negatív hatásaitól. Miközben alapvetően pozitív érzeteket szeretnék felidézni a nézőben, képeim »túltelítettsége« akaratlanul is jelzi a minket érő rengeteg vizuális ingert, amellyel komoly kihívás megküzdeni.” A kompozíciók illuzórikus mozgása, a rétegek egymáson csúszkálásának képzeletbeli forgatókönyve, a formák áramlása is érzékelteti, hogy a világban létezésünk a sodródás fogalma mentén is leírható, nincsenek fix kapaszkodók, csak a flow, amelynek változékonyságához, kavargásához adaptálódhatunk, de meg is ijedhetünk tőle.
A képek izzó színei és a rétegzettség a digitális képernyők magas fényerejét és logikáját is megidézik, ezzel együtt a testi, zsigeri érzetek kiváltása is foglalkoztatja az alkotót. Mint mondja, ez valószínűleg gyermekkora szabad játékélményeire vezethető vissza. „Már akkor is az anyag bűvöletében éltem, örömömet leltem a különböző matériák megtapasztalásában, de általánosságban is úgy gondolom, hogy az ember természetes igénye, hogy az anyagon keresztül kapcsolódjon a világgal. Rengeteg tapintási referenciánk származik a gyerekkorunkból, a néző is alapvetően ezeket éli újra a matéria és a szubjektum összefonódásában születő festői gesztusokat érzékelve.”
Kivehető, hogy Vető kompozíciói idővel levegősebbé váltak, ma már több bennük a transzparens réteg vagy az olyan homogén felületek, amelyek pihenést kínálnak a szemnek. A művész hozzáteszi, hogy újabban gyakran kísérletezik az éteri jelleg és az anyag tapintható jelenlétének találkozásaival. Festészeti nyelvezetében persze továbbra is megfigyelhetők a lassú elmozdulások. Mostanában leginkább akrillal fest, mert a fektetett vászonra felvitt rétegek gyorsan száradnak, s így megfelelő lendülettel tud dolgozni, a lényeg ugyanis az egymásra épülő gesztusrendszer folyékony, összeoldódó, hálózatszerű jellegének rögzítése. A különböző érzeteket keltő felületek izgalmas képi feszültséget teremtenek, ugyanakkor a formák színkombinációi felmutatnak valamiféle harmóniát.
A pécsi iskola hatása is megjelenik Vető képein: ott szerzett doktori fokozatot. Somody Péter volt a témavezetője, de Keserü Ilona Színerő című, nagy hagyományú szimpóziumán is részt vett. „Éreztem, hogy ez a képi világ ott tud majd igazán kibontakozni.” Ennek fontos visszaigazolása a Barcsay-díj is, amelyet nemrégiben nyert el. „Barcsay következetessége mindig fontos minta volt számomra, én is hasonlóképpen viszonyulok az alkotáshoz, van ebben egyfajta mánia. Bár Barcsay igen eltérő látványokat komponált a miénktől nagyon eltérő korban, a képek struktúráját tekintve talán mégis tudunk kapcsolódni, hiszen az építettség vagy a motívumok képeken átívelő fejlesztésének igénye az én kompozícióimon is valamilyen formában jelen van.”
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
