A nem látás ambivalens érzés: megnyugtató, mégis izgalmas

„Milyen baromi  jó színek vannak itt!” – kiáltok fel, pedig mi másra számíthattam volna: Kun Fruzsina képei már jó ideje rózsaszínekben, pirosakban és narancsokban pompáznak. Ezek a vibráló színek vonzzák a tekintetet, zsigeri gyönyört ébresztenek bennünk. Amikor azonban közelebb lépünk, a testnyílásokat idéző lyukak és a szőrösnek vagy éppen membránszerűnek tűnő felületek viszolygásra késztetnek. Kun kompozíciói ellentmondó érzeteket hívnak elő: egyszerre ébresztenek vágyat és keltenek undort, először biztonságosnak, majd fenyegetőnek látjuk őket. Képei az abject fogalma alapján is értelmezhetők.

„Ezek a színek a belső szerveket idézik meg; a bőr alatti rétegeket, amelyek nemcsak a test és a testiség felől, hanem szimbolikusan is olvashatók. Az egyén belső világát is jelentik; azokat a layereket, amelyek a külső szem számára nem láthatók.” 

A látás és a nem látás kulcsmotívumok Kun Fruzsinál. Képeinek rétegei úgy épülnek egymásra, hogy gyakran elfedik vagy -takarják az alattuk levőket, így korlátozva a teljes hozzáférhetőséget.

„A nem látás, a nem tisztán látás érzésének képi megjelenítése foglalkoztat. Idővel rá kellett jönnöm, hogy nem más ez, mint a korlátaink megismerésére való kísérlet – hiszen a vizualitás nyelve az, amiben a legotthonosabban érzem magam. Számomra ez a nem látás ambivalens érzés: megnyugtató, mégis izgalmas”, mondja, majd mesélni kezdi, hogy meghatározó gyerekkori élményeként őrzi azt a pillanatot, amikor egy lufiba fújta az arcát, ami egyszerre volt édes, megnyugtató és félelmetes érzés, hiszen a lufi bármikor kidurranhatott, és a fulladás veszélye is fennállt.

Nem látunk mindent, de Kun képein olyan rések és lyukak vannak, amelyek kukucskálóként hatnak, és szinte kényszerítenek, hogy voyeurré váljunk. Kapuk, amelyeken keresztül egy másik világ vagy dimenzió nyílik meg a számunkra, de ahová nincsen igazán jogunk belépni. „A nem látás gondolata konkrét élményből ered: egy hideg, ködös napon a Duna-parton sétáltattam a kutyám. Nagyon érdekes volt a homály: az, hogy nem láttam semmit. Olyan érzésem volt, mintha megint a lufiba fújnám az arcom.”

Kun képein sokáig jelen volt a horizont, ami egyszerre elválaszt és tükröz. Ha platonikusan értelmezem: elválasztja a látszatot a valóságtól, ugyanakkor a belső valóság és a külső realitás határmezsgyéje is lehet. 

Közben Fruzsi az új, meglepően centrális kompozíciójú munkáját mutatja, amelyen ez a horizont már szinte alig van jelen. „Ez a középre komponálás már egyértelműen a dobozképeim hatását tükrözi”, magyarázza, majd előveszi a legújabbat, amelyen pauszpapírrétegein még a nagymamája egyik paplanhuzatának mintái is ott vannak. 

Az Art Marketen a Magamban hordom, dobozba zárom duóshow-n éppen hogy a dobozképei szerepeltek. A rétegek itt is fontos elemei a kompozíciónak. Kun elmeséli, a rétegek közelítésével vagy távolításával hogyan játszik az átlátszósággal vagy az átlátszatlansággal. Érdekes, hogy ezeken a dobozmunkák sokkal hangsúlyosabban rajzosak. A papírokon filccel, ceruzával rajzolt felületek jelennek meg, olykor ornamentikus sűrűségűek, míg máskor csak jelzésszerűek. Gyakran láthatók a festményekről is ismerős rések, lyukak, amelyek formájuktól és méretüktől függően szélesre nyitják a néző asszociációs mezejét: olykor szemeknek tűnnek, míg máskor inkább női nemi szervekre emlékeztetnek.

Kun művészeti praxisának a nőiség, a női szerepek és a női test vizsgálata is fontos része. Ha már női tabuk: Kun Fruzsina Hétfejű című installációja izgalmasan feszegeti a menstruáció témáját, és egyes elemei kapcsolódnak a dobozmunkákhoz. Ennek mutatja most a részeit, majd előveszi The dream című szobrát, amelynek keretét szintén a nagymamája paplanja alkotja. Erre a nagy, puha felületre kis méretű doboz került, körülötte vattaszerű anyaggal, amelyről felhőre asszociálunk. Ezek az anyagok érdekesen disszonánsak: puhaság ütközik keménységgel, a keret és a kép aránya pedig szokatlan érzeteket kelt. 

A festményeknek rengeteg haptikus (tapintás útján érzékelhető – a szerk.) felületük van: membránszerű, lazúrosabb, máskor pedig szőrös, puha részek, amelyek mind zsigeri érzeteket váltanak ki, és a kompozíciók térbeli hatását is erősítik.

Hasonlóan működnek az új képen tekergő, vörös színű, magukba gabalyodó nyúlványok, amelyek csipkemintaként hatnak, de az érhálózat, a belek és a köldökzsinór is eszünkben jut róluk. Ezek is egyszerre vonzanak és taszítanak. Előkerül néhány Kun régi babás képeiből is. Egy a nappali falán díszeleg, elég borzongató. A kép előtt állva a kávénkat kavargatjuk, és közben Fruzsi elmeséli, hogy milyen gyerekkori trauma hatására kezdett el ilyeneket festeni. Ezután a lakásra terelődik a szó, amiről szintén szólnak történetek.

Miközben azokat a köteteket bogarászom, amelyeket a Szépművészeti Múzeum számára tervezett, Fruzsi elmondja, hogy sokáig nem volt külön tere az alkotáshoz: olyan helyen élt, ahol a nappali olykor műteremmé változott. De aztán elege lett a folyamatos ide-oda pakolgatásból, ezért olyan lakást keresett, amelynek egyik tere csak a festésé. „Itt nem is szoktam rendet tenni”, mondja. Így bármikor, amikor ideje van, onnan tudja folytatni a képet, ahol abbahagyta. A műteremhez erkély is csatlakozik, ahol új erőt lehet meríteni, és csodásan napfényessé teszi az egész teret, így Fruzsi neonos, vibráló színei jól láthatók. Már az erkélyen csevegünk, amikor megtudom: idén két önálló kiállításra készül, az egyik nyáron, Pécsett, a másik ősszel, Sopronban lesz. De pár helyen addig is kiállít még, főleg Budapesten.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu