Rendhagyó műteremlátogatás Nagy Kriszta Tereskovánál

Nagy Kriszta elképesztően impulzív személyiség, bárhol is legyen, szétrobban tőle a tér. Így volt ez a mostani kiállításmegnyitóján is, a Tokaj Art Wine lakásgalériában rendezett Az életem vége című tárlat eseményén. Bár zsúfolásig teltek a termek, mégis minden a szokásos mederben zajlott, a résztvevők nézték a festményeket, itták a bort, szolidan társalogtak, egészen addig, amíg az idős néninek öltözött Nagy Kriszta meg nem jelent a színen. Áramütésként hatott az emberekre az entrée-ja, hirtelen mindenki zsizsegni kezdett, fotózott vagy épp tolakodott egy szelfiért, az alkotó puszta jelenléte mindenkit lázba hozott, megbolygatott, feltüzelt. Kriszta személye ennyire intenzív, senkit sem hagy hidegen, lehet őt utálni meg rajongani érte, nincs köztes állapot. Én az utóbbiak táborát erősítem, ezért is vártam már oly rég, hogy végre beengedjen a műtermébe, ahová azért nem léphet be akárki. Ez egy privát szentély, az alkotó saját birodalma, ahol wunderkammerszerűen tűnnek fel a festmények mellett a személyes tárgyak, relikviák, apróságok, a nagykrisztasághoz tartozó mindenfélék.

Amint átlépem ennek a világnak a küszöbét, világossá válik, hogy készülhettem én bármennyit erre az interjúra, jobb lesz, ha csak sodródom és hagyom, hogy Kriszta meséljen, megossza azokat a történeteit, amiket segítenek abban, hogy közelebb kerüljünk hozzá. A mostani kiállításáról beszélgetünk, arról, hogy sokan félreértik, és azt gondolják, hogy a képek csak a testet megnyomorító időről mesélnek, valójában azonban sokkal inkább az életfélelemről szólnak. „Egy fontos, globális társadalmi probléma adott ma: az orvostudomány nagyon belehúzott, és minimum húsz évvel hosszabbította meg az emberek életét, de közben jön a demencia, a testi elesettség és a kiszolgáltatottság. Gyerekként beleőrülsz, ahogy látod, hogy az anyád meg az apád magatehetetlenné válik, ügyetlen, buta kis gyerekké, a te halálra ítélt szerelmetes csecsemőddé, aki napról-napra az elmúlás felé lépdel, leépül, nem tudja magát emberi mivoltában megtartani, te pedig nem tudsz segíteni rajta. Ezt egyszerűen nem lehet kibírni. Anyut az utolsó éveiben csak úgy tudtam meglátogatni, ha ittam”. A művész őszintén mesél arról, hogy a Damien-sorozatából rendezett aukciót követően hogyan csúszott ki a talaj a lába alól látva édesanyja agóniáját. Már nemcsak az egész életét végigkísérő szuicid gondolatokkal kellett megküzdenie…

„Anyám utolsó két évében az alkoholt kellett segítségül hívnom, mert nem tudtam úgy találkozni vele, hogy ne butítsam le magam. Érzéstelenítettem magam, hogy őt ne bántsam meg a viszolygásommal”. Azonban ez a mostani kiállítás kibillentette ebből az állapotból. „Azt hittem, hogy már az egész életemet végigkíséri a halálvárás, most viszont újra akarok élni. Képzeld, úgy néz ki, hogy hamarosan megint lesz Tereskova-koncert is, amire nagyon készülök”.

Mi volt korábban, a festészet vagy az éneklés, kérdezem, Kriszta meg mesélni kezdi, hogy amikor felvették a Kisképzőbe, akkor „anyám csak egy feltétellel engedett el: ha rendes szakmát tanulok. Ezért lettem keramikus. Aztán az ottani szaktanárommal megcsináltuk a Tereskova zenekart. Szóval kösz, anyu. Már megint. Egész életemben úgy tűnt, hogy szét akarja verni az életem, aztán végülis tök jó dolgok jöttek a bántó energiáiból.

Egyébként pont Mikuláskor alakult meg a zenekar, amikor mi, csajok beöltöztünk piros ruhába, beraktunk valami Police-számot és csináltunk egy táncos estet. A tanárom, aki egyébként Miklós volt, bejött, és azt mondta, hogy ezt színpadra kell rakni. Na, hát így jött létre a Tereskova. És mivel én voltam a szőke ciklon, így én lettem az énekes”.

Hirtelen feláll, odamegy az egyik szekrényhez, amiből előhúz egy régi-régi Magyar Narancsot, amelynek címlapján szexin pózol. Meg is jegyzem, hogy azért ő a testi adottságait is nagyon izgalmasan tudta, tudja használni, mire hozzáteszi, hogy „aha, de közben a Képzőre három évig azért nem vettek fel, mert először miniszoknyában mentem felvételizni”. Elkezdem olvasni az interjút, közben óriásiakat nevetünk némely kérdésen, de ebből a szövegből kiderül az is, hogy Kriszta vészhelyzetben tud igazán gyorsan és helyesen cselekedni, és hogy lehet, hogy sokat látnak belőle az emberek, de ennek mérlegelése helyett fontosabb az őszinteség meg az önazonosság.

„Van valami szerencsés párosítása bennem a szélsőségeknek”, idézem őt, aztán lassan visszakanyarodunk a történet elejére. Kriszta elmondja, hogy a festés egy nyári művésztelepen kezdődött. „Olcsó volt a festék meg a papír is, így elkezdtem festeni másodéves keramikusként. Akkor, tizenhét évesen festettem ezt az aktot magamról, amit a mai napig imádok” – mutat a falon az egyik képre, én meg közelről is szemügyre veszem, tényleg zseniális. „Ezelőtt nem is rajzoltam soha aktot, nem tartottunk ott a rajzórákon. Aztán volt ez az éjszaka, amikor nagyon akartam ezt az egészet, műveket létrehozni. Letámasztottam egy tükröt, eléálltam, és csak simán lefestettem magam”.

Ráülök a kép előtt álló szobabiciklire, aztán meséli, hogy időről időre mekkora botrányokat csinált már az egyetemen, meg azóta is. „Mert egy adrenalinfüggő kretén vagyok, mindig vissza kell mennem a küzdőtérre és hagyni a nyugalmat a fenébe. Nekem az nem való, nekem feszültség kell”. Megtámadta Geszti Pétert, belekötött Árpa Attilába, nekiment Tóth Krisztinának, de az sem volt semmi, amikor 1998-ban fehérneműben pózolt a Kortárs festőművész vagyok óriásplakátján. „Ez már elérte a bulvár és a híradók ingerküszöbét, amit nagyon élveztem, hívtak reggeli műsorokba szerepelni meg ilyesmi”. Ami akkoriban elég menő volt, még a közösségi oldalak és influenszerek kora előtt. A képzőművészetről nem volt semmiféle híradás a szakmai lapokon kívül, amit természetesen csak az érintettek olvastak.

Szipőcs Kriszta írta a plakátról, hogy „a szerepek sokaságába bújó (ám ezekkel a szerepekkel ambivalens viszonyban létező) művész a kapitalista marketing leghatásosabb eszközével, a vonzó testtel hirdeti áruját: festészetét, illetve önmagát. Provokatív gesztusával a kortárs művészeti élet különböző anomáliáira hívja fel a figyelmet”.

A művész meséli, hogy amikor Maurer Dórával mentek arra a trolival, akkor a mestere csak annyit mondott, hogy „Kriszta, ez azért már mégiscsak sok. A magas művészet nem reklámozható az utca módszereivel”. Mondjuk Kriszta nem tud ennél kevesebb lenni, de megállapítjuk, hogy mindig akkor születtek a legerősebb képei, amikor valaki vagy valami el akarta nyomni.

Kint vannak a falon a Sebes-képek. Nagyon szeretem ezekben, ahogyan a nyers vászon látható marad ezeken a kompozíciókon. „Ez amúgy pont olyan színű volt, mint mellette a fehérre festett felület”, mutat rá Kriszta, majd megegyezünk, hogy ezek a képek is olyanok, mint a jó bor, az idő előrehaladtával egyre jobbak lesznek. És hogy nemcsak abban van bátorság, ha megmutatom magam a műveken, hanem abban is, ha merek üresen hagyni felületeket. Egyébként a sorozat 2008-ban, egy fájdalmas szakítást követően született. Kérdezném, hogy mit miért fest, ő meg csak ennyit tesz hozzá: „Mondanám, hogy én nem tudom, mit csinálok, csak érzékeny vagyok. Istennek a sípja, de tulajdonképpen te hallgatod meg, és te mondod el, hogy miként szólaltam meg. Én csak szólok”.

Én meg hozzáteszem, hogy kívülről azért úgy tűnik, hogy nagyon is érzékenyen működteti a saját brandjét, mintha pontosan érezné, hogy mi az a pont, amíg még megmarad a művészet kategóriáján belül, de közben már szélesebb közönséget is meg tud mozgatni. Ahogy Warhol vagy Jeff Koons esetében, Tereskova brandjének igazi ereje abban rejlik, hogy képes áthidalni a határvonalat az olyan duális kategóriák között, mint a magas művészet és a bulvár vagy a művész és a sztár. Nagy Kriszta számos művében felborította a művészről alkotott hagyományos képet, elutasította a magas művészet elitizmusát, miközben a kreativitás és a biznisz közötti feltételezett ellentmondást is feloldotta.

Az emberek ma már sokkal kíváncsibbak a sztorira, mint a tényleges alkotásra, ezt Kriszta ki is használja, miközben számos művében kritikával illeti a fogyasztói társadalom értékvesztettségét. Az egyik sarokban észreveszem például a Trend-sorozat egyik darabját, ami épp azt állítja, hogy a művészet nem lehet olyan, mint a divat, nem változhat olyan tempóban. „Divatfotókat csináltattam profi divatfotósokkal, sztájlisztokkal, a legmenőbb fodrászokkal és sminkesekkel. Én voltam a modell. Minden kép más trendet követ, az utolsó képen pedig egy száguldó autóból hányok ki azzal a felirattal, hogy én ezt tempót baromira nem bírom”.

Ha már tempó, egészen belelassulunk ebbe a beszélgetésbe, és már a festészeten túl nagyon sok minden más is szóba kerül. Adódik, hogy a karácsonyról is beszélgetni kezdünk. „Ez most a második karácsony, amikor már nem kell hazamennem az anyámhoz, ami jó. Mindig is rühelltem ezeket a kötelező programokat, amikor rohangálni kell, főzni meg mindenkinek megfelelni. Azt látom, hogy a karácsony egyre inkább teher az embereknek, be vannak feszülve, hogy szétrepedt a bejgli meg még nincs kész a kacsa. Apámat ugyanúgy nem érdekli ez az ünnep, ahogy engem sem, így most már nincs is a kényszer, hogy nagyon rákészüljünk”.

És miközben egymást túllicitálva panaszkodunk a karácsony körüli nyavajákról, szinte észre sem vesszük, hogy milyen ünnepi is lett most ez a pillanat, bár nem volt sem bejgli, sem kacsa, mégis együtt voltunk néhány órát, és volt egy igazi beszélgetésünk.

Fotók: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu